R. V. Legend: Rendszerváltás – a készülő regény teljes szövege

Az alábbiakban teljes egészében olvashatod a még csak készülő félben lévő harmadik regényemet. A szöveg messze nem végleges, a kiadásig akár teljesen át is alakulhat – akár tartalmilag is. A szöveg alján láthatod a legutolsó frissítés dátumát. A szöveget a frissítésekkor teljes egészében lecserélem. A célom az, hogy bepillantást mutassak az alkotás folyamatába, és közel engedjelek az áramláshoz téged is.

(jelenleg kb. 120 oldal)

R. V. Legend: Rendszerváltás (félkész, nyers változat)

– Mikor fogok már végre rendesen aludni? – volt Lia első, némiképp duzzogós gondolata, miután megébredt.
Nem aludt jól. Sőt, kifejezetten rosszul, forgolódósan, felriadósan, agyalósan aludt az éjjel. Ahogy szokott. Az elmúlt három évben, mióta megszületett a kislánya, igazából egyetlen éjszakát sem aludt végig úgy, ahogy azt esetleg alvásszakértők vagy orvosok, vagy a manapság oly’ felkapott és keresett életmódguruk javasolnák, de azt már réges-rég megszokta, hogy babasírásra kell felugrania, akár éjjelente hatszor is. Vagy még többször. “Elvégre ki számolja ugyebár… Ja, én szoktam azért…” – annak, ellenére, hogy szinte ki sem látott a fejéből, még így, félkómásan is majdnem elkuncogta magát a gondolatra. Hiszen mindig, mindent “könyvelt”.
Ez most másmilyen rosszul alvás volt, nem a korábbról már ismert, külső körülmények által nehézkessé tett folyton felriadós. Kiszáradt szájjal, kornyadtan üldögélve pillantott az éjjeli szekrényen lévő kamerás bébiőrre, ami a szomszéd gyerekszobát hivatott “szemmel tartani”: úgy tűnt, hogy Stella most szokásától eltérően békésen és mélyen aludt.
Valami más okozta ezt a kialvatlan éjszakát, nem a szokásos anyai kihívások. “Telihold… Vagy Újhold… Mindegy, biztos a Hold…” – legyintett Lia kényszeredetten, de csak képzeletben. Még nehezére esett mozdulni.
Üldögélt még kicsit, és a bébiőr kijelzőjének futurisztikusan fekete-fehér képét bámulta: a szétvetett karok és a kócos bozont láttán már majdnem elfelejtette, hogy azért kelt fel, mert eleve alvásnak sem lehetett nevezni, amit az éjjel leművelt, de amikor nyelt egyet, és a kiszáradt torka égetően karistolt, rádöbbent, hogy nem babanézéssel kellene most foglalkoznia, hanem inkább talán inkább gyorsan innia kellene valamit.
Óvatosan felállt, hogy Stefant – aki az ágy másik felén, neki a hátát mutatva, magzatpózban az oldalára fordulva hortyogott – nehogy felébressze. “Felesleges óvatoskodni persze, mellette ágyút is lehetne durrogtatni, akkor is aludna tovább.” – mosolyodott el magában, miközben a félhomályban tett néhány lépést a süppedős szőnyegen a hatalmas, kétszárnyú szobaajtó felé.
“Már reggel felé járhat az idő” – de Lia ezt csak megtippelni tudta ebben a pillanatban, ugyanis óra nem volt a hálószobában.
A becsukott spaletták résein – és az ajtó alatt a folyosó irányából is – kékes-szürkén derengő fény szivárgott be, és amikor ezt tudatosította magában, már a madarak csicsergése is elérte a fülét. “Szóval már tényleg reggel van…”
Nesztelenül próbálta kinyitni a szobaajtót, de igyekezete ellenére a kilincs így is kattant. A szeme sarkából látta, ahogy Stefan rándult egyet, de aludt tovább. “Ágyúra nem, de erre mindig megriad” – mosolyodott el Lia, majd magában már ezredszerre futtatta végig az önvádló gondolatot: “Áhh, nem igaz, hogy ezt még mindig nem jutott idő megjavíttatni…”, de egy pillanattal később, a hűvös padlón mezítláb a konyha felé caplatva, a kelet felől besütő nap padlóra zúduló fénysugarain átgyalogolva, már a következő kérdéskör foglalkoztatta: “Vajon hol van Főnix? Ma éjjel ugyan mit rágott szét unalmában?”
És már hallotta is az ismerős zajokat: a hosszú folyosó háta mögötti végéből, a kovácsoltvas korláttal védett, márvánnyal burkolt lépcsőház irányából azokat a fura, kövön zizzenő karomhangokat, amit aztán egy, már ismerősen boldog fejű, fekete, bozontos kutya himbálódzó ügetésének pillanatképei követtek.
A kutyus felért a lépcsőn az emeletre és vidáman kilógó nyelvvel szaladt oda hozzá, hogy aztán bohó, kontrollálatlan öröm-mozdulataival fűszerezett nagy vidámságában majdnem ledöntse a lábáról.
A kutyát tutujgatva – hozzá, mint egy emberhez suttogva: “Jól aludtál kiskutyám? Hát képzeld, én nem, de tudod mit? Majd délután összebújunk Stellával egy kis szunyára. Mit szólsz?” – értek be együtt a hatalmas, padlótól a plafonig érő ablakai révén már fényárban úszó emeleti nappaliba, és azon át a tágas, modern, szigetes konyhába.
A nappaliban és a konyhában minden törtfehér vagy bézs árnyalatban fürdött: a falak, a bútorok, a padló, a szőnyegek. Lia valaha kapásból tudta a színárnyalatok nevét és színkódját is, de mostanra már kiestek a fejéből, mint ahogy az idővel érdektelenné váló információmorzsák szoktak.
Itt-ott felbukkant némi fekete a látképen: a csaptelep, a zsanérok gazdagon díszített fém rátétei, a csillár tartórészei, a konyhai gépek gombjai, és a kilincsek képeztek minimális szín-kontrasztot a nagy világosságban.
Liának átfutott az agyán egy csak félig megfogalmazott “kellene még ide némi szín” gondolat, de aztán be is villant lelki szemei elé a rengeteg szertehagyott plüssjáték, kirakós, építőkockák, babaházak és babák színes forgataga. “Van itt elég szín, ha hagyjuk.” – nyugtatta meg magát, főként, hogy rápillantott a konyhapulton a helyén tisztán várakozó rózsaszín, hercegnős ivópohárra.
Erről újra eszébe jutott, hogy innia kell. Már a fejében is érezte, hogy kiszáradás fenyegeti a szervezetét: tompa fájást érzett a homlokában.
Miközben egy nagy üvegpohárba vizet engedett magának a tisztított vizes csapból – bal kézzel tartva a poharat –, aközben jobb kézzel jutalomfalatot vett ki egy üvegtálból és odadobta a figyelmesen várakozó Főnixnek. Az egy kecses fejmozdulattal, és egy nyilvánvalóan sajátosan főnixes, speciális nyelvcsapással elkapta a kutyanasit, majd csillogó, éjfekete szemeit villogtatva hangosan elropogtatta. És persze esdeklő tekintettel várta a következőt.
Lia ekkorra már túlvolt a nagy pohár víz felén, és csak bámult ki a fejéből – nem észrevéve a kutya könyörgő gesztusait – az ablakon át a Hohenzollerstrasse mellett elterülő park fáinak lombjaira.
A koranyárban a zöldellő levelek a felkelő nap fényétől smaragdba hajló, de kifejezetten aranyfényű ragyogást öltöttek magukra, és Lia azon kapta magát, hogy a látott szín elnevezésén töpreng. “Ez zöld, vagy inkább még a sárgához tartozik?”
Bár senki nem vádolhatta azzal az elmúlt három – a terhességet is beleszámítva, volt az bő három és fél – évben, hogy túl sokat alszik, mostanra mégis szerette az olykor véletlenül elétáruló kora reggeleket: amikor még viszonylagos csend volt, és hagyhatta száguldozni a gondolatait.
Már amikor száguldozni akartak, mert most éppen annyira mintha nem is akartak volna. Még üres volt a feje. A fejfájás a víz hatására szerencsére gyorsan el is múlt, a torka pedig többé nem kapart.
Percekig csak gyönyörködött a természet zöldtől harsogó látványában, aztán lassan bekúszott a fejébe a gondolat, ahogy szinte napra pontosan négy évvel korábban is látta már ezt az erdőt, talán pontosan ezeket a fákat is, de akkor még nem sejtette, hogy azon a napon teljes fordulatot vesz az élete és minden egy csapásra jobbá válik.
Egyik pillanatról a másikra megrohanták az érzelmek.
Mióta anya lett, azóta gyakran kapta azon magát, hogy került-fordult, a semmiből sírhatnékja támadt. Volt, hogy attól bőgőrohamot kapott, amikor azt látta, hogy a házuk eresze alá – amire a nappali egyik ablakából tisztán rá lehetett látni – befészkelt egy rozsdás színű pinty pár, és miközben a tojó dirigált és szorgosan tett-vett maga körül, aközben a hím rendületlenül hordta a fűszálakat, és egyszer csak egy nagyon hosszú szőke hajszálat is. Akkor megdobbant a szíve a gondolatra, hogy ezek a kis madárkák az ő elhullajtott hajszálaiból is képesek fészket építeni – miközben ők is éppen átépítették Stefan házát.
“Négy év, te jó Isten. Mintha tegnap lett volna!” – és már tódultak is elő eleinte sorrendben, aztán már inkább összevissza kavarogva, de mégis egymásba kapcsolódva az emlékek.
Az első nap, amikor Stefannal találkoztak – a tartózkodás napja. Utólag, mikor százszor is átbeszélték a velük történteket, elnevezték a napokat, így most magában is így emlegette fel őket, külön elnevezéssel. A második nap a közeledés napja, a harmadik a kaland napja, aztán Lia sosem tudta számba venni, hogy akkor és ott végül is kimaradt-e neki huszonnégy óra, miután jól fejbekólintották, vagy sem, szóval utána már nem napokban, hanem fordulatokban mérte az időt.
Az egymásra találás ideje, a szerelem ideje, a hazaút boldogító végtelensége, az átmeneti tanácstalankodás, aztán a gyors beköltözés melletti döntés, aztán a mézeshetek. Amik hónapokra duzzadtak. Szinte nevetnie kellett a gondolatra, hogy két hetente mentek nyaralni: vagy hegyekbe, vagy valamelyik tengerhez. Liának a nyár végére már az volt a meggyőződése, hogy ha még egyszer be kell pakolnia a bőröndjét, sikítófrászt kap.
Aztán jött a barátkozás Stefan családjával – aminek következtében Lia szinte azonnal úgy érezte, hogy Stefan mellé még két új, legjobb barátnőt is kapott a férfi idősebb lányai személyében, a kicsit, Edithet pedig húgaként szerette. Most is, mint mindig, mikor a többiekre gondolt, megrohanta egy rossz érzés: a “túl szép, hogy igaz legyen” gondolat, és mellé a nem túl erőteljes, de nem is eltagadható szorongás. Az elmúlt négy évben soha, egyetlen pillanatra sem kellett azt éreznie, hogy bárki ferde szemmel nézne rá, vagy áskálódna ellene, vagy akár csak egy rossz megjegyzést tenne a hirtelen, szinte mesébe illő felbukkanása miatt, de sosem tudta elengedni az érzést, hogy “ennek majd meglesz a böjtje”. “Még mindig szakmai ártalommal küzdök ezzel a folytonos gyanakvással” – prüszkölt egyet finoman a víztől, mert ahogy ismét kortyolt, az orrába is felcsapódott néhány csepp.
Visszatért inkább gondolatban a korábbi évekre: a mézeshetek-hónapok közben még a megismerkedésük nyarának végén a magyarországi kiruccanásra, amikor is Lia megmutatta Stefannak a gyerekkora helyszíneit, és aztán a titkon várt, de egyébként már nem is remélt nagy öröm is berobbant az emlékeibe: Stella érkezésének híre.
Persze akkor még nem tudták, hogy kislányuk lesz, csak azt, hogy érkezik hozzájuk egy kicsi lélek.
Lia addig a percig végig aggódta a terhességét, míg a legeslegvégén, három tolófájás után – mindig megmagyarázhatatlan büszkeség öntötte el a gondolatra, hogy a régi sürgősségi császármetszés után képes volt természetes úton szülni – ki nem bújt Stella, és elképesztő hangorkánnal bömbölni nem kezdett. Üröm volt a hatalmas örömben, hogy Stella azután sem hagyta abba a bömbölést, mikor lefürösztötték és suta mozdulatokkal – inkább volt az remegés, mintsem sutaság, most, hogy így visszagondolt – végre megszoptathatta. A gondolatra most is átmeneti, gyors, de jellegzetesen éles fájdalmat érzett mindkét mellbimbójában. Emlékezett: élete egyik legnyilalóbb felismerése volt az, hogy a szoptatás bármennyire is emelkedetten örömteli, bizony pokoli fájdalmas is tud lenni.
Stella kétemberes baba lett.
Lia sokszor gondolt arra akkoriban és azóta is, hogy talán a kisfia is jelen volt Stella igényeiben. Főleg akkor erősödött meg benne ez a sejtelem, mikor először meghallotta a “kétemberes baba” kifejezést. Tökéletesen illett Stellára.
Alapvetően boldog, kiegyensúlyozott gyerek volt, amikor két etetés között néhány percre végre képes volt elégedetten szemlélni a világot, de úgy tűnt, hogy annak a kósza lehetősége, hogy valaha éhes lehet, azonnal kiakasztotta. Rengeteget evett, cserében sokszor fájt a pocakja. Éjszakánként is óránként kelt – természetesen leginkább enni, aztán ha úgy alakult, akkor persze kicsit szórakozni is –, nagyon gyorsan kifárasztva a szüleit.
Lia azon kapta magát, hogy a korai babázós időszakra a homlokát ráncolva gondol vissza, ezért gyorsan végigsimított az arcán, hogy letörölje róla a gondterheltség motívumait.
Inkább Stefanra gondolt, aki – mire Stella megszületett – már 58 éves lett, mégis nála is gyorsabban ugrott ki az ágyból, mikor jelzett a bébiőr, és bármilyen feladatot szívesen elvállalt a baba körül. Még az első kakis pelenkát is ő cserélte ki Stellán, és ő mutatta meg Liának is, hogyan kell alaposan letisztogatni a babapopsit.
Ennél a gondolatsornál Liát szinte fájdalmas lökéssel rohanta meg a hála, a szeretet és a szerelem vegyüléke.
Letámaszkodott a konyhapultra, úgy nézett ki tovább az ablakon át a fák koronájára. Nem mintha fáradtságot érzett volna, egyszerűen csak a tudatának még mindig támasztékra volt szüksége ahhoz, hogy felfogja, hogy az, amiben része van most a jelenben, az igen is létezik, nem egy álomvilág és nem, a szorongató érzések ellenére sem fenyegeti semmiféle veszély.
Az összeismerkedésük utáni első hetekben gyakran riadt arra az álomra éjjelente, hogy Stefant keresi, de ő nincs sehol, és álmában rá kellett döbbenie, hogy csak álmodta a szerelmüket. Rémálom a rémálomban. Lia tudta, hogy az életében elszenvedett szinte összes stressz kioldódásának az egyik jellegzetes tünete a rémes álmok egymás után sorakozása, bár szívesen kihagyta volna ezeket az életéből.
Ilyen álmok után napközben szinte kismajomként csimpaszkodott a férfiba, és olyan is előfordult, hogy kérlelte, hogy aznap ne menjen inkább dolgozni.
Erre a gondolatra jutva kénytelen volt halkan és visszafogottan – nehogy a többiek felébredjenek – elnevetni magát. A dolgozás fogalma ugyanis teljesen új értelmet nyert Lia számára az után az első nap után, amikor megtapasztalta, hogy milyen is az, amikor Stefan nincs szabadságon.
Először is, a helyi és tartományi sajtó naponta kereste a férfit, hogy meginterjúvolják valamilyen gazdasági téma, vagy a gyáraival kapcsolatos események ürügyén. Rendszeresen hívták podcast adásokba, rádiókba és a tévébe is. Stellával hetente legalább egyszer integettek apának a tévén keresztül. Naponta legalább négy meghívó érkezett különböző társasági és kulturális eseményekre, később már Lia nevére címezve is.
Az, hogy az üzemei éjjel-nappal termeltek, az az információ megvolt Lia számára, de az nem, hogy ez mivel járt: Stefannak a munkája java része végső soron abból állt, hogy hogyan távolítsa el magától az őt minduntalan megtaláló kisebb-nagyobb feladatokat, és hogyan koncentráljon kizárólag a stratégiai kérdésekre. Mark, Stefan elsőszülött fia rendkívül sok munkát vállalt már át, ő lett Stella születése után egy évvel később a vezérigazgató is, de – mint Lia számára kiderült – Stefan egy megkerülhetetlen fogalom volt a városban és az üzemben is, így ha kellett, ha nem: mindenki őt kereste.
Ismét elkuncogta magát: mikor Stefan először elvitte az üzemei ékkövébe – oda, ami Hannover mellett volt és a legintenzívebb termelés folyt ott –, akkor Lia azt hitte, hogy egy másik városba érkeztek, ugyanis a gyár területe hatalmas volt. “Basszus ez akkora, mint Hatvan!” – jutott eszébe a szülővárosa, amit aztán később meg is mutatott Stefannak a magyarországi útjuk során. A férfi akkor vissza is igazolta neki: “Tényleg majdnem ekkora a gyár, de Hatvan azért sokkal szebb.” Ebben egyetértettek.
Immáron összevissza cikáztak a gondolatai a kisbabás korszak, a korai mézesheteik és az új életébe való beszokás között. Még mindig furcsaságként értékelte Stefan gazdagságát, pedig már megszokta, hogy Stefan még annál is sokkal gazdagabb, mint ahogy a szerelmük kibontakozásakor sejteni engedte: Lia számára felmérhetetlen nagyságú volt a család vagyona, mindazonáltal azt is elérte az ő fejében ennek a ténynek a későbbi tudatosítása, hogy az vált számára természetessé, hogy a pénz gyakorlatilag lényegtelen tényező az ő életükben. Mert szinte bármennyi volt belőle. Stefan számára – és persze a gyerekei már ebbe nőttek bele – viszont nem a pénz volt lényeges, hanem az a vagyon, amit a pénzen folyamatosan építettek. Új gyárak is nyíltak az elmúlt években, de vettek is meg kisebbeket. “Piaci részesedés.” – mint kiderült, ez volt Stefan kedvenc szava járása (és aztán kiderült, hogy Marké is), amit Lia eleinte mindig azzal a bizonytalanul himbálódzó, fejében felbukkanó, elmosódó képpel kötött össze, ahogy a zöldség-gyümölcs piacon válogat az áruk között.
Stefan hosszas magyarázatokat tárt elé a piacokról, a piaci berendezkedésről, a konkurenciaharcról, a réspiacokról és aztán még jöttek a szektorális szóval kezdődő kifejezések is. Főként esténként beszélgettek ezekről, amikor összebújtak a tévé előtt, vagy amikor elutaztak nyaralni, és csak bámultak ki a fejükből, de aztán Stefan kért valahonnan egy papírt és lerajzolt neki valamilyen új, számára érthetetlen fogalmat. Ez odáig vezetett, hogy Lia a Stefan nevére érkező napilapokból is újabban már csak a gazdasági híreket figyelte, online pedig kizárólag gazdasági portálokat olvasott, és közgazdasági podcast csatornákat hallgatott.
Emlékezett a késő éjszakáig tartó beszélgetéseikre a pénzről, a befektetésekről, a társadalmi felelősségvállalásról is. A leginkább fejbekólintó tény az volt számára, amikor Stefan egyszercsak kijelentette: – “El kell fogadnod, hogy a munkásosztályból átléptél a tőkésosztályba. Ez egy másik életforma.”
Lia először nem értette pontosan, hogy ez miként vonatkozik őrá, bár a történelmi ismereteiből azért rémlett neki ez a két fogalom, és persze felrémlett előtte Karl Marx szakállas arca is, de ennyiben ki is merült a nagy társadalom-tudománya. Mindaddig, míg utána nem olvasott és bele nem hallgatott néhány podcast társadalmi osztályokról szóló műsorába is.
Már a legelején kénytelen volt megérteni: másképp kell gondolkodnia.
Korábban a pénz a megélhetés eszköze volt számára, és mivel – az új információkkal a fejében visszatekintve döbbent rá – minimalista életvitelt folytatott, nem voltak anyagi gondjai. Persze nagy céljai sem. “Az autó legyen rendben, a többi szinte másodlagos” – utólag csak kényszeredett mosollyal tudott visszagondolni arra, hogy milyen hosszú időn keresztül volt ez az egyetlen egzisztenciális jellegű, vezérlő mondata.
De a pénznél mára sokkal fontosabbá vált maga a státusz és a társadalmi beágyazottság fogalma és amit ezek jelentettek számára. “Micsoda kifejezések, te jó ég!” – még most is hitetlenkedve rázta meg a fejét a gondolatra, főleg, ha szinte félálomban igyekezett ezeket a dolgokat átlátni, mint most is.
“És van nekem ezzel kapcsolatban valamilyen feladatom?” – kérdezte akkoriban aggodalmaskodva Stefant. Félt egy kicsit, hogy azt a választ kapja, miszerint valamiféle helyi First Lady-ként kellene funkcionálnia a városban, de Stefan a kisfiús, ellenállhatatlan mosolyát alkalmazva megnyugtatta: “Te legyél csak Lia! Legyél önmagad!”
Így aztán, mivel Lia akkoriban semmi más feladatot nem érzett a maga számára fontosnak nőként és aztán anyaként is, mint egészségben és elégedettségben tudni a szeretteit, csak ezzel a küldetéssel foglalkozott.
Tudta, hogy kivételezett helyzetet él meg, de mindig azzal nyugtatta az olykor felhorgadó igazságtalanság-érzetét – főleg, amikor egyértelműen rászorulókkal találkozott –, hogy “Szenvedtem már korábban eleget… Túl sokat is.” A gondolatra ismét összeráncolta a homlokát, de most nem igyekezett lesimítani. Fontosnak tartotta, hogy emlékezzen arra, hogy honnan jött, és mi minden torlódott fel a háta mögött az elmúlt negyvenhárom évében.
A nap már teljesen felkelt, és aranyos ragyogás helyett a fák lombkoronái immáron egyértelműen a zöld ezernyi árnyalatában tündököltek.
Ezen megállapítás után jutott el Lia oda, hogy tudatosította magában: Stella még mindig alszik, pedig a sütő elektronikus, enyhén villódzó órájára pillantva már az is kiderült számára, hogy lassan 8 óra felé jártak.
“Stella szinte még sosem aludt fél 7-nél tovább.” – állított fel gyors látleletet magában, de aztán az is azonnal eszébe jutott, hogy “Nyilván ez egy újabb fejlődési ugrás.”
Erre a gondolatra egyszerre érzett vidámságot, és rohanta meg valamiféle fura aggodalom is. Nem, egyáltalán nem a kislányért aggódott, hanem az töltötte el valamiféle szomorúsággal, ahogy száguldottak egymás után a napok, és ő inkább szerette volna megállítani az időt.
Rendkívül sokat gyönyörködött az elmúlt években: megállás nélkül bámulta hol a kislányát, hol Stefant, hol a csodálatos otthonukat.
Pontosabban a közben csodálatossá váló otthonukat.
Lia sosem tartotta magát nagy lakberendezőnek, de amikor beköltözött Stefanhoz, valahogy azonnal érezte, hogy a korábbi asszonyok – Annabelle, majd Martha – keze nyomait viselik magukon a falak és a bútorok. Pedig Stefan megesküdött rá, hogy ők aztán biztosan nem nyúltak hozzá soha semmihez, ha bármi is alakult vagy változott a házban, az biztosan külsősök és belsőépítészek munkájának volt az eredménye.
Lia, miután végre tisztázta magában, hogy szeretné magát kipróbálni háziasszonyként és a hatalmas ház gondoskodó asszonyaként is, elképesztő lendülettel vetette bele magát először a bútorok cseréjébe, majd Stefan kérésére egy átfogó felújítás vezénylésébe is.
Lia kiteljesedettnek és különösen boldognak érezte magát ebben a tevékenységben, már csak azért is, mert a meglátása szerint az addig katasztrofális biztonsági szinttel bíró házat szinte erőddé fejlesztette.
Sosem fért a fejébe az, hogy Stefan mennyire nem foglalkozott a személyes biztonságával azon túl, hogy volt egy embernagyságú páncélszekrénye a középső szinten, beépítve a gardróbba. Lia erre a gondolatra elkuncogta magát, mert eszébe jutott az a ma már viccesnek ható eset, amikor Stefan a megismerkedésükkor, jóllakott napközisként elbambulva, gyanútlanul belefutott két országúti rosszfiú karmaiba. A jelenből már könnyű volt a régi emlékre mosolyogva visszagondolni. Közben elégedetten mélázgatva siklott át arra a tényre, hogy biztonsági üvegeket tetetett minden ablakba – a hátsó kis ablakokra még rácsokat is –, a ház és az udvar minden négyzetcentiméterét bekameráztatta, okos érzékelőkkel megtámogatva, a riasztó rendszer pedig a legdrágább és legmodernebb volt, közvetlenül a tartomány legjobb biztonsági szolgálatát riasztva. Heteket töltött csak a biztonsági cég kiválasztásával.
Az első és hátsó bejárati ajtót – mint ahogy a garázsból a ház felé nyíló ajtót is –, szinte bombabiztosra váltotta le, számkódos és ujjlenyomatos nyitó rendszerrel. A kutya számára a hátsó ajtón lévő biztonsági csapóajtóval – amely a kutyában lévő chip jelenlétére reagálva nyílt csak ki – megtámogatott, saját futtatót készíttetett a hátsó kertbe. De ami a kedvence volt: pánikszobát is építtetett a középső szinten lévő egyik kisebb szoba helyére.
A legtovább ennek kialakítása tartott, már jócskán Stella születése környékén jártak, mire készen lett, és mire az építkezés nyomait is eltüntették.
A szülés előtti utolsó három hetet azzal színesítették esténként, hogy Lia szituációs gyakorlatokat vázolt fel Stefannak, akinek, mint egy kisdiáknak, sorolnia kellett, hogy hogyan reagálna, ha például azt venné észre, hogy valakik behatoltak a házba.
Persze mindig kioktatta Stefant arról is, hogy hiába a technikai védelem, ha ő maga hív meg ellenőrizetlen hátterű embereket az otthonukba, vagy ha úton-útfélen megbízik bárkiben.
Stefan az elmúlt négy évben gyakorlatilag teljesen leszokott tehát arról, hogy bárkit beinvitáljon a házba, cserében Lia havonta nagy, családi napokat szervezett az összes Stefan-gyerek és unoka jelenlétével, hogy a viszonylagos elszigeteltségük nehogy remete létbe forduljon át.
Ez a stratégia jól bevált: a ház addigi átjáróház jellege – amikor mindenkinek két kulcsa volt a két bejárathoz, és tetszőlegesen jöhettek-mehettek, akár szó nélkül is – teljesen megszűnt.
Lia tartott tőle, hogy a többiek nehezményezni fogják a változásokat, de aztán kiderült, hogy felesleges volt az aggodalma: Stefan gyerekei a saját otthonuk biztonságosabbá tételéhez is tőle kértek végül ötleteket és tanácsot. A kedvenc jelenete az volt, amikor közölte velük, hogy le kell szokniuk a saját néven történő közösségi média használatról és az otthon, és pláne a gyerekekről készült képek publikálásáról: mindenki lelkes mosolya lefagyott egy pár percre, de aztán mind adtak a szavaira.
Otthagyva az eddig támasztékot nyújtó konyhapultot, Lia Főnixszel a nyomában bement a konyha mellett nyíló mini-hallon át a fürdőszobába, aztán onnan a WC-re, és közben úgy döntött, hogy ha már ilyen jót alvó kislánya lett hirtelen – a gondolatra persze elmosolyodott –, akkor vesz egy gyors reggeli zuhanyt, megfésülködik, felöltözik.
Mikor lehúzta a WC-t, már tudta, hogy a tervét egy kócos szőke fej, és két hatalmas kék szem húzza keresztül: mikor kijött a mellékhelyiségből, már ott állt Stella a fürdő padlóján, álmosan, ásítozva, de roppant energikus tekintettel, egy plüss róka fülébe kapaszkodva.
– Én is pisilhetek? – Liának minden reggel, mikor meglátta ezt az ő testéből valaha előbúvó gyönyörűséget, és amikor aznap először hallotta a hangját, mindig hatalmasat dobbant a szíve, és mindent elfeledtető öröm öntötte el testét-lelkét.
Stella magyarul ejtette ki a szavakat, cseppet sem sejpítve, de még szinte kisbabásan lágy hangon. Mostanság szoktatta magát a szobatisztaságra – Lia kényszeresen kiemelte minden adandó alkalommal, amikor erről beszélt valakivel, hogy ők aztán semmit nem tanítanak neki, a kislány magától ilyen okos mindenben –, és bár éjszakára még pelenkát viselt, de azt most szemmel láthatóan már elhagyta magáról valahol.
– Természetesen drága kicsikém – Lia felkapta, összevissza csókolgatta és aztán leültette a WC-re, miközben azt hallgathatta tőle, hogy a róka azt álmodta, hogy egy virágos réten pillangókat üldözött. Lia nem tudott napirendre térni afelett, hogy egy három éves kislány mennyire okos lehet, és örült annak, hogy szerencsére nem is kell napirendre térnie felette.

A lassan és álmosan, kialvatlanul, kiszáradt torokkal, majd hosszas nosztalgiázással indult reggel innentől kezdve rendkívüli gyorsaságba lendült: Stefan is felébredt – kócosan, kissé gyűrött arccal bandukolt elő a hálószobából és váltotta őket a mosdóban. Lia felöltözött Stellával együtt – külön öltözködő szobájuk is volt, amiben Lia bevallása szerint az volt a legjobb, hogy az jól magába tudta rejteni a rendetlenséget. A kutya, mintha nem is legalább négy éves lenne, hanem mindössze négy hónapos, kitörő örömmel és csillogó szemekkel, na meg persze bohókásan oldalra kilógó sötétrózsaszín nyelvvel követte minden mozdulatukat. Olykor próbálta elkapni az előtte meglibbenő ruhadarabok csücskét, de kevés meggyőződéssel: jólneveltsége korlátain sosem tört át. Úgy ült a gardróbszoba süppedős szőnyegén, mintha örökre ott akarna ülni, és úgy figyelt oldalra fordított fejjel, mintha a következő reggelen ő is pont olyan mozdulatokkal akarna öltözködni, mint nőnemű gazdái.
Az említett gazdák közben kényelmes, otthoni ruhákat vettek fel, rugalmas pamut nadrág és póló formájában, de a sajátjára Stella még egy pörgős szoknyát is felhúzott. Már egyedül próbált öltözni, csak az utolsó simításokban kellett neki segíteni. Aztán fésülködtek: Lia először a saját, hátközépig érő szőke haját kefélte át alaposan, aztán Stelláét, majd a kislányéba még egy hajgumit is tett, hogy ne lógjon a szemébe az egyébként szászerka haja. “Szászerka… Egyáltalán hol hallottam ezt a szót?” – kuncogott magában Lia, miközben a gumit ügyeskedte a vékony szálú, légiesen lágy, teljesen tejfelszőke hajba. A kis copf a kislány feje tetején úgy nézett ki, mint egy hosszú szálú, finom kis ecset. Főnix kutya közben árgus szemekkel figyelte a fésülködő asztalka sarkára helyezett hajkefét, talán fejben azt számolgatva, hogy hány percig tartana atomjaira szétrágnia.
A reggelit a földszinti konyhában szervírozták maguknak, mármint leginkább Lia a többieknek. A lépcsőn lefelé haladva a kutya természetesen hol előttük, hol mögöttük lábalatlankodott. Külön figyelniük kellett, nehogy elbotoljanak benne, Lia pedig arra döbbent rá, hogy félpercenként kell kimondania a “Főnix, nem szabad!” szavakat, amin Stella mindig gyöngyözően nevetett.
A legtöbbször a földszinti konyhát használták, a hozzá csatolt nappalival együtt. Ez a konyha hasonlított a felső emeletire, csak a falon jóval sötétebb, mélyzöld árnyalatok jelentek meg, és fekete helyett visszafogottan elszórva aranyozott díszek sugallták a luxus érzetét. A padló is sötétebb volt, mint odafenn, ami nem csoda, ugyanis nem márvány volt, hanem gránit. Lia mindig elégedettséggel gondolt arra, hogy ha bárki a pincéből akarna feljutni, esetleg padlóbontással, hát bizony gyémántfejű fúróval kellene próbálkoznia, és akkor is órákba telne átfúrni a gránitlapokat.
Reggeli közben – Lia csak üres kávét kortyolgatott forrón, újabban azzal próbálkozott, hogy délig lehetőleg nem evett semmit – főként Főnix csacskaságain nevetgéltek, miközben Stefan a hírportálokat böngészte a mobilján.
– Mik a hírek? – ezt a kérdést Lia szinte minden reggel feltette. Sosem olvasott a gazdasági témákon kívül más híreket, egyszerűen borzasztották a tragédiákról szóló cikkek – ezt előző életi foglalkozási ártalomnak tartotta – , így hagyta, hogy Stefan foglalja össze a történéseket, így legalább csak a számukra fontos dolgokról esett szó, és Lia így ha közvetve is, de képbe került a ténylegesen lényeges eseményekkel.
– A szocdemek fogják nyerni a választást, sajnos az az érzésem – Stefan önkéntelenül összeszorított, dacos szájtartása láttán Liának mosolyoghatnékja támadt.
– Az jó – bólintott meggyőződéses arcot mímelve, mert tudta, hogy Stefan ezen felpaprikázza magát. Így is lett.
– Hát de hogy a fenébe lenne ez jó! – dohogott a férfi. – Megemelik az adókat.
Lia elnevette magát. Stefan már így is, hogy néppárti tartományi vezetés volt eddig, egy komplett városnyi adót fizetett a cégein keresztül, különböző jogcímeken.
– És eddig mikor beszéltek adóemelésről? Mert nekem semmi ilyesmit nem mondtál az elmúlt hetekben – mutatott rá, arcára komolyságot erőltetve.
– De érted, a szocdemek mindig emelnek az adókon – morogta a férfi.
– Mindig? – képedt el teátrálisan Lia. – Említs kérlek három korábbi adóemelést, amit a szocdemek csináltak, csak hogy tényszerűek maradjunk.
Tudta, hogy ezzel megfogta Stefant. Másfél percnyi átmeneti csend következett, miközben Lia a bögréjét tartotta a szája előtt, Stefan pedig a rántottáját majszolta eltökélten a tányérra bámulva. Főnix a padlón feküdt Stefan lábánál, tipikusan ugrásra kész, de ezt bevallani nem kész állapotban: úgy tett, mint aki mindjárt elalszik, de közben az orra önkéntelenül is millimétereket mozdulva szimatolt a felette lévő étkező pulton elhelyezkedő tányér és tartalma felé. A nagy majszolásban egyre inkább enyhültek Stefan szigorú vonásai és végül nem tudta visszatartani a mosolyát.
– Boszorkány vagy – volt kénytelen kimondani.
Lia odahajolt hozzá és egy futó csókot adott a rántottás szájra, majd vicceskedve úgy csinált, mintha ínycsiklandó falatot kóstolt volna. – Ümm, ez finom – nyalta meg a szája szélét. Majd hozzátette:
– Hát igen, meglehetősen nehéz úgy adót emelnie egy politikai pártnak, ha huszonnégy évig távol van a hatalomtól…
– Jó, de ne kezdd megint azzal, hogy nem is vagyok néppárti, mert soha nem fogsz arra rávenni, hogy azt mondjam magamról, hogy balos vagyok! – váltott vissza a férfi a kissé morc arckifejezéshez. Lia már szinte várta a felvetést:
– Mindig ezek a végletes megközelítések! – forgatta teátrálisan a szemét. – Természetesen középutas vagy, tőkésként ez a legemberibb hozzáállás. – Stefan arcán egy pillanatra átfutott egy “Már bánom, hogy beavattalak ebbe a tőkés-kizsákmányolti viszonyrendszer dologba.” gondolattal összefüggő lemondó arckifejezés, de aztán időben észbe kaphatott, mert így zárta le a témát, közben visszaadva az előző csókot:
– Semmi más nem is számít, csak az emberség.
Lia erre még szerette volna hozzáfűzni, hogy “Akkor miért olvasod a híreket kényszeresen minden reggel?”, és az is eszébe jutott, hogy felvesse Stefannak, hogy “És egyébként miért csak végletekben tudsz gondolkodni?” de már inkább nem bonyolódott bele újabb témába, kettőbe pláne nem: érzékelte, hogy Stefan már inkább az indulásra koncentrál az utolsó falat eltüntetésével és a tányér mosogatóba való behelyezésével. Főnix lemondóan sóhajtva, miszerint lemarad a tojás-nasiról, elterült az oldalán a padlón és pillanatokon belül a mély alvást jelző hortyogásába kezdett.

Közben kintről – a dupla biztonsági üvegnek hála meglehetősen távolról – fémes kattanás hallatszott: a postaláda lecsapódó fedelének hangja. Stefan felkapta a fejét, Liára nézett, egy pillanatig várt, talán arra, hogy ki mozdul először a postáért, aztán felállt és néhány csippenő hang, majd zárnyitó szerkezetek meglehetősen hosszadalmas, fémes csörgése után kinyitotta az ajtót. Az ajtónyíláson rögtön betódult a meleg, és vele, mint kéretlen mellékletként, a város zaja is.
Stefan két perc alatt vissza is tért – gondosan bezárva és beriasztva a bejárati ajtót –, ránézésre egy tucatnyi nagy és még nagyobb borítékkal. Közben Lia lehúzta a kávéja utolsó kortyát is, és behelyezte a mosogatnivalókat a mosogatógépbe.
Stefan a pultnál bontogatta a borítékokat. Már az elsőnél, ahogy beleolvasott a levélbe, először kényszeredetten mosolyogni, majd affektálva olvasni kezdett:
– “Szeretettel meghívjuk Herr Stefan Königet és feleségét, Frau Königet a jótékonysági bálunkra.”
Lia már ezerszer megfogadta magában, hogy soha többé nem reagál sem gondolattal, sem érzéssel, sem cselekvéssel a “die Frau König” megnevezésre, de mint ahogy már korábban ezerszer, most sem tudott magának parancsolni.
Egész testében megmerevedett a mosogatógépbe való pakolás mozdulata közben: félig előrehajolva, félig a bögréjét már a tálcára helyezve megállt, lecsukta a szemeit, nyelt egy hatalmasat, és hagyta kifordulni az ujjai közül az okkersárga porcelánt. Az az oldalára billenve landolt a fémrácson, hogy aztán két csepp fekete kávé még lassan kicsorogjon belőle.
Lia érezte, hogy felforrósodik a bőre a nyakától felfelé, és lángolni kezd az arca és a füle. Még mindig csukott szemmel behajtotta a mosogatógép ajtaját, és aztán érezve, hogy az összeszorított szája révén megkeményednek az arcizmai, végül kinyitotta a szemét, és hitetlenkedve bámult a tőle két karnyújtásnyira álldogáló, csípőjével a pultnál támasztékot kereső Stefanra. A férfi nyilván vette az “adást”, mert szinte rémült arccal szabadkozni kezdett:
– Esküszöm, hogy semmi közöm az egészhez! – hebegte.
Lia hátat fordított a pultnak, így féloldalt elfordult egyben Stefantól is. Karjait összefonta maga előtt, és csak ezt mondogatta magában, mint egy kényszerű mantrát: “Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el… basszameg!”
Majd végül rekedten, elhaló hangon szólt, de nem a férfira, hanem valahová a bálterem nagyságú nappali másik végébe nézve:
– Nem. Hiszem. El. – az utolsó szónál a fejét Stefan felé fordította és vádlón nézett rá.
Stefan, mintha csak Lia hangját akarná erősíteni, önkéntelenül is megköszörülte a torkát:
– Tudom, hogy már ezerszer megbeszéltük, tudom, hogy mit gondolsz erről, de nem küldhetek a tartomány összes szervezetének levelet, hogy ne szólítsanak téged a feleségemnek!
Lia szemében hirtelen könnyek gyűltek, azzal a tipikus égetően préselős fájdalomérzettel, ami a nagy sírásokat előzi meg.
Lehajtotta a fejét és átadta magát a felszakadó érzelmeknek: rázkódó vállal sírni kezdett.
“Hát tessék, ennyit az idilli reggelről” – gondolta, és hagyta, hadd áradjanak a könnyei.
Nem tudta felmérni, hogy hogyan, de Stefan egy szemvillanás múlva már ölelte és csitítva vigasztalta.
Lián áthasított egy gondolat: “Úristen, mi van, ha Stella ezt látja?” – és máris emberfeletti önuralmat gyakorolva, egyetlen nagy levegővétellel elűzte magából a sírást, és gyorsan letörölte a könnyeit is. Mindezt úgy, hogy Stefan öleléséből egy pillanatra sem bontakozott ki, sőt, inkább még szorosabban hozzá is bújt. A férfi válla fölött kikukucskálva aztán látta, hogy Stella közben a nappali szőnyegére borított három doboz színes játékot – a háttérből valamilyen rajzfilm hangjai illusztrálták a jelentet –, és német és magyar nyelv keverékén csicsergett.
Stefan finoman megmozdult és Lia hagyta, hogy a kanapéhoz vezesse. Egymással összegabalyodva, ölelve-karolva üldögéltek egy darabig, anélkül, hogy egy szó is elhagyta volna a szájukat, és közben a bugyutácska gyerekmese hangjait hallgatták.
Liában cikáztak a gondolatok: “Őrült vagyok! Itt van életem szerelme, a csodálatos kislányom, a fantasztikus életem és ilyen hülyeségeken kiakadok, hogy házasság, meg feleségesdi! De miért, miért miééééééééééértttttt?”
Kedve lett volna durván beletúrni a saját hajába és jól megrángatni, hogy valahogy kimozdítsa magát ebből a kényszeres gondolat-áradatból, amiknek percekkel korábban, és a levél érkezése előtt nyomuk sem volt. De nem túrt a hajába, nem rángatta meg, csak kapaszkodott Stefanba. A tenyere alatt átnedvesedett a férfi pólója, de ennek Lia azonnal meg is örült, mert elterelhette az egyik kényszeres gondolatról a másikra a saját figyelmét.
Nem tudta, mennyi ideig tartott ez a helyzet, de már két reklám is megjelent a tévében megállíthatatlanul futó gyerekmesék között, így végül némiképp elgémberedett nyakkal, és összevissza száguldó, végül sehova sem vezető gondolatoktól túlcsordult fejjel, mégis üresen kongónak ható aggyal nézett fel Stefanra. A szavai halkak és erőtlenek lettek, de a saját megítélése szerinti gondolati eltökéltség annál masszívabb volt, legalábbis erre jutott az utóbbi bő húsz, csendesen szipogós, izzadt tenyerű percben:
– Szerinted menjek pszichológushoz?
Stefan láthatóan meghökkent, így eltávolodott még egy jó arasznyira, talán, hogy jobban átlássa Lia arcvonásait:
– Gondolod, hogy ennyire súlyos a helyzet? – simított végig Lia arcán. Ő lehunyta erre a szemét, mert érezte, hogy ismét ki akarnak törni rajta a könnyek. Kényszeredetten, de hevesen bólogatott.
– Valami baj van velem – újra megremegett a szája széle, de tartotta magát. – Annyira tökéletes minden. Itt vagy te – megsimította Stefan arcát, ami a reggeli borotválkozás után tükörsima és illatos volt –, a gyerek, a gondtalanság, az életünk… És valami mégsem stimmel! De miii? – bődült fel immáron visszatarthatatlan sírással, amire már Stella is odafigyelt.
– Anyuciiiii – csapódott be összefonódott kettősükbe a kicsi lányka a kicsi karjaival, és ölelte mindkettőjüket.
Liának sem kellett több, szabadjára engedve a sírását még legalább negyed óráig szipákolt, miközben nevethetnékje is támadt, ahogy Stella, mint egy gondoskodó anya, megpróbálta megtörölni az orrát, de közben a nagy igyekezetében majdnem kinyomta a szemét. A kutya közben szoros közelségbe jött hozzájuk, de azért tartott egy lépés távolságot, mintha tisztelné a kétlábúak saját külön kis közösségét. Miközben a szőnyegen ült, a fejét a kanapén pihentette, közvetlenül Lia combja mellett.
Közben Liának gondolatfoszlányok tucatjai száguldoztak a fejében. Szerette volna őket mondatokká formálni és kimondani, de a szája mintha satuvá vált volna: csak annyira volt képes ellazítani az ajkait, hogy a sírás hangjai kibuggyanjanak közülük. Az érzés szinte fojtogató volt: tudta, hogy beszélnie kellene, sőt, áradniuk kellene a szavaknak, mert azok által ő is átláthatná a saját kétségbeesését, de ott és akkor egyszerűen képtelen volt kibeszélni az érzéseit és a gondolatait.
– Semmi baj kicsikém – terelte végül Stefan hathatós segítségével kicsit odébb a szőke babaarcot, némi dúsnak bizonyuló orr-szortyogás közepette – csak valami belement a szemembe. Nincs semmi baj, khm…
Stella komolyan nézett az anyjára. Világítóan ragyogó kék tekintetében a végtelen bölcsesség fényei gyulladtak, majd így szólt:
– Igen, a múltkor nekem is pontosan ugyanígy könny ment a szemembe, amikor Főnix ellopta a Julcsi babámat!
Ezen már nem lehetett nem hangosan nevetni, így hamarosan Stella is visszafordította figyelmét a játékra és a mesére. A kutya vele tartott, és most a tévé előtti hatalmas szőnyegen heveredett el.
A szülők csendesen üldögéltek egymás mellett továbbra is, de már nem összegabalyodva. Lia papírzsebkendőt morzsolgatott, Stefan elgondolkodva szemlélődött, a jobb bokáját a bal térdére helyezve. Majd meg is szólalt:
– Szerintem nem kell pszichológushoz menned – hangjában eltökéltség visszhangzott.
Lia láthatóan a gondolatba mentőövként kapaszkodó, a megmenekülés bizakodását sejtető arccal nézett fel rá:
– Miből gondolod?
– Abból, hogy szerintem csak egyetlen gondolatot kell magadban tisztában tenned.
– És mi az a gondolat? – némi dac jelent meg Liában ennél a pontnál, ami a hangjába is átszivárgott: már nem volt olyan erőtlen és gyenge. – Már megmondtam és ezerszer végig is gondoltam: nem akarok jótékonysági alapítvány elnöke lenni. Nem akarok a közösség oszlopos tagja lenni. Nem akarok védnöke lenni semminek. Nem akarok a középpontban tetszelegni, szép ruhákat felvenni és bájologni más asszonyokkal. Egyszerűen nem vagyok rá alkalmas.
– Igen, te egy magányos farkas vagy – bólintott Stefan.
– És nem tudom, hogy el akarom-e foglalni magamat valami mással… – tördelte a kezeit Lia, miközben körbefuttatta a tekintetét maguk körül. – Így is úgy elreppennek a napok… – nem mondta ki hangosan, de eszébe villant, hogy a délutánjai, mikor Stella aludt, sokszor csak a közösségi oldalak végeérhetetlen görgetésével teltek.
– Nem is erre gondoltam – hozta az elterelő gondolatot Stefan, mielőtt még Lia belebonyolódott volna az önvádba a délutáni lustálkodásai miatt. – Nem akarom, hogy elfoglald magad, ha nem akarod.
Lia ebben a pillanatban, egy, a semmiből érkező, fejbekólintó villámcsapás mellékhatásaként azt érezte, hogy igazából akarná, csak sem korábban, sem ebben a percben fogalma sem volt, hogy mégis mihez kezdjen magával azon túl, hogy a nap huszonnégy órájában anya és a hét minden napján odaadó társa a gyereke apjának, ahogy ő is neki. Most egyszerre érezte úgy, hogy ez bőven elég, mégis valahogy kevés. Egy pillanatra bámult maga elé a semmibe.
– Sokkal mélyebbnek érzem ezt a problémát, mintsem az egyetlen gondolat tisztázásával megoldható lehetne – közölte végül tompa fojtottsággal, közben arra is koncentrálva, hogy annyira belebonyolódtak már a drámázásba, hogy Stefan valószínűleg most már el fog késni…
– Szerintem meg rosszul látod. Ez egyetlen gondolat tisztázását igényli.
– De mi az a gondolat? – csattant fel Lia. Érezte, hogy attól függetlenül, hogy percekkel korábban éppen kibőgte a lelkét, valahogy még mindig – vagy már megint… nem tudta volna eldönteni – felpaprikázott állapotban volt.
– Hogy mi az a gondolat? Az az egyetlen? Az, hogy mitől félsz? Mi-az-istentől-félsz? – Stefan hangja keményen kongott, ahogy tagolva ejtette ki a szavakat, és amit a tekintete is ehhez passzolóan illusztrált: ránézett, azzal a szigorúsággal, amit Lia a legkevésbé szeretett rajta látni. Ez az a kemény Stefan volt, aki a sokmilliárdos cégbirodalmat felépítette és kérlelhetetlen tudatossággal menedzselte élete során, és aki soha nem tűrt ellentmondást – és akit az otthonában a lehető legkevésbé lehetett fellelni.
Éppen ezért Lia komolyan is vette a rendkívüli ritkasággal most mégis megjelenő jeleket, és igyekezett megregulázni az addig jogosnak vélt belső háborgását.
– Oké, akkor segíts nekem: mitől félek szerinted? – igyekezet a szavait olyan tónussal kiejteni, hogy ne legyen bennük felismerhető a szemrehányás. A tekintetéből viszont nem tudta kiűzni a vádaskodó szikrákat, de úgy tűnt, Stefan keménységével nem veheti fel a versenyt.
– Én mondjam meg neked? – szikrázott vissza a hidegkék szempár Liára. – Én annyit tudok segíteni, hogy támogatlak a félelmeiddel való küzdésben, és a legyőzésükben. De én nem tudom megmondani, hogy mi a félelmed. Csak remélem, hogy nem tőlem félsz.
Liából kibukott a nevetés, és tudta, ez talán már valamiféle kiút a helyzet kétségbeejtő mivoltából.
Stefan is elmosolyodott, de csak fél szájjal, amitől Lia még félelmetesebbnek látta, de közben meg ez annyira viccesnek is hatott számára, hogy már a hangos kacagásnál tartott.
Lia hirtelen azt látta lelki szemei előtt, hogy a férfi ölelésébe veti magát, így aztán így is tett: úgy bújt hozzá, hogy még dörgölőzött is, mint egy kismacska.
– Sosem félnék tőled, de…
– De? – dörmögte a fülébe Stefan, ahogy szorosan összebújtak.
– Valamitől biztosan tényleg félek. Sőt, sok mindentől is félek – vallotta be, de nem hagyta konkrét gondolatokká formálódni a saját tippje szerint legalább két tucatnyira rúgó félelmeinek özönét, hanem inkább tovább beszélt. – De nem a házasságtól. Nem attól, hogy a feleséged legyek – Lia eltávolodott kicsit a férfitól, hogy egy szintbe kerülhessen az arcuk és a szemébe nézhessen.
– Akkor mitől gyönyörűségem? – Stefan arca már úgy el volt lágyulva, hogy senki élő ember fia el nem hitte volna, ha ebben a pillanatban látja, hogy két perccel korábban még ő volt a könyörtelen krőzus.
– Basszus, lehet, hogy az esküvői felhajtástól rettegek! – nevette el magát Lia.
Aztán mindketten elkomorultak: talán egyszerre volt dejavu érzésük, Lia mindenesetre biztosan tudta, hogy neki az van. Ki is mondta, eltagadhatatlan lemondással a hangjában:
– Áhh, már ezerszer beszéltünk erről is…
És valóban: a mézeshetek-hónapok alatt még csak futólag került szóba a házasság, egy-egy elejtett, de nem kifejtett félmondat formájában, mint egy soha el nem vetett, de soha részleteiben ki sem tárgyalt lehetőség, de amikor kiderült, hogy kisbabájuk lesz, felpörögtek az események. Stefan egy otthoni, gyertyafényes, házhoz rendelt pizzavacsorájuk végén kérte meg a kezét, de olyan sután, hogy az csak rosszul sikerülhetett: éppen azt idézgették fel, hogy amíg Olaszországban voltak, a pizzaevés valahogy mindig elkerülte őket, és aztán már az első napok csodás élményeit sorolták, hozzászőve már azt is, hogy nem gondolták volna, hogy azoknak a kalandos napoknak hamarosan egy új kis lény lesz a következménye: az ő gyermekük.
Stefan ekkor szólalt meg:
– És azt gondoltad volna akkor, hogy hamarosan a feleségem leszel?
Lia őszinte megrökönyödése kiült az arcára és zavart nevetgéléssel fűszerezve megjelent a szavaiban is:
– Dehogy is, vagyis dehogynem! Ööö… és nem leszek.
Stefan, mint akit fejbekólintottak, és mint aki azt sem tudta, éppen hol van, megbabonázva ismételte Lia szavait.
– Dehogy? Is? És dehogynem? És nem leszel?
A felismerés pillanata egyikük számára sem volt épp kellemes:
– Ööö, nem úgy értettem! – sietett Lia visszafordítani a visszafordíthatatlant, de akkor már ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. Nem tudta, mi játszódott le Stefanban, de szíven ütötte a férfi következő mondata:
– Én sem úgy gondoltam, hogy hirtelen az leszel.
– Hát akkor hogy gondoltad? – a helyzet kezdett kifejezetten kínossá válni. Kényszeredetten eszegettek.
Lia néhány percnyi nyomasztó majszolás után lopva körbenézett maga körül, mint aki azt kutatja, hogy netán kandikamera áldozata-e: két hete tudtak még csak a babáról, és a napokban beszélték meg, hogy felújítják a házat.
– Miért kérdezted, hogy gondoltam-e a házasságra, ha te nem gondoltál? – értetlenkedett.
– Hagyjuk – legyintett Stefan, valószínűleg azért, hogy visszavonulót fújjon, de ez az egy szó Lia számára felért egy pofonnal. Aznap közös életükben először, izgalmasan sustorgós tervezgetés és hang nélkül, a némaság egymást és önmagukat büntetésével feküdtek le aludni.
Aztán persze sokszor merült fel köztük a téma, olykor vicces felhangot is kapva.
Lia számára az volt az után a végtelenül nyomasztóan véget érő este után a legfontosabb, hogy már nyíltan tudták megemlíteni a házasságot. Egy alkalommal, amikor a bútorszállítók éppen cipelték az emeletre az új ágyukat, és megkérdezték Stefant, hogy a kedves felesége hová kéri a hatalmas bútordarabot, akkor Stefan olyan hangosan válaszolt, hogy Lia a felső emeleten is hallotta: “A kedves feleségem – nyomta meg a szavakat – a harmadik emeletre kéri az ágyat, lift sajnos nincs. Még nincs.”
Mindezek az emlékek, az elmúlt négy év ezernyi más emléke közé vegyülve kavarogtak fel Liában.
Most megfogalmazódott benne egy komor gondolat, de még mielőtt kimondhatta volna, Stefan lepte meg egy kérdéssel:
– Boldog vagy?
Lia hökkent arckifejezése láttán kiegészítette a mondatot:
– Boldog vagy velem?
Lia úgy döntött, hogy erre a hónapra már eleget bőgött, így nagy levegőt véve erőteljes hangon közölte:
– Igen – még bólintott is mellé.
– Akkor jó, ennyi a lényeg – Stefan arcán átfutott egy lágyság-fuvallat, de a tekintete kemény és fürkésző maradt. – És megértem, hogy nem nagyon akarsz a harmadik feleség lenni.
Liából eltűnt a sírhatnék: igyekezett kívülről szemlélni magukat. Arra gondolt, hogyha filmen látná a jelenetet, akkor üvöltené a képernyőn keresztül az “úgynevezett” hősnőnek, hogy “Mondj már igent, te istenbarma!”, de pontosan tudta, hogy az életük nem film és ő nem is hősnő. “Most épp inkább anti-hősnő.”
– Nem ez a gond, tudod jól – igyekezett megnyugtatni Stefant, mert a komoly tekintet láttán tudta, hogy sem vicceskedésnek, sem a téma elhalogatásának nincs itt az ideje, annak viszont nagyon is, hogy valamiféle új következtetésre jusssanak, így négy év után. “Nahát, nem gondoltam, hogy ez ennyire rendkívüli nap lesz” – futott át az agyán hirtelen, amin még el is ámult egy pillanatra, de gyorsan visszairányította inkább a figyelmét Stefanra.
Ő láthatóan nem vette észre a gondolati cikázást Lián. – Már így is a harmadik asszony vagyok, és ezzel sincs gondom, miért is lenne? – vonta meg a vállát és tárta szét a karjait, jelezve, hogy igazából még a saját maga számára is érthetetlen a saját, nyilvánvalóan túlzott reakciója.
– Öhm… Bárcsak lenne a közelben egy okos nyomozó, ki fáradságos munkával ugyan, de végre kideríthetné a rejtélyes okokat! – jegyezte meg Stefan, szemében már a huncutság szikráival.
Lia egy pillanatig csak bámult, mint akinek nehezen esik le egy vicc poénja, aztán kiült az arcára a megvilágosodás, és a következő percben már dülöngélve kacagtak.
Stella nyilván ismét érzékelte a hangulatváltozást, mert ismét becsatlakozott közéjük, így aztán az érzelmi földindulásnak végül gyerekkacagás és egymás csiklandozása lett a vége, na meg Főnix nyelvcsapásainak elhárítási kísérlete.
Lia végül úgy állt fel a kanapéról, mintha könnyebbnek érezte volna magát: egy új gondolat formálódott a fejében, ami szinte azonnal tervvé akart összeállni. És ő hagyta. “Nyomozni fogok!” – tökélte el, és ettől felvillanyozódást érzett. “Kinyomozom, hogy mi a bajom, lefülelem a bűnöst, és aztán minden sokkal könnyebb és simább lesz!” – formálta késszé az éppen megszülető gondolatfoszlányt.
Visszatért a konyhai pakolászáshoz, a fejében kavargó káoszból való kilábaláshoz illeszkedően, Stella már a ki tudja hányadik mesében mélyedt el, Stefan pedig készülődni kezdett – az őt szorosan mindenhová követő hűséges kutyával a nyomában –, hogy elinduljon az aznapi útjára.
A rutin tette a dolgát: a következő fél órában már nem voltak nagy érzelmi kitörések, a gyerekmesék hangjait csak a készülődés visszafogott neszei színesítették.

Stefan bő fél óra múlva már útra készen állt, hogy elinduljon a hannoveri gyárhoz tartozó kutatás-fejlesztés központba egy nagyobbacska meetingre, ahova a különböző osztályok vezetőit és kiemelkedő teljesítményt nyújtó kollégáit várta eszmecserére és fejtágításra. Lia Stellával a karján integetett neki a teraszról, ahogy beült a kapu előtt várakozó Volvo terepjáróba, amit az éppen szolgálatban lévő céges sofőr, Thomas vezetett.
Korábban, még a terhessége alatt is gyakran Lia fuvarozta Stefant a különböző találkozókra, de mióta Stella megszületett, ezt már nagyon nehézkesnek tartották kivitelezni. Liába ebben a pillanatban hasított bele egy új felismerés: hiányzott neki a vezetés, hiányzott neki az út, hiányzott neki a szeme láttára elszáguldó szaggatott vonalak ritmusa, és a táj olykor átmenetekkel, olykor radikális fordulatokkal leírható változása.
“Ez talán máris egy nyom!” – rökönyödött meg a saját, újszerű gondolatára, de nem volt ideje az integetés és a Volvo szemük elől való eltűnése közben újabb következtetésre jutni, mert ekkor érkezett el a nap Lia számára még mindig legszürreálisabb, mégis leginkább hálára okot adó pillanata: megérkezett a bejáró nőjük, Erika.
Bár semmiben – sem beszédmódban, sem habitusban, sem kinézetben, sem testalkatban – nem hasonlított Lia anyjára, ő mégis úgy tekintett Erikára, mintha valamiféle anyapótlék lenne számára. Persze szigorúan csak úgy, hogy minden nap tudatosította magában, hogy az anyját valójában nem pótolhatja senki, de ha mégis megtehetné ezt valaki, akkor az biztosan Erika lenne.
Erika gömbölyű arca, éjfeketére festett bubifrizurája, nevetős, kék szemei, jellegzetesen rekedtes hangja, erős, húsos kezei és karjai hívogatók voltak nemcsak Stella, de Lia számára is. Minden reggel szoros öleléssel és ízes magyar köszöntéssel üdvözölték egymást:
– Adjon a jó Isten egészségben és boldogságban jólétet ennek a családnak! – érkezett meg a kapun át a maga harsány módján “Rika”, ahogy Stella nevezte. Érdekes módon a “r” betű kiejtése sosem okozott neki gondot, de a szavak elejéről volt, hogy sajátosan lehagyta a hangokat. “Rika” nemcsak karban és hangban, de úgy egyébként minden testtájékán erősnek számított, bevallása szerint imádott enni. Ennek Lia számtalanszor tanúja is volt: azon túl, hogy Erika gyakran főzött is rájuk, velük enni sem volt rest.
– Gyere drága életem, hadd csókolgassalak körbe! – vette át Liától a felé már intenzíven nyújtózó Stellát, hogy aztán termetéhez képest fürgén körbepördüljön vele, és miközben magához ölelte, tényleg összevissza puszilgatta, még a ruháját is. Mikor ezzel végzett, gyorsan Liát is magához ölelte és egy puszit is nyomott az arcára.
– Sírtál aranyom? – kérdezte az üdvözlés utáni pillanatban azonnal és kertelés nélkül. Lia leejtette a vállait, és ellenállás nélkül hagyta, hogy kigördüljön a száján a kényszeredett szó:
– Eeeegen…
– De minden rendben? – Erika égkék szemében aggodalom szikrái villantak fel.
– Most már igen – nyugtatta meg Lia, és már fordultak is be az ajtón. Erika, karján a kislánnyal, szabad tenyerét Lia hátára tette, mintha önkéntelenül is támogatni akarná. És támogatta is.

Ha valami, hát ez még mindig fura volt Lia számára és tudta, hogy az is marad: szerette Erikát, tudta, hogy ő is szereti őket, bármiben számíthattak egymásra, éppen ezért volt szürreális a tudat, hogy ő igazából az alkalmazottjuk és nem a családtagjuk.
Az egész úgy kezdődött, hogy amikor kiderült, hogy babát vár, a felújítás viszont éppen elkezdődött, Stefan felvetette neki, hogy keressen valakit maga mellé: – Tudod, egy segítőt, de olyan valakit, akiben meg is bízol – fejtegette meggyőzően, miközben a színt és a tapétát választották ki a nagy hálószoba falaira.
Lia akkor felhorkant: tudta nagyon jól, hogy Stefanon és az ő gyerekein kívül nem igazán tud megbízni senkiben – talán csak réges-régi kollégák nevei merülhettek volna fel ilyen kicsengésben, de egy-két kivételtől eltekintve már az arcaik is a feledés homályába merültek –, főleg nem egy alkalmazottban. “Árultak már el beosztottak…” – jutott eszébe akkor, de nem fejtette ki Stefannak.
Aztán mikor a terhessége okán azonnal veszélyeztetett terhesnek nyilvánították, amint az első vizitre elment a pozitív terhességi teszttel, és tényleg egy pillanatig sem akart kockáztatni semmit, így bármennyire is energikusnak érezte magát, beadta a derekát: – Rendben, keresek valakit, de egy kikötésem van: csak magyar lehet! – mintha bizony bárki az ellenkezőjét indítványozta volna.
Erika nagyon gyorsan képbe került: Lia egy németországi magyaroknak szóló közösségi oldalon olvasgatott, és akkor látott egy megosztást: “Házvezetőnői feladatokat vállalok, sok éves tapasztalattal, leinformálható előélettel. Hannover és környéke.” – ő volt Erika.
Az ismerkedő találkozásukat egy kávézóba szervezte Lia. Több körös interjút tervezett eredetileg, de már az első beszélgetés első tíz percében tudta, hogy mindenképp felveszi Erikát. Azóta sem tudta megmagyarázni, hogy pontosan mi fogta meg benne, de általában az életöröm szó volt az, ami Erikáról eszébe jutott, így utólag arra következtetett, hogy valószínűleg az öröm és az életerő sajátos keveréke törte át a szándékosan felhúzott védelmi falat a szívében.
A kávézóban már majdnem az önvédelmi reflexei is kikapcsoltak, de aztán még időben eszébe jutott, hogy nemcsak a saját otthonába invitálná be legszívesebben azonnal az akkor még meglehetősen idegen, tőle nagyon különböző, mégis rendkívül szimpatikus magyar nőt, hanem Stefanéba és közvetve az ő gyerekeiébe is, így erőt vett magán és az azonnali “most hazaviszlek” érzést elnyomva magában, két nappal későbbre megbeszélték, hogy Erika reggel 9-re megjelenik náluk, és megbeszélik a munka pontos részleteit.
Liának az volt a terve, hogy már abból is messzemenő következtetéseket akar levonni, hogy Erika hányra érkezik. Ha túl korán – fejtegette anno magában – akkor az sem jó, mert az azt jelentheti, hogy túlságosan is jó benyomást akar kelteni. Ha pedig késik, az egyértelműen rossz pont. Azon a reggelen korán kelt, émelygett egy kicsit a WC-n ülve, felkészülve arra, hogy ha kell, csak megfordul és hány egyet – de végül erre nem került sor –, majd aztán 9 óra előtt 8 perccel a konyhából egy kósza pillantást vetett le az utcára, amikor is észrevette, hogy egy, az utca megszokott arculatába egyáltalán nem illő kisautó áll a házuk előtt: egy Daewo Matiz. Lement a földszintre, és onnan nézett ki a bejárati ajtó melletti ablakon, mert onnan jobban látott: Erika ült az autóban, és még így, az ablakon át is kivehető volt, ahogy fél percenként a telefonja kijelzőjére nézett, és Lia azonnal tudta, hogy miért: mert pontosan akart érezni. Liának akkor megdobbant a szíve, hiszen ő is mindig így tett: mindenhova előbb érkezett, és mindig mindenhol várt a percre pontos időpontra.
Akkor és ott minden eldőlt. Erika aztán nemcsak a házimunkát vette át tőle teljes egészében, de közben rengeteget beszélgettek is. Lia sosem gondolta volna korábban, hogy ennyire kitárulkozik majd valaki más, nem közelálló előtt, aki tőle függőségi viszonyban is van, és a jól fejlett paranoiájáról sem szokott le: többször is tesztelte Erikát. Hol pénzt hagyott kinn elszórva, hol pedig bizsukat rejtett el a kanapé párnái mögé, tudva, hogy egy alapos takarítás során elő kell kerülniük, és soha nem csalatkozott. Mindig minden elszórt tárgy és érték megtalálásra került. Ezekért a trükkökért utólag vádolta is magát titkon, de igyekezett úgy felfogni, hogy nemcsak a saját érdekeit kell néznie, hanem a családét is.
Mire ezeket is felidézte magában – “Úgy látszik, ma ilyen nosztalgiázósan furcsa napom van…” –, addigra Erika már a gyerekszobát szedte rendbe, a hűséges Stellával a nyomában. Lia úgy döntött, hogy mégiscsak eszik valamit, mert kezdte úgy érezni, hogy az üres kávé és a bőgés csak felborzolták a kedélyeket a gyomrában, így a konyha felé vette az irányt, miközben a bébiőrön át hallhatta, hogy a két hölgyemény az emeleten, a gyerekszobában éppen arról értekezett, hogy a dínókat a dínós dobozba kellene pakolni.
Kivette a tojástartót a hűtőből, átszellemült mosollyal készítette ki a serpenyőt is, arra készülve, hogy a lelke mélyén dúló, házasság elleni háború részleteiben akar majd kutakodni, de ehelyett egy gondolat, sőt, inkább egy kérdés kezdte befészkelni magát az agyába, ami eddig fel sem ötlött benne, de most már ott villogott egyfolytában:
– Miért is keltem korábban? Mióta Stella megszületett, szinte sosem keltem nála előbb. Mindig ő ébreszt…
Nézte a felütött három tojást a tálkában, és próbálta visszaidézni az ébredés előtti pillanatokat. “Kiszáradt torok, enyhe kómás érzés… De hiszen ez természetes, minden reggel ilyen vagyok. Oké, mi volt előtte?”
És akkor már tudta, de közben azon döbbent meg, hogy ennyire kiesett a fejéből az előző este folytatott – a saját szigorú tanácsának megfelelően egy réges-régi kedvenc álnevén zajló – netes beszélgetés egy régi, ezer éve nem látott kollégával. Még Stefannak sem említette. Pedig hát nem volt szokványos, hogy az előző életéből felbukkanó emberekkel cseveg először kedélyesen, majd egyre komolyabb témákról a neten, és aztán ha nem is forgolódik miattuk álmatlanul, de összezavarodva ébred. “Kismamás átok… A gyerek mindent kiszorít az ember fejéből… De persze ez hasznos is…” – igyekezett gondolatban valamiféle megnyugtató álláspontra jutni azzal kapcsolatban, hogy nyilván előnyös, ha egy anya teljes figyelmével csak a gyermekére és a “családi tűzhely melegére” koncentrál.
Ebben a pillanatban viszont a gyermeke nagyon is jól elvolt a saját kicsi, egyre függetlenedő világában, ő pedig a hidegen várakozó tojásokat bámulva igyekezett felidézni magában a két napja indult beszélgetést. És ahogy erre jutott, már az arca elé is ugrott a rég nem látott arc, a rég nem hallott hang, a régi, kölykös mosoly, és a név, amiről már régesrég tudta, hogy olyan barátot takar, akit soha nem feledhet és akiben soha nem csalódhat: Valerij.

Valerij, Liától “mindössze” 1760 kilométerre, a spanyolországi Tarragonában éppen a tengerparton leterített pléden üldögélve itta a reggeli kávéját, miközben Izabella és kisfiuk, a kis Raul – aki a dédnagyapjáról kapta a nevét –, közel a vízhez kagylókat és érdekes alakú és színű köveket keresgéltek.
A keresgélés igazából abból állt, hogy Raulito rutinosan mindent, ami csak a keze ügyébe akadt, a szájába akart tömni, Izabella pedig, mindenen a szemét tartó anyaként, folyton megakadályozta ebben.
A nap hétágra sütött, bár ez Tarragonában nem volt meglepő: a heteken, sőt hónapokon át tartó forróság mindennapos volt erre felé, csak a késő őszi és a téli évszakok adtak enyhülést. Olyankor olyan idő volt, amit máshol tavasznak neveznek. De nem ma. Ezen a koranyári reggelen pusztító meleg ígérkezett a nap többi részére.
Minden reggel kijöttek ide a partra – hacsak nem esett az eső, de ez utóbbi meglehetősen ritkán történt meg, így a “minden reggel” megállapítás maximálisan megállta a helyét –, hiszen gyalog mindössze hét percnyi sétára laktak a tengertől, még úgy is, hogy babakocsit kellett tolniuk.
Valerij nem itt nőtt fel, ide csak nyaranta jártak a szüleivel, mégis minden ébren töltött percében, sőt, még álmában is meggyőződéssel volt már képes vallani, hogy a budapesti és magyarországi, 33 évnyi előélete ellenére itt, Spanyolországban talált otthonra. “Hazaértem.” – jutott eszébe sokszor.
A reggeleik meglehetősen korán indultak: a kis Raul általában hat óra körül már ébredt, evett, játszott, hogy aztán tíz óra felé már hullafáradt és nyűgös legyen. A kicsi korai reggelije után – még szopott is, és persze mint egy lelkes kis felfedező, minden ételt örömmel megkóstolt, amit csak elétettek, vagy amit mások tányérján meglátott – gyorsan összekészültek.
Egy nagy táskába bepakoltak mindent, amire szükségük lehetett – enni-innivaló, váltás pelenkák, popsitörlők, egy cumisüveg, törölközők, telefonok, könyvek, és gyerekjátékok minden mennyiségben –, Valerij pedig, miközben a vállán vitte a hatalmasra duzzadt, nehéz táskát, a kezében egyensúlyozva tartotta a kávésbögréjét. Ez mára már rituálévá vált. Mindig szigorúan csak a parton itta ki a kávét, amikor már végre nyugalomban nézhette a vizet, és hallgathatta a hullámokat.
Mindig Izabella tolta a babakocsit – ahogy Valerij mögöttük lavírozott a táskával és a kávéval -, benne a kis Raullal, aki ilyenkor mindent úgy szemlélt, mintha életében először látná. Persze ő még sok mindent ténylegesen életében először látott. Az ámulat a kicsi, kerek babaarcán szinte folytonos volt. Már tudott mutogatni is a húsos kis ujjaival, miközben a beszéde két szóból állt: a számára érdekes dolgokra rámutatva mindig azt mondta, hogy “Ümm”, és szülei legnagyobb megrökönyödésére már hónapok óta képes volt nemet mondani.
A szülők mindig azon mosolyogtak, hogy a gyerek a legkézenfekvőbb módját választotta annak, hogy többnyelvű legyen: a szinte univerzális “No”-t tanulta meg elsőként kimondani, de hogy minden szemlélő biztos lehessen a jelentésében, a kis Raul még a nemet intés művészetetét is a magáévá tette: sötétbarna, hullámos fürtjeit olyan eltökéltséggel tudta a “no” mellé megrázni, hogy senki emberfiában fel sem merülhetett, hogy valami mást akarna közölni.
Most is éppen Izabellanak mondott és intett “no”-t, miközben ő próbálta a kicsi kezéből kifeszegetni a sóderes-homokos-kavicsos kagylóhéj darabokat.
Kedves kis hármasukat minden reggel intéssel és széles mosollyal köszöntötték a hozzájuk hasonló helyiek, akikkel vagy útközben, vagy a parton találkoztak, és akik semmi pénzért nem hagyták volna ki a reggeli fürdést és ejtőzést a parton. Ilyenkor reggel a turisták még jórészt aludtak, vagy a szállásukhoz tartozó reggelijüket fogyasztották – legalábbis Valerij fejében ilyesféle kép élt róluk –, így szinte kizárólag a helyieké volt a strand.
Raul még éppen csak két hete tanult meg járni, így kezeit felemelve, kissé imbolyogva tipegett ide-oda a víz mellett a kicsi szandáljában, és Valerij tudta, hogy nincs ennél gyönyörűségesebb látvány a világon. “Oké, van még hasonló.” – és tekintete máris a derékig érő vörös hajat viselő, az utóbbi két évben jócskán lebarnult, zölden villogó szemű szépségre siklott. Izabella egy fekete egyrészes fürdőruhát viselt: még rejtegette a terhességi csíkjait, pedig Valerij minden nap végigcsókolgatta mindet, hogy bizonyítsa, így is tökéletes és istennői a teste. “Sőt, még a tökéletesnél is több” – morfondírozott magában Valerij olykor –, “hiszen kinevelte ezt a gyönyörű, hatalmas gyereket, és reménytelenül hosszú, szenvedős két nap alatt meg is szülte.”
Ahogy az egyébként már a levegő körülbelül huszonnyolc fokos hőmérsékletére kihűlt kávé kortyolgatása közben nézte a családját és arra gondolt, hogy gyerekkori álma vált velük valóra, egyszerre érzett megfogalmazhatatlan boldogságot, és közben aggodalmat is. “Talán természetes aggódni is…” – jutott sokszor erre a gondolatra – “És nemcsak a világban jelen lévő gonosztevők miatt.”
Egyszer Raul leesett az ágyról, pedig mindketten ott voltak mellette a szobában: bohókásan vidáman hempergett ide-oda, aztán hopp, egyszercsak a kis buksija a nagy hempergésben túljutott az anyai és apai karok ölelő biztonságán és az “átesési ponton” túljutva rántotta magával az egész kicsi testét és már zuhanni is kezdett. Hatalmas koppanással landolt a végeérhetetlenül hosszúnak tűnő pillanat végén, de szerencsére csak a szőnyegen.
Mindhárman sírtak, és a leghamarabb Raul nyugodott meg, amikor látta, hogy a szülei arcán olyasmi van, amit korábban sosem tapasztalt, így az ijedt ordítása átment könnyes szemű, álmélkodó bámulásba, amin a másik kettőnek muszáj volt megkönnyebbülten nevetnie.
A kalandot megúszták egy kisebb púppal, és Carmelita mama rosszalló fejingatásával.
Most a parton is ezer veszély leselkedett a kicsire – üvegszilánkok, szemét megcsócsálása, a vártnál nagyobb elánnal kicsapó hullámok, arcraesés a tipegés közben, ja, és persze hanyattvágódás is – így bár Valerij igyekezett mindig ellazulni, de sosem tudott teljesen: szemmel tartott mindent és mindenkit.
Például kifejezetten utálta, ha közepes, vagy pláne nagytestű kutyákat hoztak az emberek a partra, ráadásul póráz nélkül. Szerette a kutyákat, de mindegyik szabadon futkosóra úgy nézett, mintha keresztül akarná döfni a tekintetével. Volt, hogy felugrott a plédről a kutyafigyelés közben, és amikor az tíz méteren belül megközelítette a fiát, akkor hevesen gesztikulálva jelezte az eb gazdájának, hogy jobb lesz, ha sürgősen magához rendeli a négylábúját és pórázra veszi.
Azt sem szerette, ha idegenek mentek oda hozzájuk és tolakodtak be az életükbe, és bizony ez naponta többször is megesett velük. Nem csoda: Raul olyan gyönyörű volt, hogy festeni sem lehetett volna szebbet. A bőre barna volt, a haja feketébe hajlóan sötétbarna, rugalmas fürtökben göndörödve a fején, a hatalmas szemei viszont szürkén ragyogtak ki az arcából, az ajka pedig olyan piros volt, mintha festették volna. Összesen nyolc hófehér foga tovább növelte a szépségfaktort, így bárki aki meglátta, legalább egy mosolyt küldött felé, de túlságosan is sok ember önkéntelenül is közeledni akart hozzá.
Izabella mindig mindenkivel kedves volt, talán vágyta is az új emberek társaságát, ha csak átmeneti időre is – sőt, biztosan csakis átmeneti időre –, de Valerij karján felállt a szőr olyankor, amikor idegenek akarták megérinteni – még ha kedvességből is – a kisfiát.
“Kisfiam. Mennyire szívfacsaróan csodálatos szó.” – gondolta Valerij minden reggel, mikor aznap először látta meg a “leggyönyörűbb és legokosabb”, egyébként folyamatosan mindenen nevető-döcögő gyereket. – “Tele élettel, örömmel, felelősséggel.”
Val sosem tudott elszakadni attól a gondolattól és érzéstől, hogy neki ezt a kis teremtményt, ezt a kis lényt – aki Izabella testében növekedett kilenc hónapon keresztül, és aki aztán gyűrötten, és meglehetősen sértődötten, ordítva jött a világra, hogy aztán az ő apai karjaiban azonnal megnyugodjon –, egész életében, sőt, egész élete minden percében óvnia és védenie kell. Még akkor is, ha látszólag semmi nincs, ami éppen fenyegesse.
Ahogy ott mélázgatott a pléden félig elheverve, a reggeli időszak ellenére forrón tűző nap melegét élvezve, nosztalgikus hangulatba került. Ritkán esett ez meg vele, szinte kizárólag csak ezeken a reggeleken, így ki is használta: gyorsan végigpörgette magában az elmúlt évek kulcsfontosságú, vagy épp banális jeleneteit, közben le nem véve a tekintetét élete legdrágább kincseiről.
Felötlött benne a megismerkedésük időszaka, a csodálatos vonalvezetésű Mercedes – erre gondolva mindig elmosolyodott –, a kiábrándulása szinte mindenből, amiben addig tiszta szívvel hitt, a felismerései önmagáról, és persze élete legnagyobb hordejerű döntése: otthagyta a testületet és új életet kezdett Izabellával és a nagyszüleivel itt, Tarragonában.
Fájdalmas epizódként jutottak eszébe a szülei: ők amennyire örültek a családjuk hirtelen és varázslatos bővülésének, annyira sokkolta őket, hogy egyszem fiuk tőlük kétezer kilométerre kezd új életet, még ha ezt a biztonságot adó nagyszülői házban is teszi.
Valerijnek sokszor megfordult a fejében az, hogy talán majd hamarosan nyugdíjba mennek már ők is, és akkor többet találkozhatnak, netán ők is odaköltözhetnek a közelbe, de fájdalommal telt felismeréssel kellett tudomásul vennie, hogy a szülei még túlságosan fiatalok a nyugdíjhoz. Ráadásul annyira elhivatottak voltak az orvosi hivatásuk iránt, hogy fel sem merült bennük az, hogy országot váltsanak.
“Talán ők azt remélik, hogy mi megyünk oda… de ez nem fog megtörténni.” Míg Izabella terhes volt a kis Raullal, addig kéthavonta haza is ruccantak, kétszer repülővel, egyszer pedig autóval, de mióta megszületett a kicsi, azóta csak a karácsonyt töltötték Magyarországon, és az sem volt komfortos számukra. Izabella teljesen, Valerij pedig félig-meddig érezte magát idegennek. Na, nem a családi kötelékben, hanem az országban.
Valerij elámult minden hazautazásakor, hogy Budapest mennyire le van pukkanva ahhoz képest, amire emlékezett. Ott nőtt fel, rendőrként is látott már mindent, és az ellenkezőjét is, a szeme viszont pillanatok alatt elszokott a kopott, romló állapotú épületektől, a szervezetlennek ható közlekedéstől, a kosztól, és a meglehetősen megviseltnek látszó emberek látványától. Magyarországra visszatérve így mindig sokkolták a körülmények. “Ráadásul sehol nincs a tenger…”
Ma már el sem tudta képzelni az életét a víz közelsége nélkül. Emlékezett: a Balatonra való évi egy-két alkalomra rúgó, barátokkal közösen szervezett kiruccanásaikor is mindig megfogalmazódott benne egy kósza gondolat, miszerint mindent megadna egy tóparti házért, de aztán mindig emlékeztette magát, hogy néhányszáz méterre folyik a lakásától a Duna, és arra sem igen vetett ügyet a napi rutinjában. “De hát az össze sem hasonlítható a tengerrel!” – fakadt ki gondolatban, mintha bárkinek is magyarázkodnia kellett volna.
Aztán futottak tovább a nosztalgiázásból előkerülő emlékek, de már összevisszaságban: a terhesség boldogító mindennapjai, amikor azt figyelte, hogy a kis Raul hogyan nyomja ki az anyja hasfalát talán a könyökével, talán a térdével, és aztán a szülés közeledtének izgalmai. Valerij már hetek óta meg volt róla győződve, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, de arra nem volt felkészülve – és mint kiderült, Izabella sem –, hogy a negyvennyolc órás vajúdás milyen sokat kivesz nemcsak a szülő nőből, de a mellette őrként strázsáló, magát halálra aggódó apukából is.
Valerij ott akart lenni a szülésnél, ezt jó előre megbeszélték. A fejében az volt, hogy ez olyasmi, amiket a filmekben mutatnak: hirtelen betolják a jajgató nőt, aztán pár perc múlva felsír a baba.
Nos, semmi nem úgy történt. Bár a terhesgondozás során havonta vizsgálták a babát ultrahangon, és Izabella pocakjának mérete sem utalt rá – csodálatosan gömbölyű, hegyes kis pocakja volt, mintha egy labdát rejtett volna a ruhája alá, és hátulról nem is látszott rajta, hogy babát vár, még az utolsó napokban sem –, de a vajúdás elnyúlása közben egyre inkább megfogalmazódott a kórházi személyzetben a gondolat: ez a baba hatalmas.
Emlékezett: három orvos és vagy nyolc nővér, és két szülésznő is folyamatosan körülöttük járkált, méregettek, morfondíroztak, miközben próbálták Izabellát bíztatni, hogy minden rendben lesz.
Valerijnek fogalma sem volt, hogy a szerelme honnan merítette a lelki és fizikai erőt, mert abban már akkor is, utólag meg pláne biztos volt, hogy garantáltan nem őbelőle… Ő az első homlokráncolásnál szinte összeomlott. Attól félt, hogy minden rémálma valóra fog válni a szülőszobában, és minden csodát, amiben a találkozásuk óta része volt, elveszít.
Már vagy fél napja a kórházban voltak, amikor az egyik szülésznő félrehívta, hogy beszéljen vele. Valerij máig emlékezett arra, hogyan ráncolódott a nő tunikája, és milyen varrás volt a rózsaszín ruha ujjának végén. Sosem érdekelték a ruhaneműk kialakításai, ezért is volt számára különleges a saját észrevétele. “Talán az agyam keresett menedéket a részletekben… Hát persze, nem is talán, hanem biztos…” – jött rá, de csak később, mikor már minden rendben volt.
Valerij érezte, hogy menten rosszul lesz, ahogy kiért a szülésznő után a folyosóra: forgott vele minden és émelygés tört rá. A szülésznő felé fordult és mosolygott. Ez némi reményt csepegtetett Valerij szívébe, és szerencsére már jöttek a megnyugtató szavak is:
– Apuka! Szedje össze magát egy kicsit! – A nő itt finoman megérintette a karját egy pillanatra. – Minden rendben lesz. A baba biztosan jócskán négy kiló felett van, de az anyuka alkata maximálisan megfelelő a természetes úton való szüléshez. Semmi gond nincs, csak ekkora babát kitolni nem kis munka, és nem kevés idő…
Valerij akkor próbálta elképzelni, hogy mekkora lehet egy négy kilós újszülött, de aztán kiderült, hogy hiába is gondolkodott ezen, mert Raul öt kiló öt dekával született meg végül. Gömbölyű volt, mint egy rózsaszín kis ágyúgolyó, és bizony súlyos is. Valerij végig bennmaradt velük a kórházban – kapott egy pótágyat a szobába –, és már az első estén érezte, hogy izomláza lesz a baba dajkálásától. Erre a gondolatra akkor is, és azóta is mindig elkuncogta magát.
Raul azóta sem volt kicsi, az étvágya pedig megkérdőjelezhetetlennek bizonyult. Óramű pontossággal jelezte, hogy két és fél óránként mindenképp enni szeretne. Valerij most, a visszagondoláskor is hálát adott a rengeteg anyatejért, amit Izabella teste már a szülés előtt is termelt.
Val most egy pillanatra megállt. Levette a tekintetét a homokban kotorászó gyönyörű kettősről, és felemelte a felhők felé. Hirtelen megszállta valamiféle végtelen béke érzés. Tudta magáról, hogy bár egész életében tisztában volt azzal, hogy a nők a mellükből táplálják a gyermekeiket, de a szoptatás minden előzetes elképzelést felülmúló magától értetődő természetessége, és ennek átlátása szinte letaglózta. Egyszer megfogalmazta magának, hogy “Ebből is látszik, hogy az emlősök közé tartozunk…”, de a mai napig nem tudta logikus gondolkodással felfogni, hogy ez mennyire egy rendkívüli jelentőségű esemény, mert ez volt az a tény a világban, amit sokkal inkább szívvel és lélekkel érzett, és azt viszont nagyon is tudta az eszével, hogy azon túl, hogy egyszerűen csak az étkezésről van szó, már-már spirituális szinteket feszeget. Olykor azt is érezte, hogy sajnálja, hogy ebben a kapcsolódásban nem lehet része, de már a pozitív terhességi tesztről való hír érkezésekor megfogadta, hogy mindent, amit nem biztosít az anyatermészet számára, azt kipótolja apaként saját szándékából.
És azóta így is lett. Annyit babázott az elmúlt kicsivel több, mint egy évben, amennyit csak tudott: minden szabad percét igyekezett Raullal tölteni.
Kiürült a kávésbögréje: az utolsó cseppeket hörpölve itta ki. Ez volt az egyezményes jelzés kis családjuk tengerparti hármasában, hogy most Valerij következik a babázásban.
Így aztán levette a pólóját, miközben Izabella a karján odahozta neki a homokos kezű Rault, átadta az apjának a kisfiút, és aztán nyögéssel különlegesített nevetéssel ledobta magát a plédre: szerette eljátszani, hogy a terhességből még visszamaradt néhány kilós túlsúly milyen nehéz, mozgásában is akadályozó terhet ró rá.
Valerij lassan, hogy a karjain ülő kisfiú minden szemébe ötlő látnivalót alaposan szemügyre vehessen, besétált Raullal a vízbe. Lépésről-lépésre egyre beljebb haladtak a fokozatosan mélyülő vízben, mígnem a kicsit már tartani sem kellett: ugyanis úszott, mint egy borzas fejű, világító szemű kis delfin.
Az úszópelenka látványa persze jelezte a külső szemlélő számára, hogy nem valódi vizi lényről van szó, hanem egy emberpalántáról, de a mozgásáról senki meg nem mondta volna!
Valerij a korábbi, szépítő kifejezéssel agglegényinek nevezhető, de egyébként leginkább magányos életében nem gondolta volna, hogy a gyerekek képesek arra, hogy az anyaméhben megszokott közegként értékeljék a tengert, így amikor a pár hónapos Raul már önfeledten úszkált a tengerben, azt merő véletlenségnek értékelte. Izabella is egyetértett vele természetesen, hiszen ő a tengert korábban maximum néhány évente látta, és éppenséggel az úszás sem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé.
Aztán amikor Raul nagypapa és Carmelita nagymama is látta a kis Raul tudományát, akkor mosolyogva legyintettek, hogy “Hát persze, ez természetes, ezt te is tudtad kis korodban Valerij.”
Val megdöbbent a hír hallatán, ugyanis tisztán emlékezett rá, hogy bár gyerekkora nyarain sokat fürdött a tengerben, mégis külön úszóiskolába kellett járnia Magyarországon.
“Persze, mert a tenger teljesen más.” – világosította fel Carmelita mama. – “Ez itt az élet, az uszoda meg műanyag.”
Aztán persze Valerij is megvilágosodott, hogy a tengernek sokkal nagyobb a felhajtóereje a sótartalom miatt, mint a medence édesvizének – “Jobban kellett volna figyelnem fizika órán, de még jó, hogy van Internet…” –, de aztán az eszébe is szívébe véste Carmelita következő szavait: “Úgy születünk, hogy tudunk úszni. Ne hagyd, hogy a kicsi elveszítse ezt a képességét!”
Nem is hagyták: a már-már szertartásként is felfogható reggeli strandlátogatásuk nem főként a saját örömükre volt, hanem a kis Rauléra. Az ő kedvéért vonultak le minden reggel felmálházva a partra, és az ő kedvéért töltötték itt a délelőtti alvásáig tartó időt.
Ahogy a kis Raul Valerij körül úszkált, olykor tudatosan benézve a víz alá is – profi módon ilyenkor visszatartva a lélegzetét –, eltűnt az idő az életükből, addig a percig, amíg a kicsi félreérthetetlenül jelezte, hogy “nem”, és ümmögve mutogatott a part felé.
Ez jelezte azt, hogy elege volt a vízből, enne és aludna.
Valerij soha életében nem gondolta volna, hogy a kisbabák ennyire okosak. “Miből is gondoltam volna?” – adta meg magának a felmentést. “Sosem láttam még közelről huzamosabb ideig ilyen kicsi gyereket.” Izabella is hasonló vélekedésen volt: naponta átbeszélték, hogy soha életükben nem tanultak annyi mindent, mint mióta Raulito megszületett.
Egyetlen egyetem és egyetlen munkahely sem ér fel azokkal a homlokracsapós és szemfelnyitós felismerésekkel, amit szülőként él át az ember az év minden napjának minden percében.
Aminek persze voltak árnyoldalai is, bár ezt csak ritkán vallották meg egymásnak: Valerij még az életben nem érezte magát ennyire fáradtnak, hogy néha szinte állva el tudott volna aludni. Pedig annak idején tizenkét órán keresztül is tudott vigyázzban állni, ha kellett, de ez más idegrendszeri megterheltség volt: őrségben állva soha nem aggódott. De mióta apa lett, lényegében merő egy aggodalom volt az élete, és az állandó ugrásra kész állapot bizony még az ő egyébként sok féle kihíváshoz hozzáedződött testét is fárasztotta.
De főleg Izabellán látszott, hogy a rengeteg öröm és a folyamatosan megélt boldogság ellenére a gondterheltség és az elgyötörtség ráncai is kezdtek megjelenni az arcán.
Minden nap arra jutottak, hogy ha nem lennének Valerij nagyszülei, akkor egyszerűen semmire sem mennének. Sem dolgozni nem tudnának, sem Raulra nem lennének képesek olyan odafordulással figyelni, mint ahogy most megtehetik.
Valerijt naponta hússzor érték el a hála érzésének rohamai: minden lehetséges alkalommal megköszönte gondolatban a sorsának – és a háláját a lehető legtöbb törődéssel kinyilvánította Carmelita és Raul papa felé is –, hogy ilyen gondtalan életet élhetnek így együtt öten, az ő nagyszüleinek házában.
Kiérve a vízből Izabella már várta őket, és egy színes törölközőbe csavarta a gyereket, majd a plédre fektetve átpelenkázta és egy lenge kis pólót adott rá. Raul pillanatok alatt tudott hangulatot váltani: a vicces gügyögésből egy másodperc alatt átkapcsolt nyűgösködésre még itt az imádott parton is, és ilyenkor csak attól nyugodott meg, hogy az anyja befektette a babakocsiba, és ő kis, matató kezeivel a fejére húzhatott egy hófehér, de benedvesített, laza szövésű gyolcsdarabot. Ez volt az alvókája: egy nedves rongydarab. Általában néhány percig morzsolgatta a csücskét, aztán oldalra fordulva hortyogni kezdett, és innentől számítva legalább egy órán át nyugodtan aludt. Most is mindössze percek kellettek, hogy a babakocsiban fekve elszenderedjen.
A szülei közben rutinos mozdulatokkal öltöztek és pakoltak össze – a kiürült kávésbögre már eltörölve pihent a nagy strandtáskában –, anélkül, hogy beszélniük kellett volna: nem akarták megzavarni a már szunyókáló gyereket. Egy sirály hangos rikoltására Valerij olyan arcot öltött magára, mint aki azt gondolja, hogy “Szerencséd, hogy nincs nálam puska!”, de nem szólt, csak szigorú tekintetével követte az elrepülő madarat. Izabella csendesen mosolygott, majd mindketten alaposan körbenéztek maguk körül, és látva, hogy semmit nem hagynak ott – egy pillanatra megszokott módon, mint a profi kommandósok, összenéztek és bólintottak –, hátukat mutatva a tengernek, lassan átsétáltak az úton, és aztán hazafelé vették az irányt.
Ilyenkor nem beszéltek, csak bandukoltak szűk hét percen át az enyhén emelkedő útjuk közben, míg vissza nem értek Carmelita nagymama és Raul nagypapa házáig. Innen éppen nem volt rálátás a tengerre, mert a lentebb lévő szakaszokon még volt néhány elhagyatott telek, amiken az éghajlat ellenére hatalmasra nőttek a fák, de a tengerpart tipikus hangjai eljutottak ide is: a nagyobb hullámok csapkodása, a hajók motorjának hangja, a sirályok vijjogása.
Tarragona, mint város, persze magán viselte a modern világ lenyomatait is, így a nyüzsgő életvitel zajai sem maradtak távol: a nem messze húzódó autópályáról, ha a szél is úgy akarta, akkor bizony odahallatszott a sietős autók által keltett zaj is.
A házhoz érve Valerij óvatosan kinyitotta a kaput, Izabella pedig az udvar egy olyan csendes pontjára tolta a babakocsit az alvó gyermekkel, ami a terasz révén egész nap árnyékban volt, így attól nem kellett félniük, hogy a várhatóan bő egy órán át pihenő gyereket majd megsüti a nap. A járdán egy cirmos macska sütkérezett az oldalára dőlve, és miközben érdeklődve figyelte érkező és leparkoló hármasukat, a mellső lába mancsát nyalogatta. Valerij biztos volt benne, hogy nemrég evett. A cica volt az egyetlen házi kedvencük, és mióta Raul tipegett, azóta őt is folyton szemmel kellett tartaniuk, hogy a kicsi nehogy túl erősen markolja meg a bundáját, vagy nehogy gyermeki szájába akarja venni a cica testrészeit.
Ahogy Izabella lefékezte a babakocsi hátsó kerekeit – ettől döccent egyet a benne alvó gyerek, de szerencsére nem zavartatta magát –, és miközben ezt a műveletet Valerij, mint egy műértő szakértő, alaposan megfigyelte, a felettük húzódó terasz ballusztrádjai fölött megjelent Carmelita mama napbarnított, mosolygós arca. Hófehér fogai ragyogtak, ondolált frizurája pedig az elegancia sugallatával bírt. Hang nélkül intett nekik – a körmei pirosra voltak lakkozva –, mint minden délelőtt, jelezve, hogy innentől figyeli a kicsit, menjenek nyugodtan a dolgukra.
És ők mentek is.
A meglehetősen tágas – az elmúlt két évben Valerij jóvoltából itt-ott kisebb felújításokon és modernizáláson átesett – három szobás ház egyik hűvös, északi oldalra eső kis helyiségébe tértek be, ahol két számítógép, egy laptop és négy monitor sorakozott egy, a szoba hosszabbik falát teljesen betöltő, asztalként funkcionáló munkapulton.
Korábban ez a helyiség egy spejz-szerű lomtár volt, amit Valerij először kipakolt, majd feltérképezte, hogy milyen javításokat kell végeznie: először a plafont tette rendbe, majd a falat és végül a padlót. A mindössze hat négyzetméterből az ügyes berendezés által tágas és kényelmes, a ház többi részétől elszeparált iroda lett. Öröm volt az ürömben, hogy a számítógépekhez szükséges kívánalmaknak megfelelő elektromos hálózattal egyáltalán nem bírt az ingatlan, így a kis szoba felújításával egyidejűleg Valerij még a villanyszerelés rejtelmeiben is elmerült. Meglepetésére még élvezte is, pedig először görcsbe rándult a gyomra, mikor rákeresett arra, hogy “Hogyan újítsuk fel egy régi ház villamos hálózatát?”, és a kereső kiadott neki egy csomó műszaki rajzot.
Izabella mindenben segítette a felújítások során, pedig akkor már Raul ott növekedett a pocakjában. A lány tervezett, bevásárolt, glettelt, festett, ha kellett, fél napot guggolva javítgatta a falat ő is – nemcsak itt, a dolgozóban, hanem az egész házban –, miközben folyamatosan egyeztetett a munkájukban megbízójukként funkcionáló holland szerkesztőség vezetőjével. A felújításból való kikapcsolódás gyanánt dolgoztak: oknyomozó, és Valerij jóvoltából ténylegesen nyomozó munkákat végeztek, és ezekről – és más, hozzájuk hasonló, Európa más részein dolgozó kis cégektől származó adatokból – kimutatásokat és adatbázisokat állítottak össze. Ez utóbbi Izabella kedvenc elfoglaltsága volt, míg Valerij a megfigyelésekben, kirakós darabjainak keresésében, ezek összeillesztésében, az ezekkel összefüggő, meglehetősen monoton türelemjátékokban és főként terepen érezte jól magát.
Valerij azt szerette ebben a munkában, hogy mindig meglehetősen érdekes is volt, és többnyire az idejét is rugalmasan oszthatta be, úgy, hogy a lehető legtöbbet lehessen a szeretteivel, miközben nem kellett megcsalásban érdekelt férjek és feleségek után nyomoznia. “Arra nem lennék képes…” – hajtogatta sokszor, pedig senkinek sem kellett bizonygatnia, egyszerűen ez egy felvállalt és stabil álláspont volt a fejében.
És hogy mik és kik után nyomozott?
Valerij úgy szokta magának röviden összefoglalni, hogy “Minden olyan erkölcsi és morális anomália után, amikben megjelenik a politikai szál is.”
A munkájuk és nyomozásaik célpontjai többnyire korrupt politikusok, diplomaták és menedzserek voltak, de volt már olyan is, hogy lefizetett újságíróról kellett adatokat gyűjteni.
De nem is adatoknak nevezte ezeket Val, hanem bizonyítékoknak. Adatok már korábban is voltak, hiszen ezek alapján kezdtek nyomozni és leleplező cikkeket összeállítani.
Az ő feladata a bizonyítékok feltárása és a meglévők megerősítése volt a leginkább. Az, hogy ezek a bizonyítékok rendszerezve is lettek, Izabella elvitathatatlan érdeme volt. Sokszor nem is egy ügyön dolgoztak, hanem különbözőeken, mégis mindig egy csapatnak tekintették magukat.
Terepre Val viszonylag ritkán, havonta egyszer-kétszer ment, olyankor akkor viszont többnyire napokra elutazott. A legutóbbi kiruccanása Franciaországba vezetett, ahol két informátorral kellett beszélnie. Korábban sosem gondolta volna, hogy a megfigyelő képességét majd a kommunikációs készségeinek kiaknázásával is meg kell fejelnie. Magas szintre fejlesztette a vallatási módszerét, miközben egyszerű, érdeklődő beszélgetésnek álcázta azt.
Jól bevált trükkje volt, hogy úgy tett, mintha saját magáról árulna el információkat – de ilyenkor a legtöbbször füllentett a családi hátteréről, a világ minden kincséért sem tette volna ki veszélynek a drágaságait –, és cserében minden beszélgetőtársa úgy megnyílt előtte, mintha már ezer éve barátok lennének. És Valerij ilyenkor nemcsak beszéltette őket – amikről felvételt is készített –, nemcsak dokumentumokat kért be, hanem meg is figyelte a gesztusaikat, viselkedésüket, és a hazugság árulkodó jeleit kereste.
A legutóbb az egyik lelkes informátorról például kiderítette, hogy csak hallomásból tud a kiskorúak prostitúciójával kapcsolatos lebukás veszélyével fenyegetett politikus viselt dolgairól, így végül a készülő leleplező cikksorozathoz nem is lehetett felhasználni a tőle megtudottakat. Valerij az ilyen esetek után volt a legbiztosabb abban, hogy szükség van a munkájára, mert nélküle az oknyomozó újság – melynek a neve Ragadozók lett, és több neves lap korábbi újságíróiból, és különböző szakterületek magasan kvalifikált szakértőiből állt össze a szerkesztősége –, már számtalanszor futott volna lyukra az önjelölt informátorok lelkes közreműködése révén.
Valerij imádta kiválogatni a megbízható infókat a megbízhatatlanok közül, ilyenkor úgy érezte, mintha rendet tenne a káoszban.
Az ő terepen történő közreműködése után készültek el a leleplező cikkek, amik aztán futótűzként söpörtek végig nemcsak az Európai Unión, hanem több kontinensen is: minden magára valamit is adó sajtó szemlézte a Ragadozók cikkeit, szerte a Földön.
Valerij szinte kéjes örömmel gondolt azokra a napokra, mikor a leleplezett rosszfiúk kétségbeesett kapálózását figyelhette a széles nyilvánosság többi tagjával egyidejűleg. Munkásságuk eredménye már számtalan lemondás, rendőrségi nyomozás – köztük sok nemzetközi is –, ügyészségi eljárás, Európa Parlamenti törvényszigorítás és sok esetben börtönben való “csücsülés” is volt.
Valerij és Izabella is tudták közben, hogy a munkájuk nem teljesen veszélytelen.
Mikor bűnszervezetek és akár még konkrét maffiák is a képbe kerültek, akkor a szerkesztőségnél életbe lépett az alternatív forgatókönyv: semmit nem tettek közzé a nyomozati anyagaikból, viszont bevonták az Interpolt, az Europolt, és az ICC-t is.
Valerij legelső, a Ragadozóknál végzett munkájának ügye is így végződött. Miközben újabb kávét készített magának a kőpadlójú, rusztikus fabútorokkal és műkőből készült konyhapulttal bíró konyhában, ezt idézte fel magában, közben konstatálta, hogy aznap meglehetősen nosztalgikus napja lett.
Még két évvel ez előtt történt: akkoriban Izabella még néhány hónapig Magyarországra delegált EU biztosként töltötte a felmondási idejét. Abban az időszakban legalább kéthetente utaztak a három ország – Magyarország, Spanyolország és Belgium – között, bár Valerij akkor már nem dolgozott hivatalosan a sofőrjeként, de az Unió – és Magyarország is – eltekintett attól, hogy szabályozza, hogy a munkatársuk hogyan és miként utazgat Európa útjain, így meglehetősen családiasra vehették a figurát.
A kétlaki – sőt, háromlaki – kezdeti időszak alatt kapta meg Valerij azt a feladatot a Ragadozók éppen felálló, még kezdetleges, de annál lelkesebb szerkesztőségében, hogy nézzen utána egy informátornak, hogy felmérjék, mennyire megbízható az, amit mond, és amit dokumentumokkal is igyekezett alátámasztani.
Az ügy egy szinte szokványosnak tekinthető, gazdasági ügyekre történő politikai befolyásolás esete volt, aminek szálai az Európa Parlamentbe vezettek, és Olaszországból indultak. Érintett volt két, állami támogatásokat rendszeresen élvező olasz informatikai cég, és két olasz nemzetiségű Európa Parlamenti képviselő is.
A szerkesztőség vezetőjének, Annikának volt egy rossz érzése az addig felgöngyölített szálakkal, pontosabban az egyik – a legfőbb – informátorral kapcsolatban, és ezt el is mondta Valnak:
– Valami nem stimmel a nővel. Általában az informátorok kettős, sőt, egyidejűleg rengeteg ellentmondásos érzelemmel küzdenek. Akarják is, hogy napvilágra kerüljenek a dolgok, de félnek is a következményektől – idéződött fel Valerij fejében az akkori, a kezdeti időszakra tekintettel kivételesen személyesen történő megbeszélésük. A szerkesztőség akkor még félig üres, itt-ott dobozokkal tűzdelt, de már babzsák fotelekkel és kávé és csokoládéautomatával is ellátott hollandiai irodájában, Amszterdam egy mesés kilátással bíró – ami természetesen egy bájos csatornára való közvetlen rálátást jelentett – épületének második emeletén üldögéltek az ablaknál. Miközben mindent alaposan átbeszéltek, Valnak volt lehetősége magába szívnia az amszterdami légkör semmi máshoz sem hasonlítható színességét, zsúfoltságát és egyébként Valerij szerint a nyomasztását is. Számára “túl sok” volt Amszterdam, de abban a megbeszélős pillanatban ezt igyekezett elhessegetni magától.
Annika folytatta: – Aztán amikor már benne vagyunk a folyamatban, többször is beszélünk, találkozunk, akkor átbillennek egy valamiféle holtponton, és onnantól kezdve már lelkesek, feldobódottak, és elfeledik, hogy valaha aggódtak. Az informátorok, vagy akárcsak a háttérinterjúk alanyai is mind-mind annyira izgatottak végül, hogy egyenesen fel vannak villanyozva, és várják az eredményeket, amiknek ők is mozgatórugói lehettek a háttérből. Ez a nő iszonyatosan aggódik még most is, amikor átadott egy csomó infót. Nem billen át a holtponton, és egyáltalán nem lelkes. Nincs meg benne a lezárás iránti motiváltság, hanem olyan érzésem van, mintha szeretné fenntartani a feszültséget. Fura – vonta meg Annika a díjbirkózóba oltott úszóbajnoknőhöz méltóan széles vállát.
– Nem lehet, hogy olyan súlyos dolgokat tud, amik ennyire nyomasztják? – próbált Val valamiféle kapaszkodót találni a hallottak ellentmondásaiban. – Az adatok, amiket átadott, egyáltalán hitelesek?
– Abszolút! Ehhez az ügyhöz hat forrásunk van, ami az újságírásban egyszerűen pazar! Akár egyre is lehet fontos ügyeket felfűzni, csak hát ugye nem szoktuk ezt, mert akkor óriási a tévedés esélye, ami teljesen elhiteltelenítheti az egész szerkesztőséget. Három különböző forrás után egy negyediknél már pezsgőt szoktunk bontani. Persze a mi forrásaink nem olyanok, hogy hallottak valamit, hanem bizonyítékaik vannak, amiket át is adnak. Ez a nő leveleket hozott, sőt, szerződéseket is, és hangfelvételeket is mutatott egy csomó telefonbeszélgetésről. Minden kerek. Mégis érzek valami homályt itt a háttérben.
– Homályt?
– Biztos furcsállni fogod, amit mondok, de valahogy nincs meg a nővel a kémia. Nem oldódik, nem körít – hisz tudod, a nők egymás között aztán tényleg tudnak fecsegni –, nem lazul le, nem említi a személyes szálakat. Egyszerűen nem találom vele a kapcsolatot, de a mindenkivel azonnal egy hullámhosszon rezgő Olivia sem – intett fejével egy távoli asztal mellett ülő, éppen telefonáló, kék hajú lány felé Annika. – Olivia mindenkit elvarázsol, mindenkinél azonnal érzi, hogyan kell vele beszélni, hogy maximálisan megnyíljon. Vele ő sem bírt. Az a nő olyan nekem, mint egy kősziklává merevedett farönk. Olyan, mint egy bevetésen lévő kém. – Akkor felröhögtek, de így visszaidézve Valerij már egyáltalán nem nevetett.
Annika rossz érzései egyáltalán nem voltak alaptalanok. Mikor a megbeszélésüktől számított egy hét múlva Valerij találkozott a nővel, aki a Maria nevet használta – “Hmm, a világ leggyakoribb női neve…” –, persze nem tudott elvonatkoztatni az Annika által beletáplált előítéletektől, így külön kellett arra koncentrálnia, hogy a gyanakvását el ne árulja. A nő kreolosan barna bőrű volt, világosbarna szemekkel, és sötétszőke árnyalatú, vállig érő haj keretezte a meglehetősen szabályos arcát. Val később rájött, hogy valószínűleg profin volt sminkelve, ezért tűnt olyan tökéletesen szimmetrikusnak az arca, és a szőke haj is kissé mesterségesnek tűnt, de már csak utólag visszagondolva. Egy kávézó egyik elszeparált boxában találkoztak, Amszterdamban, természetesen egy csónakokkal övezett, szépséges, bár meglehetősen halszagú csatorna mellett.
A beszélgetés döcögve indult, a nő csak egyszavas válaszokat adott. Látszott rajta, hogy vagy fél, vagy rejteget valamit. Valerij úgy döntött, hogy még mielőtt faggatózásba menne át az egyszerű háttéregyeztetés, az őszinteség álarcát ölti fel, mert akkor ő már tényleg kémként tekintett magára.
– Nézze, megértem, hogy feszült. Ez egy nagyon súlyos ügy, sok, prominens érintettel, és rengeteg, korrupcióval sújtott pénzzel. Az sem mellékes, hogy a két érintett olasz IT cég az gyakorlatilag a piac hetven százalékát lefedi, tehát a jelentőségük óriási. De az, ahogy ön viselkedik, az arra enged következtetni, hogy valami lappang még a háttérben, amit nem mond el, viszont számunkra ez a lappangás nem mellékes, mert ez a cikk hitelességét érintheti. És nekem az a dolgom, hogy ha vannak ilyen anomáliák, azokat felderítsem. Kérdezek jó? – A nő bólintott. – Esetleg ön egy, a korrupciós ügyben érintett személy közeli családtagja?
Maria lepillantott a kávéjára, felemelte a csésze mellett lévő kanalat, és remegő kézzel megkeverte a forró, fekete italt. A körmei diszkréten tejfehérre voltak lakkozva, a kezei pedig arról árulkodtak, hogy képes megfogni a munka végét: ujjai erősek és hosszúak voltak. Lassan felemelte a tekintetét, kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára, és erőteljes nemet intett a fejével, miközben ezt mondta:
– Igen.
Valerij úgy érezte, mintha homlokon csapták volna, szinte kedve lett volna hátravetni magát az ülésben, és úgy a fejéhez kapni. Addig eszébe sem jutott, hogy ügyelnie kellene arra, hogy lehallgatják őket, vagy a nő felveszi a beszélgetést. Ő persze felvette, de addig nem feltételezte, hogy a másik is… Naivitásán egyszerre elámulva és kiborulva igyekezett gyorsan összeszedni magát. Önkéntelenül megigazította a füle mögül előbukkanó göndör hajfürtjeit, és végigsimított a mellkasán az ingén, mintha le akarna róla sodorni egy makacs morzsát. A nő tekintete megrebbent, várta a választ.
– Rendben, így már teljesen érthető, hogy ennyire aggódik. Gondolja, hogy a család – nyomta meg a szót – érintett tagjai sejtik, hogy ön valamin munkálkodik a háttérben?
Enyhe vállrándulással körített válasz érkezett:
– Talán.
Valerij tudta, hogy ez biztos igent jelent. Nem tudta megállni, hogy ne a nemrégiben felébresztett belső hőse szólaljon meg belőle:
– Tudok segíteni valamiben?
A nő szemét elfutotta a könny. Fejével ismét nemet intett, miközben a lemondás arckifejezését öltötte magára:
– Igen, tud. Jelentessék meg a cikket, és aztán minden rendben lesz. – Lehajtotta a fejét, és láthatóan igyekezett visszafojtani a szipogását.
Valerij elővette a telefonját, előkereste a csengőhangok részt, és megszólaltatott egy csengőhangot, mintha hívná valaki, közben arra is ügyelt, hogy ne állítsa le a hangfelvételt. A nő üres tekintettel, mozdulatlan lárvaarccal nézte végig a műveletet.
– Elnézést, ezt fel kell vennem – és úgy tett, mintha telefonálna, és csak remélte, hogy nem túlzottan teátrálisak a gesztusai. – Igen, drágám? Micsoda? Ne! Biztos? Nem tudod megoldani egyedül? Rendben, megyek! – úgy tett, mintha kilépne a hívásból, majd így szólt: – Ne haragudjon Maria, de el kell rohannom. A barátom retteg a pókoktól, és minden héten hazarendel legalább egyszer, hogy mentsem meg egytől. Rosszabb, mint egy kislány, pedig egy százhúsz kilós medve. – Maria arcán megkönnyebbülés futott át, de a tekintete még mindig riadt és vörös volt. Val felállt és kezet nyújtott. – A vendégem volt természetesen. A főnökömnek pedig átadom, hogy az információk a lehető leghitelesebbek. Ne aggódjon, hamarosan pontot teszünk az ügy végére. Vigyázzon magára!
Val kifizette a számlát a pultnál, és úgy hagyta ott a nőt, hogy az magába roskadva ült, ő pedig úgy szedte a lábait, hogy majdnem futott. Közben végigtapogatta a ruházatát, nem hagytak-e benne valamilyen kis kütyüt, a szerkesztőségbe visszaérve pedig egy post-it-re ráfirkantott valamit, és a felé induló Annikát STOP táblaként felemelt bal kezével megállítva, a papírt felé mutatva, kém filmbe illő módon tájékoztatta: “Lehet, hogy lehallgatnak minket.”
Annika hosszú másodpercekig bámulta a papírt, aztán odaperdült a terem közepére, és úgy kezdett el hadonászni, mint amikor a tengerben egy roncson hánykolódó hajótörött a mentésére igyekvőknek integet: hatalmas karjait figyelemfelhívó jelleggel lóbálta a feje felett. A szerkesztőség mind a tizenhét munkatársa odafigyelt rá, és akkor Annika egy jellegzetes kézmozdulattal olyan mozdulatot tett a nyakánál, mintha arra akarna utalni, hogy valakinek elvágják a nyakát. Valerij megbűvölten figyelte a közjátékot, és úgy tűnt, rajta kívül mindenki pontosan tudta, mit kell tennie: egy percen belül hatalmas csend lett az irodában, ugyanis a munkatársak, mintegy karmesteri intésre minden számítógépet és eszközt lekapcsoltak. Annika várt még egy percig, körbehordozta a tekintetét rajtuk, majd bólintott, és aztán szó nélkül kiment a hatalmas folyosóra, odalépett a villanyóra szekrényhez és teljesen áramtalanította az irodát. Mindenki hazamehetett, miután a mobiljukat is hátrahagyták, csak Annika és Valerij maradtak. Úgy tűnt, Annikának nem ez volt az első ilyen esete, mert azon túl, hogy két perc alatt meglépte azt, amit ilyen esetben a legalapvetőbb védelmi mechanizmusként meg lehet tenni, utána dörzsölt, sokat látott profiként teketóriázás nélkül hívott egy biztonságtechnikára szakosodott céget, hogy világítsák át az irodát teljes egészében, lehallgató eszközök után kutatva.
– Lehet, hogy ezt is hallják, de leszarom – közölte Valerij figyelő tekintetét állva, miközben a biztonsági cég számát hívta, és ennek hallatán Valerijből kitört egy kisfiúsan felszabadult röhögés, amihez Annika is betársult.
A biztonsági cég emberei egy órán belül ott voltak, és mindent átvizsgáltak. Hajnal volt, mire végeztek, és a jelentést is átküldték Annikának. Végül semmilyen lehallgató vagy megfigyelő eszközt és szoftvert sem találtak, de az eset örökre bekapcsolta a Ragadozók teljes szerkesztőségében a egy plusz önvédelmi ösztönt.
– Kinek lehet érdekében fals ügyre állítani minket? Hiszen még alig pár hete létezünk… – tette fel Annika a kérdést másnap délután, mikor ők ketten újra visszatértek az irodába. A többieket csak másnapra várták, két nap hirtelen jött szabadságukat töltötték.
– Nem biztos, hogy az az érdekük, hogy lejárassuk magunkat – dülöngélt egyensúlyozva a székkel Valerij, miközben a kezeit a tarkója mögött fonta össze. Az asztalon ott volt előtte a biztonsági cég jelentése a kutatásról és az eredményről. – Hanem lehet, hogy az az érdekük, hogy lejárassák a cégeket, amik azokban a szerződésekben szerepelnek, amiket megkaptunk az eset feltárása során…
Annika arcán a felismerés fénye ragyogott fel:
– Zseni vagy! Persze, hogy magamból indultam ki, és rögtön célpontnak hittem magunkat. Pedig hát kiderült, hogy nem mi vagyunk azok. A cégek azok!
Innentől már gyorsan ki tudták deríteni az online nyomozásokra szakosodott két kollégájuk – Linka és Hugo – segítségével, hogy valószínűleg a calabriai maffia, a ‘ndrangheta állhat az ügy mögött. Valerij eleinte nem értette, mi köze lehet egy távoli maffiának a készülő cikkükhöz összegyűjtött nyomozati anyagban hatalmas részt elfoglaló IT szektorban tevékenykedő két céghez, de Annika ekkor már nagyon felvilágosult volt:
– Figyelj, ezeknek mindenhez van már közük. A ‘ndrangheta állam az államban. Én voltam a hülye, hogy egy, az olasz csizma orrából érkező informátornál nem gondoltam azonnal arra, hogy a maffia is érintett lehet. Már mindenben benne van a kezük. Nemcsak fegyverrel meg droggal kereskednek, hanem mindennel! Gyanítom, hogy a szolgáltató iparban is erősödni akarnak, így nem gond nekik két lehetséges riválist is egyszerre kiütni az egyre jövedelmezőbb informatikai szektorból…
– De most komolyan annyi az egész, hogy a maffia, amelyik üzleti érdekeltségekre vágyik egy technológiai iparágban, két riválist is ki akar csinálni egyszerre?
– Simán! Nekem is beugrik egy csomó rosszarcú ember, ha a maffiára gondolok, nyilván a filmes élményeimre alapozva – mindketten nevettek. – De valószínű, hogy úgy egyébként a többség nem fegyverrel járkál, és sokkal szimpatikusabbak így arcra is, mint ahogy az előítéleteink alapján elképzeljük. Öltönyben és nyakkendőben szervezkednek az általuk kinézett piacokon, és semmilyen eszközt nem félnek használni azért, hogy ők kerüljenek fölénybe.
Hallgattak egy sort. Valerij azon gondolkodott, hogy sokkal dörzsöltebbnek kell lennie, mint képzelte volna. Furcsa borzongás futott végig rajta, mint mikor valamilyen megfeszített feladatra készül az ember, és érzi is, hogy készen áll rá.
– A jövőben még jobban kell figyelnünk arra, hogy ne legyünk eszközei senki leszámolásának – jutott megállapításra Annika. – Mert persze csúnya ügyek nemcsak a maffia érdekeltéseiben lehetnek…
Valerij örökre megtanulta a leckét, élete során persze már nem először: senki sem az, akinek látszik. Ha mégis, akkor az ügy végén akár még pezsgőt is lehet bontani.
Mire végiggondolta ezen a nosztalgikus délelőttön az első, Ragadozóknak végzett nyomozását – aminek a náluk összegyűlt anyagait végül mind az olasz maffiaellenes ügyészség, mind az Europol és az ICC is megkapta, Mariaról pedig többé nem hallottak –, már be is indította a számítógépét, és a leveleket böngészte az email kliensen. Titkosított csatornákat használtak a kommunikációra, a szerkesztőségükbe pedig az első eset után külön IT-biztonsági szakértő került, hogy a jövőben már ne kelljen napokat kihagyni a munkából az esetleges kémkedők miatti gyors, de mégis minden munkafolyamatot megakasztó átvilágítások okán.
Annikától két levél is várta ezen a délelőttön: az egyik egy korábbi ügyről szólt, a másik pedig egy új szálat indított el. Ez állt benne: “Sikerült beszélned a régi barátoddal a megbízásról?”
Izabella is ekkor érkezett meg a dolgozóba, frissen letusolva, illatosan, egy hófehér, meglehetősen lenge, csipkés tunikában. Valerijnek megdobbant a szíve, és már-már egyéb testrészei is életjeleket akartak adni a látványtól, de Izabella közbevágott, az ominózus látványhoz illeszkedő, fesztelen, sőt, feldobódott hangon:
– Mik a hírek?
Ilyenkor, amikor visszatértek a partról és az alvó Rault Carmelita szerető figyelmére bízták, és készülődtek megkezdeni az aznapi munkát, mindig kissé feszült volt köztük a hangulat. Mindketten pontosan tudták, hogy bármennyire is kényelmes számukra az, hogy végső soron a saját otthonukból dolgozhatnak, a család és a munka közti bármikori éles váltás tartogatott azért döccenőket.
Izabella arcán ilyenkor mindig megjelentek a stressz szorításának nyomai: sokszor összeszorított szájjal, szigorúan koncentrálva ült a képernyő előtt és úgy böngészte az adatokat. Aztán persze átszellemült és úgy belemerült a munkába, hogy sokszor csak arra eszmélt, hogy Raulito hangja hallatszott a ház központibb részeiből.
Valerij mindig csodálta őt azért, amiért egyszerre akár több mindenre is tudott figyelni: nem egyszer fordult elő, hogy Raul Izabella ölében ülve csócsált egy kekszet, vagy babrált elmélyülten bármivel, ami a keze ügyébe akadt, miközben az anyja videókoferencián vett részt a szerkesztőség többi, Európa más országában élő tagjaival, vagy épp telefonált, vagy a táblázataiban bűvészkedett valamivel.
Az is gyakori volt, hogy Izabella úgy dolgozott, hogy Raul konkrétan az anyja lábát rángatta – húsos kis kezeivel meglepően nagyokat tudott csípni –, mint aki valamit sürgősen közölni akar, és persze közölt is, amikor végre rá figyelt valaki: Ümm!
Most nem volt szükség a figyelemmegosztásra, Raul nyilvánvalóan még békésen aluszkált odakinn, és a teljes házon honoló csend is erre utalt. Csak a számítógépek ventillátorainak monoton zaja hallatszott, és Izabella most egyáltalán nem tűnt feszültnek sem: frissnek, üdének, és Val számára kívánatosnak látszott.
– Szóval? Van valami újdonság? – kérdezte újra Izabella, mert Valnak valahogy nem volt érkezése az előzőre válaszolni.
Izabella a kérdést érthette munkára, de akár a közéletre, sőt, a helyi érdekeltségű információkra is, de Valerij úgy értelmezte, hogy ő is afelől érdeklődik, ami Annikát is érdekli:
– Még semmi – felelte, miközben erőt véve magán, elfordította a tekintetét az igencsak vonzó látványról, és egy beszélgetős alkalmazásban ellenőrizte a számítógép monitorjára koncentrálva, hogy érkezett-e válasz a meglehetősen élénk fantáziavilágra utaló avatárral bíró – Valerij tippje szerint egy harcos angyal képének részlete lehetett –, Nyx Nera elnevezésű beszélgető partnertől.
– Gondolom meglepődött a felvetésen, mert nem válaszolt még. De azt látom, hogy látta. – Val avatarja egy fekete párduc fotóját ábrázolta, de az elnevezése éppenséggel a rőt farkast – Canis Rufus – jelentette.
– Egyáltalán honnan vetted, hogy nyitott lesz az ötletre? – Izabella hangjából értetlenkedés volt hallható. Valerij meglepve pillantott vissza rá, hiszen már háromszor is átbeszélték a dolgot az elmúlt napokban, ráadásul Izabella jelen volt, amikor Valerijnek eszébe jutott az ötlet az Annikával való, néhány nappal korábbi megbeszélésük alatt, így mindenről pontos információi lehettek.
– Nem tudom – közölte őszinte hangon. – Tudod, egyszerűen csak bevillant a neve, mint régi kollégáé és onnantól egyre biztosabb voltam benne, hogy remek választás lenne a feladatra.
– De miért egy nő? Miért nem egy férfi kollégád jutott eszedbe? Mondjuk Igor? – Izabella arcát enyhe pír öntötte el, és a szája széle is megrándult.
Valerij elámult egy pillanatra, és hirtelen megértette, hogy mire ez az illatosság és fantáziát borzoló hófehér ruha, amihez szinte érzéki kiegészítőként társultak Izabella vörös hajzuhatagának hullámai, és a tejcsokoládéra barnult, hamvas bőre: féltékeny!
Nem tudta, hogy nevessen, vagy a megnyugtatást válassza, de nem akart sokáig hezitálni, így inkább hirtelen felpattant a saját asztalrészétől, és odavetette magát a lány lábai elé, és csókolgatni kezdte a térdét, egyre feljebb haladva a combjain, miközben ezt mormogta:
– Te csodaszép istennőm, aki egyesíti Vénusz és Pallasz Athéné minden kiválóságát, te, aki kihordtad és megszülted a világ legcsodálatosabb gyermekét, hát hogyan is hiheted, hogy bárki bármilyen szinten is akár csak a nyomodba léphet? – és haladt tovább rendületlenül a csókok megkezdett útján.
Izabella valószínűleg úgy döntött, hogy hagyja magát meggyőzni arról, hogy nincs veszélyben a pozíciója, mert hátranyúlva behajtotta a tőle jobb kézre lévő ajtót, teljesen kizárva ezzel a külvilágot, és aztán átadta magát a sóhajok hullámainak.
Tíz perccel később Valerij és ő is kipirulva ültek már újra a számítógépeiknél, olykor szerelmesen összenézve, cinkosan összemosolyogva, de közben már visszakanyarodva a munkához és az aktualitásokhoz:
– Meddig lehet még várni Lia válaszára? – érdeklődött most már őszinte kíváncsisággal az arcán Izabella, a féltékenységet láthatóan teljesen háttérbe szorítva.
– Nem tudom – Val közben felnyúlt a falra felszerelt monitorhoz, bekapcsolta, így láthatóvá vált a ház körül felszerelt hat biztonsági kamera megosztott képe. Így láthatták is, ahogy Raul még békésen aludt, Carmelita mama és Raul nagyapa – a kicsi Raulnak persze ők már a dédszülei voltak – pedig a teraszon hűsöltek: Carmelita valószínűleg teázott és közben mobilozott, ahogy az egy felvilágosult dédnagyszülőhöz illett, Raul papa viszont a szokásos délelőtti limonádéját itta, és egy nyomtatott magazint lapozgatott. A macska, aki korábban még a forró betonon volt elnyúlva, úgy tűnik, megunta a verőfényt, mert most a fal mellett, az árnyékban lévő alvóhelyén durmolt, összegömbölyödve. – Sürgetni sem akarom, meg bonyolultabb is az élethelyzete, mint ahogy én képzeltem.
– Hát igen… Azt hittük, hogy szingli, közben meg kiderült, hogy együtt él egy milliárdossal és van egy kislányuk is. – Izabella lényegretörő összefoglalója felrajzolta a problémájukat is.
– Hát ez az… Egy férfi esetében senki nem lepődik meg, ha otthagyja a családját néhány napra és elutazik munka ügyben, de egy családos nő esetében ez talán még nem annyira elfogadott – Val a gondolatban erre jutva elbizonytalanodott, és el is ámult. Izabella fejébe is szöget üthetett a gondolat, mert így reagált:
– Ma már ez is teljesen elfogadott, abban biztos vagyok. Csak egy nőnek nem biztos, hogy olyan könnyű megszerveznie a saját távollétét a családja szempontjából.
Val tovább álmélkodott, fürkész tekintettel figyelve Izabella arcát.
– Jogos… El sem tudom képzelni, hogy te ne legyél itt, és ne tartsd mindenen a szemed… – a gondolatra még a hangja is elcsuklott a mondat végére. Izabella nyilvánvalóan nem észlelte a hanghordozás változását, mert elgondolkodva szőtte tovább a szavakat:
– A fura az, hogy ahhoz képest, mennyit utaztam ide-oda, én sem tudom elképzelni, hogy hirtelen fogjam magam, és akár csak pár napra is megszervezzem a nélkülem zajló itteni életet, Raulito dolgait, meg aztán az útnak is átadjam magam. – Ezen csendesen mélázgattak egy darabig.
– Hát ha Lia is így gondolkodik, akkor kénytelen leszek egyedül menni – adta meg magát kisvártatva az alternatív forgatókönyvnek Val, ami annyira nyomasztotta, hogy még a vállait is leejtette és a fejét is lehorgasztotta.
– Az lehetetlen! Kizárt, hogy egyedül csináld meg!
Val felkapta a fejét az éles hangra, amivel Izabella közölte a mondanivalóját, de nem vette zokon. Érezte ő is, hogy az kivitelezhetetlen küldetés lenne, már csak az út hossza és a feladat komolysága miatt is.
– Tudom. De az általad is említett Igor biztosan nem tud velem jönni. Hisz tudod…
– Jesszusom tényleg! – kapott a fejéhez Izabella. – Erika mindenórás! Mindketten kiborulnának, ha Igor lemaradna a szülésről.
– Én annyit dumáltam neki a születés csodájáról, hogy ezer százalék, hogy a világ összes kincséért sem akarna lemaradni róla.
Izabella átnyúlt a kettejük között lévő csekély távolságon és megsimogatta Val arcát.
Közel egy órán át csendesen dolgozgattak egymás mellett, csak az egereik kattintgatása és a klaviatúrák kerregése hallatszott, meg persze némi neszezés. Aztán egyszer csak megérkezett a kicsi Raul a saját két kicsi lábán vidáman, a világ legszebben villanó hófehér fogaival, és máris nyújtózott az anyja után. Egy időre Val így magára maradt, míg Izabella megebédeltette a kicsit, és aztán egy órácskára Carmelitával hagyta, a délutáni alvása előtti játszóidőre.
Izabella így dolgozott: töredékesen, folyton megszakítva, mindig több felé koncentrálva. Ha csend honolt a házon, akkor is figyelt minden áthallatszó neszre, mégsem vesztette el a fonalat. Val nem győzte csodálni ezért. Ő már attól képes volt kiborulni, ha a monitor nézése közben szólt hozzá valaki.
– Persze, mert te férfi vagy – legyintett Izabella, ha ez felmerült köztük témaként. – Neked az az erősséged, hogy tudsz fókuszálni. Nekem meg az, hogy képes vagyok többfelé is figyelni.
– Akkor ez normális? Hogy ideges leszek, ha megzavarnak? – tördelte a kezét teátrálisan Val ilyenkor. Kifejezetten nem érezte rosszul magát a ténytől, de megzavartság okozta felpaprikázottságán mindig ő maga is meglepődött. És azon is, hogy ezt nem tudta visszatartani, pedig már sokszor megfogadta, hogy ügyel a reakcióira.
– Persze, ez olyan, mintha szarvasra vadásznál egy íjjal, és mikor már becéloznád, akkor valaki megkopogtatná a válladat, hogy “Hellómizu?” Én is kiborulnék, hidd el.
– De neked percenként kopogtatják meg képletesen a válladat, mégsem borulsz ki.
– Ja, tényleg – rántott egyet a vállán Izabella, majd mosolyogva visszafordult a beszélgetés miatt félbeszakított tevékenységéhez.
A délután folyamán Raulito aludt egy hatalmasat, majd a kora esti órákban megtanulta, hogy ha a macska farkát húzza, akkor az fura hangot ad ki. Nem győzték lebeszélni erről az új tudományáról, és még ő is értette, hogy nem szabad, hiszen kis fejével rendre nemet intett és hangsúlyosan mondogatta, hogy “No!”, de aztán kaján mosollyal újra megpróbálta. A cica végül az ablakpárkányra telepedve várta ki a vacsoráját, “ma is tanultam valami újat” fejjel, és talán abban bizakodott közben, hogy oda Raulito keze nem ér fel. Most még…
Valerij minden nap megdöbbent azon, hogy pillanatok alatt eltelik egy nap. Alig keltek fel, máris a lefekvéshez kellett készülődni. A kis Raul nem volt egy nyűgös gyerek, de talán pont azért nem, mert Izabella igyekezett a reggeleket és az estéket egy bizonyos időkeretben tartani. “Nyolckor fürdés, kilenckor fekvés!” Ő is aludni tért a kicsivel együtt, hiszen az éjszakák még kiszámíthatatlanok voltak, Val viszont ilyenkor tovább fenn maradt, de igyekezett már nem dolgozni. Filmeket nézett, olykor bort ittak Raul nagypapával a teraszon, vagy könyveket olvasott a mobilján, és ritkán régi ismerősökkel beszélgetett.
Ezen az estén még öt percre oda akart ülni a géphez, hogy a másnap reggelre meg legyenek nyitva azok az oldalak, amikkel kapcsolatosan az éppen aktuális feltáró munkát kezdeni akarta, amikor a csendet halk, de ismerős pittyenés törte meg:
– Lia válaszolt! – dobbant meg Val szíve, és maga sem tudta, miért reagált így a tényre.
“Még meg kell beszélnem itthon, de nyitott vagyok a dologra, tehát IGEN! Holnap küldöm a végleges választ!”

***

Lia, bár egész nap alig várta, hogy Stefan hazaérjen, és ő fellelkesülve elújságolhassa neki a hírt egy új, lehetséges küldetéséről, mikor az végre betoppant, már inába is szállt a bátorsága. A délután folyamán többször is azon kapta magát, hogy az ajtó előtt álldogált, várva, hogy a zárnyitó szerkezetek jellegzetes hangjai megszólaljanak, de aztán mikor megnyílt a lehetősége annak, hogy a férfi elé tárja Valerij megkeresését, szinte megkövült az arca, és csak makogni tudott. De nem a lényegről, hanem minden másról, leginkább a semmiről. Sosem szeretett fecsegni, de most kényszert érzett arra, hogy semmiségekről csacsogjon.
Nagyon gyorsan este lett. Erika már hazament és már mindannyian vacsoráztak. Reggelizni ugyan együtt szoktak, de a vacsoráknak – a nagy családi közös vacsorákat leszámítva – nem szenteltek olyan nagy közös figyelmet: mindenki akkor evett este, amikor éhes volt, azt, amihez éppen kedve szottyant, és közben nem az étkező asztalnál ültek, hanem kinek-kinek hol volt aktuálisan kényelmes. Stella általában a szőnyegen heverészés közben majszolgatott, Stefan a kanapén kucorodva eszegetett, Lia pedig bekapott néhány falatot a központi helyen lévő konyhaszigetnél, miközben többnyire a közösségi oldalakat görgette a mobilján. De nem ma. Ma elgondolkodva bámult ki a fejéből, és a kőpadló természetes mintáit analizálgatta.
Jelen pillanatban már Stella fürdetése következett soron a feladatok sorában, Stefan pedig valószínűleg Markkal csetelt a céges dolgokról, mert nagyon elfoglaltnak és valahogy “ott nem lévőnek” tűnt. Egy idő után el is vonult a dolgozószobájába, amit Lia alakított ki számára a földszint egy régi hálószobájából. Az impozáns helyiség elmehetett volna egy kisebb bálteremnek is: három hatalmas ablak látta el fénnyel – keleti tájolású volt, korareggel besütött a nap is –, a padlóját a gránit fölött igazi keményfa parketta díszítette, a falakat pedig aranyozott stukkók ékesítették. A színek ehhez képest férfiasan visszafogottak voltak: barnák, bézsek, olykor szürke is megjelent. A terem fókuszpontját egy hatalmas, régiesnek tűnő, de felújított íróasztal biztosította, négy kényelmesen párnázott, modern, narancsos árnyalatba lágyuló fotellel karöltve. Lia a szobát a lakberendezői hobbija ékkövének tekintette: szerinte a gyerekszoba után ez volt a legfontosabb helyisége Stefan házának, mert ide összpontosultak azok a szellemi energiák, amikkel a férfi a birodalmát felépítette. A jobb kézre eső falat végig könyvespolc borította, padlótól a plafonig, dugig szépen sorba rendezett könyvekkel. A gyűjtemény Stefan évtizedekre visszanyúló eltökéltségét dícsérte, bár Lia érkezéséig leginkább dobozokba voltak hajigálva még a rendkívüli ritkaságnak számító könyvek is.
Stefan letelepedett az asztalához, ahonnan rálátott az ajtóra és az ablakokra is. Háta mögött egy mellmagasságig érő szekrényen az összes gyereke és összes unokája fotója sorakozott. Már éppen belemélyedt volna egy dokumentum alapos áttanulmányozásába a számítógépén, amikor Lia végre vette a bátorságot és megjelent az ajtóban. Meg is állt ott. Stefan, nyilván érzékelte a pillanat furcsaságát, mert elámulva nézett fel.
– Valami baj van? – kérdezte, sűrűn pislogva a közellátást szolgáló szemüvege fölött.
Lia érezte, hogy földbe gyökerezett a lába, és hiába fordult felé Stefan a forgószékével, hogy ezzel is közeledésre invitálja, nem volt képes mozdulni. Kiszáradt a torka, miközben azt érezte, hogy a legszívesebben a fejét beleütögetné finoman az ajtófélfába, hogy attól helyrebillenjen a lelkiállapota. Nyelt egyet, és ugyanolyan recsegést érzett a manduláinál, mint a reggeli ébredése után, aztán még mielőtt leroskadt volna ott az ajtónyílásban, gyorsan haradva kinyögte:
– Nem még nincs, de lehet, hogy ha elmondom, akkor lesz.
– Tessék?
Lia tudta, hogy a kislány korában elkövetett néhány csínytevése óta nem érezte ennyire rosszul magát, mint ott, abban a percben. Mintha éppen rajtakapták volna, hogy beleevett a szomszédék lakodalmára készült süteménybe.
Pedig olyan jól kigondolta még délelőtt: azt tervezte, hogy Stefan hazaér, ő a nyakába veti magát, és örömmel közli, hogy “Képzeld, megkeresett egy régi kollégám, hogy segítsek neki néhány napig egy küldetésben!”, de aztán mikor oda kerülhetett volna már a sor, hogy ezt tényleg elmondja Stefannak, addigra azt vette észre magán, hogy egyrészt ő maga is elbizonytalanodott, hogy szeretne-e napokra eltávolodni Stellától, másrészt estére már kifejezetten aggódott amiatt, hogy Stefan hogyan reagál a hírre.
A férfi bármennyire is támogatója volt minden addigi döntésében, Liának rá kellett jönnie már az aznap délután során, amikor végiggondolta, hogy miket kellene elintéznie az indulásig, hogy az elmúlt négy évben az ő minden döntése közvetlenül az ő kettősüket, majd hármasukat szolgálta, és soha semmi nem szólt csak és kizárólag önmagáról. Amikor például elment úszni, akkor is arra gondolt, hogy muszáj fittnek maradnia még hosszú idő át anyaként, merthogy viszonylag későn szült…
Amikor belemerült egy kád forró vízbe olykor-olykor, hogy kényeztesse magát, akkor is ott munkált benne az a gondolat, hogy ezt nem önmagáért teszi, hanem azért, hogy Stefannal este egy üde, felfrissült Liaként tudjon összebújni.
Amikor a kedvenc almás süteményét majszolta, akkor is az villant a fejébe, hogy az elégedettsége majd kellemes nyomot hagy végül a család hangulatán is.
Éppen Főnix nyakát simogatta a kanapén, mikor ezekre a felismerésekre jutott, és ettől meg is állt a keze a mozdulatban. A kutya, mintha érzékelte volna a pillanat jelentőségét, hátrafordulva felnézett rá az éjfekete szemeivel. De nem számonkérőnek értékelte Lia ezt a nézést, hanem beleegyezésként. “Igen, ez így van. Már sosem te vagy magadnak az első.” – sugárzott az értelmes kutyaszemekből.
Ott, az ajtóban szinte reszketve érzékelte, hogy megint egy fordulatra készül az élete: mindig is öntörvényű, saját döntéseket hozó ember volt, annak idején még a rendőrség nyomozati osztályának vezetőjeként is, amikor pedig egyedül rótta az utakat évekig sofőrként, akkor pedig pláne. De mióta családja lett, úgy adta fel önmagát, hogy közben cserében rengeteget is kapott. És most ezt készült – úgy érezte legalábbis, hogy néhány egyszerű tény közlésével ezt kockáztatja – összeomlasztani.
Vett egy nagy levegőt, de mielőtt megszólalhatott volna, Stefan felpattant és odasietett hozzá. Lia azonnal a karjaiba vetette magát, hogy ne kelljen látnia a férfi arcát.
Bűntudata volt attól, amire készült. Még nem tisztázta magában, hogy anyai bűntudat-e ez, vagy kapcsolati, vagy mindent áthatóan és egyszerűen csak női, mert aznap arra már kevésnek érezte az agykapacitásait, hogy ezeket végiggondolja és részletekbe menően feltárja. Mindenesetre azon a délutánon olyan félelmeket ébresztett fel magában, amiket szinte gyerekkora óta nem tapasztalt, és most úgy érezte, hogy az ölelő karokban talán nagyobb ereje lesz végre kimondania azt, amire olyan gyorsan igent mondott, és aztán amiről végül órákon át próbálta lebeszélni magát.
– Elmegyek… – nyögte bele Stefan mellkasába. A felső két gomb ki volt gombolva a hófehér ingén, így Lia láthatta az őszes szőrszálakat is. A férfi érezhetően megmerevedett, mint akit megütött a szó, aztán határozottan eltolta magától Liát, de nem engedte el.
– Mit csinálsz? – az arca nem volt kemény, nem volt félelmetes, inkább csak összezavarodottnak tűnt. Lia, ahogy kiejtette a szót, már tudta, hogy a lehető legrosszabb módon fogott neki a közlésbe, és furcsa módon ez megnyugtatta: így a nehezén már túl is volt.
– Elfelejtettem reggel mondani neked – kezdett ismét hadarásba –, hogy két napja este megkeresett a neten egy régi kollégám, Valerij. Együtt szolgáltunk Budapesten a kiemelt ügyeknél, ő volt egy ideig a jobb kezem. És most egy európai újság szerkesztőségében dolgozik nyomozóként. És hívott egy küldetésre.
Stefan közben beterelte magukat a dolgozóba az ajtónyílásból és finoman lenyomta Liát az egyik narancssárgás fotelbe, miközben az lehorgasztott fejjel sorolta a mondókáját.
– És én igent mondtam – bődült el végül Lia, könnyes arccal felnézve a fölötte éppen még álldogáló, de leülni készülő Stefanra.
– Állj, állj, állj, mire mondtál igent? És mikor? És mivan? Ki az a Valerij?
Úgy tűnt Lia számára, mintha a kérdések kapaszkodót jelentettek volna. Igyezett gondolatban beléjük is csimpaszkodni. Így a légzését rendezve vett egy nagy levegőt, és most már sokkal kiegyensúlyozottabb hanghordozással folytatta:
– Valerij egy régi kollégám. Olyan volt nekem, mint a sosem volt kisöcsém. Képzeld, úgy lett rendőr, hog először katona lett! – Lia nem tudta magának megfogalmazni, hogy miért olyan nagy szó ez, de ha egy pillanatra hagyta magát belegondolni a rendőrtiszti főiskola viszontagságaiba, akkor már egészen pontosan tudta, hogy a katonai az még keményebb lehetett, és azt a tényt, hogy valaki mindkettőt megcsinálta, csakis elismerésre méltónak tudta tartani. Akkor is, most is.
– És hogy-hogy megkeresett? Hogy talált meg? – Stefan arcán korábban Lia fáradtságot látott, de most úgy ki volt simulva az arca, mintha egy érdekes rejtélyt akarna megoldani. Nyilván így is viszonyult most a helyzethez: hirtelenül jött rejtélyként.
– Tudod, nyomozó! – nyomatékosította Lia a tényt. – Vagyis volt, mert most már ő sem rendőr. Igazából sosem tévesztettük egymást szem elől, csak nem is beszéltünk. – Stefan szúrósan figyelt.
– Mindig is megvolt a kapcsolódás álneves profilon keresztül – magyarázta tovább –, még azóta, mióta együtt dolgoztunk. Ha jól emlékszem, van vagy nyolc éve, hogy felköszöntött a születésnapomon így online, azóta nem beszéltünk.
– És most megkeresett…
– Igen, rám írt még tegnapelőtt, hogy hogy vagyok…
– És hogy vagy?
Lia megütközött. Érzése szerint túlságosan is gyakran került elő az elmúlt huszonnégy órában ez a kérdés.
– Jjjól… vagyis akkor még teljesen jól voltam… – válaszolt, mintha a fogát húznák.
Lia bizonytalankodott egy darabig, és ebben Stefan sem akadályozta meg. Nem sietett a segítségére kérdésekkel és a testtartása is azt tükrözte, hogy “ebből egyedül kell kikászálódnod”, mégha a szeretet bátorító szikrái ott is villantak a szemében.
– És igen, jól vagyok! Csak kicsit most összezavarodtam…
– Akkor a reggeli sírás is ez miatt volt? Felkavart valamit benned ez a fiú?
Liából kitört a kényszeredett nevetés.
– Fiú? – kuncogta. – Ha jól számolom, éppen 35 éves. 8 évvel fiatalabb nálam.
– Az még fiú – legyintett beletörődően Stefan. – De mondd akkor az elejétől a végéig, mert úgy érzem, hogy hiányosak az ismereteim és óriási kérdőjelek villognak a fejemben.
– Tudod mit? Megmutatom!
Lia felugrott, még mielőtt Stefan annyit tudott volna mondani, hogy “Rendben”, elviharzott a nappaliba a telefonjáért, rápillantott Stellára, ahogy csicsergéssel fűszerezve kitartóan babázott a nappali szőnyegén, majd vissza is száguldott a dolgozóba. Közben – bár a rohanásban alig látta a kijelzőt –, megnyitotta a csetalkalmazást, odagörgetett a tegnapelőtti estéhez, és Stefan kezébe nyomta a mobilt.
– Olvasd!
És Stefan olvasta. Mindent. Azt, ahogyan tartózkodóan váltottak néhány üdvözlő és jókivánságokkal teli érdeklődő mondatot, és ahogy Lia átváltott az arról szóló áradozásba, hogy a sok évnyi magány és kilátástalanság után hogyan talált rá a szerelem Stefan személyében, és hogyan teljesedett ki az élete immáron Stellával együtt.
Lia csak annyit látott, hogy Stefan a mobilra mered ott a fotelban ülve, míg ő idegesen járkált fel és alá a süppedős szőnyegen. Aztán amikor a férfi felnézett rá, akkor döbbenten kellett tudomásul vennie, hogy Stefan arcát könnyek áztatják. A döbbentséget átmeneti bénultság övezte, így csak azt vette észre, hogy a férfi feláll, odalép hozzá, nedves arccal forrón megcsókolja, aztán odaérinti a homlokát az övéhez, és azt mondja: “Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek.”
Aztán már együtt olvastak tovább, és közben Lia magyarázott:
– És neki is van családja! – ahogy ide jutottak a tárgyalásban, az ő szemét is elfutották a könnyek. Meghatódott. Val küldött neki képet Raulitoról, így most mindketten megcsodálták a gyönyörű kisfiúarcot. Majd tovább görgettek: – Látod, itt mondja, hogy a Ragadozók című lapnál dolgozik nyomozóként. Ha egy oknyomozó lapom lenne, tutira én is őt alkalmaznám, mert olyan, mint egy bulldog, nem mellesleg okos is. Ez már tegnap volt. És aztán mire felocsúdtam volna, meg kezdtem volna felfogni, hogy lehet, hogy nem is véletlenül írt rám, már közölte is, hogy hamarosan Athénba kell utaznia és kell neki egy társ, gyakorlatilag váltásnak.
– Aki…
– Aki imád vezetni és vág az esze nehéz helyzetekben… – egészítette ki a mondatot Lia, bólintva.
– És azt mondtad neki, hogy…
– Hogy megyek.
– Ez már ma volt – pillantott vissza Stefan a kijelzőre.
– Igen – Lia leroskadt a másik fotelba, “Igen, ezt tettem, jöjjön aminek jönnie kell!” arckifejezéssel és testtartással.
– De nem küldted el…
A döbbenet csendje borult Liára. Megmerevedett a teátrális összekuporodásban.
Atyaég, hiszen nem is küldte el az üzenetet, csak akarta!
Ijedten pislogott hol Stefanra, hol a mobilra, hol pedig a plafonra, és életében nem éreztem még ilyen hülyének magát. Próbálta visszaidézni, hogy hogyan akadhatott meg a folyamat, és rájött, hogy Főnix épp akkor lopta le Stella tányérjáról a halrudacskát, amikor ő megírta az ominózus üzenetet. Lia úgy érezte, hogy kiszakad belőle minden erő, és arra gondolt: “Lám, még a bűntudatnak is lehet felhajtóereje…”, meg arra: “Felesleges volt az egész felhajtás…”
Úgy döntött, nem enged a mondanivalót torkára forrasztani akaró erőknek, így ismét kényszeresen beszélni kezdett, csak most a délutánhoz képest értelmet is érzett a szavai mögött:
– Annyira hülyének érzem magam. Valerijnek fogalma sincs semmiről… Én meg azt hittem, hogy kész tények elé állítalak téged – próbált erőteljes hangon megszólalni, de szinte csak rekedt suttogás suhant ki az ajkai közül.
– Úgy is lett, de akkor én most ezt elküldöm… – konstatálta Stefan az események fordulatát, majd teátrálisan az ujját a küldés gomb fölött tartotta. Lia nem szólt, csak bámult egy pillanatig, de aztán valahogy visszajött a hangja, a lelkiereje, a bátorsága, a bűntudata viszont teljesen eltűnt a semmibe.
– Ne! Én szeretném.
– Helyes! – szólt Stefan és már nyújtotta is át a készüléket. Lia nem küldte el azonnal az üzenetet, mert előtte kérdezett:
– De akkor én most elutazom Athénba, legalább öt napra. Nem gond?
– Nem gond – sietett megnyugtatni Stefan, de az arca komoly volt. – A gond az, hogy féltél nekem elmondani…
– De nem féltem…
– Nem? Akkor miért álltál reszketve itt az ajtóban? És miért voltál olyan furcsa egész nap?
– Hát azt én is szeretném tudni… – A mobil kijelzője elsötétült, ezért egy mozdulattal felélesztette. Utána azonnal, gondolkodás nélkül rányomott a küldés gombra is. A lelkét közben egy pillanatra a könnyebbség vidám madarának szárnycsapásaira emlékeztető szellő suhintotta meg, hogy aztán máris egy új kihívással találja magát szembe, amivel egész nap nem akart foglalkozni, de most minden erejével ráborult, és a bűntudat helyébe teljes erővel fellépett egy új érzésként a kétségbeesés.
– És mi lesz veletek nélkülem kerek öt napig?
Ha akkor tudta volna, hogy az az öt nap sokkal több lesz, és hogy mik fognak a küldetés alatt történni, lehet, hogy örökre rácsukta volna a csetablakot Valerijre, és soha többé nem akart volna hallani sem felőle, sem Athénról, sem utazásról, sem küldetésről.

***

A következő napok Lia és Val számára szupergyorsasággal teltek, csak épp még külön-külön.

Valerij, mint aki a kiküldetésekre indulásban az utóbbi majdnem két évben meglehetős rutint szerzett, egyszerre készülődött és egyszerre próbálta a lehető legtöbb személyes időt tölteni a kicsivel és Izabellával. Az utazótáskája mindig félig bepakolva várta az utakat a hálószobájuk sarkában a komód mellett, csak fehérneműt és a tisztálkodó szereket, meg a digiális eszközöket – és persze az elmaradhatatlan kábelrengetegként funckionáló töltőket – kellett behajigálnia. Izabella ilyenkor még fehérje szeleteket és tasakos, könnyen fogasztható gyümölcssűrítményeket – és a vitaminokat napokra leadagolva – csempészett a táska tágas oldalsó rekeszeibe. A pillanat megélésének jegyében most nemcsak reggelente mentek le a partra Raulitoval, hanem délutánonként is csatangoltak egyet a fövenyen, esténként pedig sokáig beszélgettek a teraszon. Szokásuktól eltérően most nem Valerij ment el nagybevásárlásra a város egyik hipermarketébe kocsival, hanem Izabella is vele tartott a kicsivel. Csillogó szemekkel nézték, ahogy az egyre magabiztosabban tipegő fiúcska a játékosztályon végihaladva áhítattal az arcán szedegette le a játékokat a polcokról, és aztán ügyesen vissza is rakta őket, anélkül, hogy hisztizett volna értük.
– Szerintem azt hiszi, hogy ez a játszóház! – suttogta áhítattal Izabella. Természetesen megvettek neki egy műanyag buszt, mert ahhoz a kicsi háromszor is visszatért, és elgondolkodva forgatta a kis kezében, mint egy műértő szakember.
Az indulás előtti utolsó este kikérték magukat Carmelita mamától – aki élemedett kora ellenére mindig lelkesen vállalta a kis Raul felügyeletét – és elmentek kettesben vacsorázni a kedvenc, közeli helyükre, ahol Valerij legszívesebben jó magyaros halászlét evett volna, de ilyennel nem szolgáltak. Ezért tenger gyümölcseivel gazdagított gluténmentes pizzát választott, Izabella pedig lazac steakre szavazott, valamiféle zöld moszatos, burgonyás körettel. Savanyú fehér bort kortyolgattak az étterem teraszán üldögélve, miközben az egyre sötétedő ég alatt a tengerbe nyúló kis kikötő fényeiben gyönyörködtek. Sok szó nem esett köztük, hiszen az elmúlt szűk két évben szinte minden reggelt, napot és estét együtt töltöttek, mindent legalább háromszor átbeszélve, keresztbe és kasul. Már fél mozdulatokból is értették egymást. Most csak úgy “voltak”, de aztán ezt Val elkezdte kevésnek érezni. Először lopva, majd egyre nyíltabb tekintettel Izabella tökéletes vállvonalát csodálta, és át is nyúlt a kis asztal felett, hogy lesimítson róla egy göndör fürtöt. Erre Izabella, fejét odafordítva egy finom csókot lehelt a kezére. Összeölelkezve andalogtak haza – a kedvenc helyük azért volt a kedvencük egyébként, mert csak 10 percnyi sétára volt a házuktól –, majd szokásuktól eltérően nem szétvetett karokkal és lábakkal, hanem szorosan összebújva aludtak el.
Valerij egy fél nappal korábban akart érkezni Lia előtt a szerkesztőségbe, így másnap reggel még lement ugyan a partra, de aztán már mikor Izabella a kicsit ebédeltette és a délutáni játszóterezést tervezte, Valerij az utolsó, készülődős mozzanatokkal foglalkozott. Hosszú búcsúcsókkal köszönt el Izabellától, amikor azok elindultak a part melletti játszótérre. Rault felvette, és szorosan ölelte egy percig, úgy, hogy szinte már fel sem tudta mérni, hogy hol kezdődnek és hol végződnek a határaik. Mintha így akarta volna magával vinni Rault is, hogy magába olvasztja. A kisfiúnak viszont más tervei voltak: először hagyta magát hosszan ölelni, majd komoly arccal nemet intett, és nyúlt az anyja felé.
– Vigyázz magadra – intett még Izabella felé egy könnyed mosollyal, aztán ők elindultak a babakocsival. Raulito a maga módján még meglehetősen sután, de annál magabiztosabban integetett felé, Valerij pedig, maga sem tudta miért, de összeszorult szívvel nézte őket, ahogy elhaladtak a tekintete elől a szűk utcácskán a part felé.
Újabban repülővel utazott, ha Amszterdamba kellett mennie, hacsak nem adódott valamilyen közbeeső úticél is: a több, mint 1600 kilométeres távolságot végigvezetni nem volt nagy kihívás számára, de időben ekkora távon már sokat lehetett nyerni, ha a közeli Reus repülőtér fapados járatait vette igénybe. Egyébként utált repülni, de így csak egy bő fél napja telt el utazással, és nem kettő… Aznap este akart Amszterdamba érni, hogy a másnap dél körül érkező Liát már ő maga tudja fogadni a szerkesztőségben, így a délután négy órás járatra foglalt neki Izabella jegyet, amihez kettőkor Raul papa vitte el a Volvo-val. Bár Raul már bőven túlvolt a nyolcvananadik évén, Valerij szerint úgy festett a volán mögött, mint egy rocksztár, aki éppen a koncertjére autókázik. A tíz perces út közben már szándékosan nem gondolt a hazaiakra: amikor dolgozott, akkor dolgozott, amikor a családdal volt, akkor igyekezett a családdal lenni.
– Vigyázzatok magatokra! – intett vissza a sofőrülésből integetve búcsúzkodó Raulnak, aztán gyorsan hátat is fordított neki, és elindult a reus-i repülőtér csupaüveg, plázaszerű épülete felé.
Az új feladattal járó adrenalinszint emelkedés már kezdte feszíteni a sejtjeit, és olyan örömmel gondolt a feladatra és a rég nem látott, szeretett kollégával való találkozásra, mintha egy kellemes gyerekkori, nosztalgikus emléke jutott volna eszébe. Igyekezett immáron ezt a bizsergő nosztalgiát életben tartani magában, ráhangolódva a következő hét kihívásaira. A fapados járat pontosan indult, és ő este hat óra tizenötkor landolt is Amszterdamban. Már nem ment be a szerkesztőségbe, hanem helyette a bérelt kislakásba taxizott el, amit a szerkesztőség büdzséjéből tartottak fenn. Nemcsak ő szokott ott megszállni, hanem bárki, akinek szüksége volt rá, olykor még informátoroknak is biztosítottak ott helyet, hogy ne kerüljön számukra súlyos eurókba a szállás.
Ahogy megérkezett, letusolt – valamiért extrém mód koszosnak érezte magát a repülőutak után –, és miközben a tévében holland hírműsorok mentek a háttérben, ő először telefonon beszélgetett Izabellával, majd még váltottak néhány üzenetet és fotót a szokásos csetalkalmazásukon. Valerij úgy aludt el, hogy utoljára egy még két képet nézett hosszan: az egyiken a világszép kisfia aludt szétvetett karokkal, kipirult arccal, a másikon pedig Izabella szelfije volt, ahogy csücsörítve csókot dobott a kamera felé. “Ennyit arról, hogy amikor dolgozom, akkor csak dolgozom…” – sóhajtotta kényszeredett mosollyal, és bedőlt az ágyba, mint egy krumpliszsák, és aludt reggel hétig.

Lia négy, készülődős napja sokkal forgatagosabban és zaklatottabban telt: igazából fel sem ocsúdott a döntés meghozatala után, és már a bőröndjét pakolta. De aztán rájött, hogy nem is akar bőrönddel utazni, hanem helyette inkább egy vállra vethető utazótáskát vett elő. Nem azt, amivel korábban az utakat járta, hanem egy újabbat, nagyobbat. Azt telepakolva aztán rájött, hogy súlyzóznia kellett volna korábban, úgy 2-3 évet, hogy azt a vállára tudja dobni. Igaz, súlyzózott eleget a babaringatással – gondolta –, de pont nem ezt a vállra dobós mozdulatot gyakorolta, miközben Stellát altatta ringatva annyi éven át.
Így ott találta magát a szőnyegen térdelve, szerteszét ruhákkal körülvéve, és közben azt mérlegelve, hogy mit hagyjon otthon és milyen kötelező darabokat vigyen el mégiscsak.
– Ha valamire szükséged lenne mégis, majd veszel valahol, nem? – szólalt meg Stefan hangja a háta mögül, a gardróbszoba ajtajából. Lia majdnem könnyekben tört ki. Gondolatban már harmincszor bánta meg a döntést, miközben harmincszor erősödött is meg benne, hogy jó ötlet, hogy elvállalta a feladatot, amiről egyébként még mindig csak a kontúrokat tudta. Ez is idegesítette, meg igazából minden.
– Igen-igen – bólogatott hevesen, közben igyekezett nem feltűnően szipogni.
Stefan nyögve mellé térdelt a szőnyegre:
– Csak azt vidd, amit muszáj, meg ami a legkényelmesebb.
– Igen, de kell váltás cipő, piperecuccok, hajszárító! – dohogta Lia, mintha még sosem utazott volna, és most kellene szembesülnie vele, hogy mennyi mindenre kell ilyenkor figyelni.
– És nasik is…
– Igen…
– És már tudod, hogy mit fogtok pontosan csinálni? – kérdezte Stefan, miközben a szétszórt ruhák közül vigyorogva felemelt egy diszkréten csipkés, finom anyagból készült bugyit.
Liában ez is elég masszív kétségbeesés hullámokat tudott generálni: igazából nem tudta, hogy mi lesz a pontos feladat. De most mentőövként kapaszkodott a témába – miközben rosszallóan pajkos tekintettel elvette Stefantól a fehérneműt és a táska aljába dobta:
– Annyit tudok – törölgette le a még nem kibuggyant könnyeit –, hogy egy nőt kell rávennünk arra, hogy jöjjön velünk haza Athénból. Vagyis nem haza – nevette el magát kényszeredetten – hanem Brüsszelbe.
– De miért autóval? – Stefan arcán az előző este óta rohamokban bukkant fel az értetlenkedés.
– Nem tudom – vonogatta a vállát Lia, pedig közben folyamatosan ő is ilyeneken agyalt. – Talán mert repülővel kiszámíthatatlanabbak a lehetőségek. Érted: nincs hely három embernek, törlik a járatot az időjárás miatt… – mindketten az ajtón túli ablak felé néztek, ahonnan a verőfény úgy áradt be, mint valamiféle fény-cunami. – Oké, Athénban lehet rossz idő… – egy pillanatnyi csend után mindketten gurgulázó nevetésben törtek ki.
A pakolás fölötti tanácstalankodás után aztán jött az újabb, időről-időre elfeledni akart sokk: “Hogyan fognak működni a dolgok nélkülem?”
Lia a kétségbeesés fojtogatása és az “Á, minden a legnagyobb rendben lesz” legyintésében végződő végletek között vergődve próbálta percről-percre túlélni az indulásáig hátralévő néhány napot.
Százezerszer jutott eszébe olyasmi, hogy Stella majd biztosan sír utána, de amikor ilyenkor tekintetével megkereste a kislányt, akkor ő éppen maximális boldogságban volt el a saját kis életében. “De attól még sírhat utánam!” – hessegette el az idilli képet, hogy a fejében valami borzalmasra cserélje. Ettől persze rémesen érezte magát. Olykor megrázta a fejét, hogy hátha kiesnek belőle a katasztrófa forgatókönyvek, és igyekezett apróságokra koncentrálni az agyalás helyett: pakolászott, listát írt, takaríthatnékja támadt (de erről lebeszélte magát), bulvárcikkeket olvasott (amit sosem szokott). Erika, árgus szemekkel figyelve Lia vergődését, többször is nyugtatta: – Nyugodj meg aranyom, minden rendben lesz. Hiányzoni fogsz neki, persze, hiszen te vagy az anyukája! És senki és semmi nem pótolhat téged. De elleszünk. Elmegyünk az állatkertbe, meg a játszóházba, meg reggeltől-estig meséket nézünk és mondókázunk. És tömöm, mint a libát! – tette hozzá, mikor látta, hogy Lia a szólásra nyíló szájával a “Mivel fogjátok eltölteni az időt?” aggálya után a kislány étkezésére, a “De nem fog éhezni nélkülem?” témára akar áttérni.
Lia a három nap alatt, míg volt ideje előkészülni az utazásra, alig aludt. Mondjuk ezt már aztán tényleg megszokta, és az is megfordult a fejében, hogy lehetséges, hogy már annyit öregedett, hogy egyre kevesebb alvásra van szüksége. Eszébe jutott a vénséges vén dédimamája, akit ő már csak ágyban fekvőként ismert: ő mondogatta neki, hogy “Majd meglátod kislyányom, ha ilyen öreg leszel, mint én, akkor már te sem alszol majd éjjelente.”
Egyszerre lett volna kedve nevetni erre a gondolatra, és közben sírni is. De ezen sem lepődött meg: olyan hullámzó volt a kedélyállapota, mint tinédzserként a pubertás korában. Ami az egyik percben még jónak tűnt, az a következőben már egyértelműen rossznak. És a leghétköznapibb dolgokra is igazak voltak ezek: a csokis muffint, amit egyik este sütött, isteninek találta, tíz perccel később még egy utolsót engedélyezve magának viszont már borzalmasan keserűnek és túlságosan csokisnak érezte. “Nem létezik olyan, hogy túlságosan csokis.” – közölte mély bölcsességgel Stefan, ahogy az olvasószemüvege fölött ránézett, miután Lia dohogva konstatálta, hogy már az isteni muffin sem ízlik neki. A harmadik nap aztán az izgatottság és a kétségbeesés hullámveréseit áthidalva stratégiát váltott: úgy döntött, hogy megpróbálja kibeszélni magából az aggályait:
– De biztosan jól ellesztek? Biztosan nem baj, hogy elmegyek? – szegezte Stefannak a kérdést immáron ötvenedszerre, az utazás előtti utolsó estén. Ez volt a nagy kibeszélés részéről: a vádló és bizonytalankodó kérdezősködés. “Na tessék, visszatért belém a rendőrtiszt…” – konstatálta, de ettől most nem érzett semmi pozitívat.
A kanapén hevertek, Stella már aludt, a tévében pedig valamilyen nyomozós sorozat képei úsztak el, számukra elmosódottan. A kutya diszkréten hortyogott a kanapé melletti hatalmas kutyafekhelyen, olykor megrándulva álmában.
Stefan arcán a faggató kérdések hallatán mosollyal vegyes “Jaj ne már!” grimasz futott át. Leengedte a mobilt az arca elől, amin addig valamilyen cikket olvasott, levette az olvasószemüveget is, és a kanapé mögötti polcra tette mindkettőt:
– Oké, akkor vegyük át megint: először is, én itthon leszek végig – emelte fel a hüvelykujját, hogy demonstrálja is a pontok számosságát. – Legalább babázhatok és végre nem kell öltönyt felvennem. Aztán itt lesz Erika is – emelte a hüvelyk mellé a mutatóujját is. Lián ekkor rohamokban megjelenő hála érzés hullámzott át. – Tudod nagyon jól, hogy ha Erika itt van, akkor Stellának mi már nem is létezünk. – Lia szipogva, de közben nevetve is bólogatott. Nem sírt. Még. – És a hab a tortán: képzeld, Edith is meglátogat minket! – Lia erre már képtelen volt visszatartani a hála könnyeit.
Úgy szerette Edith-et, mint a sosem volt, saját kishúgát. Mindig úgy gondolta, hogy szebben süt a nap, mikor ő a környékükön van, így mióta megtudta, hogy ő is itt lesz a távolléte alatt, már tényleg nem volt oka az aggodalomra. – Elmegyünk majd kirándulni, meg plázázunk, vacsorázni is elviszem a lányokat – sorolta Stefan olyan lelkesedéssel, mintha éppenséggel az ő nagy kalandjának tervei dominálták volna az elmúlt napjaikat.
Lia a lefekvés előtti utolsó órát a végső pakolással töltötte: kikészítette a ruháját és a sportcipőjét, amit reggel fel akart venni, egymás mellé tette az utazótáskát, a külön – meglehetősen nagy – piperetáskát, és a vállon átvethető kézitáskáját is. A bejárati ajtónál lévő komódra kikészítette a napszemüvegét, az autós mobiltöltőt, egy csomag zsebkendőt, egy nagy üveg vízzel, meg a kedvenc szőlőzsírját is. Aztán gyorsan letusolt, még hajat is mosott, és gyorsan meg is szárította. Befonta éjszakára, hogy reggelre hullámos legyen.
Az utolsó éjszaka gyorsan elröppent. Bár Lia úgy képzelte volna, hogy összebújva alszanak el, ahogy sokszor szoktak, de pont most, egy ilyen utolsó estén úgy sikerült, hogy mire ő végzett a fürdőszobában, addigra Stefan, orrán szemüveggel, és maga mellé ejtett könyvvel elszundikált. Így Lia csak lekapcsolta este a lámpákat, bebújt a vastag, könnyű takaró alá, és meditálni kezdett. Egy szemvillanásnak ható álomtalan féléjszaka után, hajnali háromkor ébredt: ekkorra állította be az órát. Ahogy felkelt, azonnal búcsúcsókot lehelt az alvó Stefan félig nyitott szájára, mert tudta, hogy a földszintről már nem fog feljönni elbúcsúzni. Úgyis beszélnek majd végig telefonon, amikor csak lehet. Az ajtókilincs most kivételesen nem kattant, ahogy lenyomta, így a kutya sem vágtatott elő a földszintről.
Végtelenül lassan kinyitva az ajtót, bekukkantott az alvó Stellára is, de nem ment be. Vétek lett volna felébreszteni. Csak egy utolsó anyai pillantást akart még rávetni. A kislány aludt természetesen, meg sem mozdulva szuszogott békésen, csak hosszú szempillái rezdültek finoman.
Lia mezítláb surrant le az emeletről. A korábban kinyomtatott ellenőrzőlistát még egyszer átnézte a lent frissen főzött – még az este bekészített – kávé elfogyasztása közben, aztán egy szinte szemvillanás alatt eltelő felöltözős – fehér pólót, rugalmas anyagból készült, lábszárközépig érő farmert, fehér titokzoknit és fehér sportcipőt vett fel, ékszerként csakis egy vékony arany karkötőt és egy rózsaszín hegyi kristályból csiszolt követ tartalmazó arany gyűrűt viselt, azeket Stefantól kapta Stella születésekor –, gyorsan sminkelős, hajkifonós, utolsó készülődős simításokat elvégző fél óra után még utoljára megsimogatta Főnix fejét – aki addig álmos csodálkozással figyelte a mozgását, elvégre az éjszakai keléseket megszokta már ő is, de az éjszakai készülődés új volt számára is –, majd mindent magához véve becsukta maga mögött az ajtót. Figyelte magát, de nem, nem szakadt meg a szíve. Lement a csomagjaival a garázsba, és ami nem kellett az útra, azt bepakolta hátra, a csomagtartóba. A kézitáskáját – benne utazáshoz ideális kiszerelésű, tubusos hidratáló krémmel, papírzsebkendővel, egy csomag nedves törlőkendővel, mentolos és gyümölcsös rágóval, egy kis varrókészlettel, fényvédős szőlőzsírral, sebtapaszokkal, fejfájás elleni gyógyszerrel, és egészségügyi betéttel, plusz persze a tárcájával – az anyósülésre tette, és bekötötte a biztonsági övvel. A frissen főtt kávéval töltött termoszt, meg a nagy üveg vizét és egy kis üveges narancslét maga köré tette a pohártartókba, majd felvette a napszemüvegét is, amit a kormány alatti szemüvegtartóból vett elő. Megnyomta az indítógombot a Volvo-n, kiállt a három férőhelyes garázsból, megvárta, míg az automata garázskapu becsukódott mögötte, majd kiállt a kapun is az utcára, ott is megvárta, míg az automata kapu becsukódik és hangos kattanással bezárul mögötte. Közben a korábbi napok “Úristen, de minden rendben lesz?” kérdését kereste önmagában, de nem találta. “Minden rendben lesz.” döntötte el, majd lassan kikanyarodott az útra kocsibeállójukból, és bő hat óra múlva megérkezett Amszterdamba.

II.

Lia úgy képzelte, hogy amikor sok-sok év után újra meglátja Valerijt, akkor majd elérzékenyülve üdvözlik egymást. Legalábbis részéről meglesz az elérzékenyülés. Úgy képzelte, hogy majd megérkezik a szerkesztőségbe, felmegy a lifttel – fogalma sem volt, hogy van-e egyáltalán lift, de így látta lelki szemei előtt –, és amikor kinyílik az ajtaja és ő ki akar lépni, Val ott áll majd a katonás kis frizurájával, magasan, mosolygósan, és kedves, szép arcán őszinte örömmel fogja majd köszönteni, és ő így fogja viszonozni. Boldog pillanatnak látta előre. Az utazás bő hat órája alatt rengeteg ideje volt elképzelni a különböző szituációkat. Kétszer állt meg pisilni, az egyiket három perc alatt lerendezte és már indult is tovább, másodszor pedig egy olyan parkolóhelyet választott, ahol volt McDonalds, és ott feltankolt magának négy forró almás táskát is a mosdó meglátogatása – meg az autó megtankolása – után. Az almástáska volt a hagyományos utazóétke, mióta Stefant megismerte. Könnyű volt menet közben enni – miután kihűlt –, és elég energiát is adott az útra való koncentráláshoz. Így a két megállóval is hat óra tizennyolc perc alatt tette meg az utat Hannovertől Amszterdamig. Nem sietett, mindig igyekezett alulról érinteni a sebességhatárokat, és rengeteget használta a tempomatot. Mikor kiért Hannoverből, meglepte az “Úristen, ezer éve nem vezettem ilyen sokat egyhuzamban!” gondolata, de aztán rájött, hogy a sokszázezer kilométer korábbi megtétele kiépíthetett az agyában és a testében egy olyasféle képességet, amiről korábban volt tudomása, de azt hitte elmúlt: rádöbben, hogy bármennyit tudott volna vezetni, bármilyen terepen, még most, több éves kihagyás után is.
A hajnali pirkadatban még nagyon kevesen voltak az utakon, de aztán ahogy felkelt a nap és munkába indultak az emberek, olykor kisebb, lassításra késztető torlódásokba is belefutott az autópályákon. Aztán ahogy mindenki beért már a munkahelyére – legalábbis így saccolta –, reggel nyolc után, letisztultak az utak, és így néhány perccel délelőtt tíz után odaért az utcába, ahol a szerkesztőség volt.
Tudta, hová kell érkeznie, így a GPS pontosan a Ragadozók irodájához irányította. Két háznyira volt parkolóhely, ott állt meg, miután kifigyelte, hogy hol van a parkolóóra. Bedobálta a pénzérméket az órába, és ahogy kattant a jegykiadó, közben valaki, valahonnan a háta mögül megszólította: – Lia!
És ő már tudta, hogy dacára a visszafogott, de szívélyes üdvözlési terveinek, ahogy megfordul, azonnal Valerij nyakába ugrik. Csak azon lepődött meg, ahogy megpördült maga körül, hogy a magas, fiatal, rövidhajú srác helyett egy hegyomlás méretű, szinte vállig érő, göndör bozonttal bíró terminátor állt mögötte. A mosolya és a szemei viszont semmit nem változtak, így egy pillanatnyi megtorpanás után Liának csak annyi jutott eszébe, hogy “Nagyobbat kell ugranom, mint gondoltam!”, és a következő szemvillanásban már Valerijen csimpaszkodott. Valerij pedig ölelte és a hátát lapogatta, ahogy neki meg a föld fölött fél méterrel kalimpáltak a lábai.
Aztán Liát zavarodottság érzése töltötte el, de nem volt ideje azon morfondírozni, hogy miért, mert Val gyengéden de gyorsan leengedte a földre, és úgy tornyosult fölé, mint egy mosolygó T-1000-es modell.
– Semmit sem változtál… – nyögte Lia, de aztán rájött, hogy ez hülyeség – Vagyis dehogynem, olyan NAGY lettél! – és nevetett.
– Te pedig szebb vagy, mint valaha! – bókolt Val teljes meggyőződéssel. – Vagy az anyaság vagy a milliárdok nagyon jót tesznek neked.
Lia mástól a milliárdok említését zokon vette volna, de Valtól soha:
– Vagy mindkettő! – és nevettek.
Lia sokat nevetett mióta Stefannal voltak együtt, de ez most másfajta nevetés volt: ebben volt az évtizedes cinkosság és a közös, nosztalgikus múlt támogató ereje. Még úgy is, hogy sok közös emlékük kifejezetten borzalmas tragédiák árnyékában született.
Betette a kocsi szélvédőjére a parkolójegyet, közben pedig már kedélyesen csevegtek, mintha nem legalább tizenhárom éve találkoztak volna utoljára, hanem csak a múlt hónapban. Val azon kapta magát, hogy áradozik a családjáról, miközben segített Liának kivenni a táskáját, és aztán mutatta neki, hogy merre kell indulniuk a bejárat felé.
– És képzeld, ott élünk a nagyszüleimmel. Te, ez valami álom! Tudod, minden fiatal arra vágyik, hogy saját kis birodalma legyen: lakás, autó, jó csaj, esetleg gyerek. Én meg eladtam a pesti lakásomat inkább, vettem egy ugyanilyen autót – nevetett, miközben visszaintett Lia Volvoja felé a járdáról –, aztán felújítottuk a nagyszülői házat, és most ott élünk öten, és nagyon remélem, hogy ez még nagyon sokáig így is marad.
Lia teljesen elérzékenyülve hallgatta Valt, és csak ilyeneket mondogatott: – Annyira jó ezt hallani! Ez csodálatos! Úgy szeretném megismerni Izabellát! Majd összehozzuk a családot, jó? – de hogy honnan jöttek belőle ezek a mondatok, arról fogalma sem volt. Sosem volt egy nagy barátkozó, és sosem tudott úgy lelkesedni semmiért, hogy fennhangon ki is nyilvánítsa. És most tessék, megállás nélküli lelkendezéshez támadt kedve.
Amikor odaértek a földszinti liftajtóhoz, Lia külön kuncogásba kezdett. El is mondta Valnak, aki megnyomta a gombot: – Úgy képzeltem, hogy majd fenn vársz és visszafogottan, de azért örömmel üdvözöljük egymást, amikor kinyílik a liftajtó.
– Aha, a forgatókönyvek! – nyugtázta Val magabiztosan. Nemhogy azonnal emlékezett Lia szokására a különböző forgatókönyvek futtatásáról, de úgy érezte, hogy ezt soha nem is felejtette el. – Tőled teljesen eltanultam ezeket én is. – Lia számára ez minden bóknál és kedveskedésnél többet jelentett. – Csak én hajlamos vagyok a rossz kimeneteleket vizualizálni – vallotta be kisfiúsan bűnbánó arccal. Lia elnevette magát:
– Na, nehogy azt hidd, hogy én a mindennapokban hirtelen teret engedtem a masszív pozitív gondolkodásnak!
A liftből való kilépés végül még annál is vidámabbra sikeredett, mint Lia képzelte, konkrétan nevetgélve-kacarászva értek fel az emeletre.
Val úgy érezte, mintha egy kedves családtagját vezethette volna be a szerkesztőségbe, végig bemutatva mindenkinek Liát, mint régi, legkedvesebb kollégáját. Az első ilyen említésénél Lia meglepődve nézett fel rá. Ő is túlcsordult szívvel gondolt vissza Valerijre, de azt nem gondolta volna, hogy a fiú – ezen gondolatban kuncogott, mert Stefan arca jutott eszébe, ahogy ezt a szót kimondta – is így gondolt vissza őrá. “Vagy csak tódít, de attól ez még kedves.” Liát a többiek arcán átfutó felismerés mögötti magyarázat is érdekelte volna, de nem kérdezett rá.
Val teljesen komolyan gondolta a jelzőt: napok óta azon agyalt, hogy mit mondjon el Liáról a többieknek. Rájött, hogy mindenbe nem tudja őket beavatni, mert az lehetetlenség lenne, meg egyébként is, rengeteg olyan élményük volt, amiknek az előtárásához a kapcsolódó véres cafatokat és tragédiákat is meg kellett volna említenie, azzal viszont nem akarta sokkolni a hallgatóságot. Úgyhogy mindig csak a lehető legfrappánsabb összefoglalókat próbálta a többiek elé tárni, aminek a végén mindig odatette: “Ő a legkedvesebb kollégám azokból az időkből.”

Lia képtelen volt megjegyezni a neveket, de a kék hajú lányét igen: Olivia. Úgy memoriázálta, hogy “Biztosan nem oliva színű a haja, hanem kék.”
Annika éppen telefonon konzultált valakivel, de láthatóan igyekezett gyorsan kilépni a hívásból, és mire az asztala közelébe értek, addigra már ő is megindult feléjük. Liát meglepte, hogy Annika legalább olyan magas volt, mint Valerij, és majdnem olyan erőteljesen széles is. “De neki nem fogok a nyakába ugrani, az tény.” – fogalma sem volt, hogy miként lehetséges, hogy efféle vidám gondolatok törjenek belőle elő, de megtörténtüknek kifejezetten örült.
Aztán amikor már leültették és ínycsiklandóan kinéző sajt- és sonkatálat tettek elé, frissen sült bagettel és zöldsalátával – olivabogyóval megszórva –, na meg hatalmas fürt szőlőkkel körítve, akkor egy meglehetősen régen tapasztalt érzést fedezett fel magában: feloldódott! Élvezte a helyzetet, és minden porcikájában azonosítani tudta volna ezt a kellemes, felszabadult érzést. Egy pillanatra ugyanakkor átfutott a fején annak felismerése is, hogy bármennyire is boldognak hitte az életét, ez a fajta felszabadultság az utóbbi években hiányzott belőle. De valamiféle önfelmentő gondolatként az jutott eszébe, hogy “Ez lehet az anyák sorsa.”
Valerij vele szemben ült és éppen tányérra szedett magának az étkekből, amikor rápillantva megjegyezte: – Ragyogsz! – És Lia érezte is, meg tudta is, hogy ez így van rendjén, és hogy a jövőben erre majd oda kell figyelnie, hogy több ilyen érzése legyen. Csak ketten ültek még az asztalnál, Annika közben – már megint, és úgy tűnt, hogy folytonosan – telefonált, így Lia úgy döntött, hogy szabadon beszélhet az érzéseiről ebben a bensőséges helyzetben.
– Borzasztóan furcsa és felszabadító érzés itt lenni – futtatta körbe a szemét a furcsa, nagy termen. – Soha nem voltam még távol a lányomtól, egyetlen napot sem – ez a megállapítás fura mód nem kedvetlenítette el, csak tényként közölte.
– Megértem – bólogatott Val, miközben sajtot és sonkát szedett a tányérjára, amin már egy hatalmas adat saláta is trónolt. – Nekem könnyebb otthagyni őket, mert két nő is ott marad a fiúkra – elröhögték magukat, mert Raul nagyapát egy pillanatra mindketten elképzelték, ahogy szembesül a fiú megnevezéssel. Bár Lia nem látta még az öreget, de tudta, hogy nyolcvan körül jár. – Ha rágondolok Raulitóra ilyen távolról, érzem, ahogy összeszorul a szívem – Val arca egy pillanatra furcsa fintorba rándult, és az ökölbe szorított kezét is a mellkasához emelte. Lia hevesen bólogatott.
– Én most kezdek ismerkedni ezzel az érzéssel. És nem tudom még, hogy mi erre a megoldás…
Val várt egy pillanatot, mert a megfogalmazás ridegsége még őt magát is meglepte. Hatalmas sóhajjal körítve világosította fel Liát:
– Sajnos az a megoldás, hogy kizárod.
Lia arcán a meglepődöttség hulláma futott át:
– Kizárom? Úgy?
– Úgy, igen.
Lia megértette, hogy egyre gondolnak: Val arra a különleges mentális állapotra utalt, amit bevetésekkor és akcióban szoktak alkalmazni a korábbi életükben. Arra a rendkívüli feladatorientáltságra, ami a fókuszálás legmagasabb szintje. Amikor semmi más nem létezik, csak a feladat, és mindent mást ki kell zárni, mert egyetlen szemvillanás alatt, amit nem összpontosítva töltenek, akár az életük is veszélybe kerülhet.
Lia sóhajtva bólintott. Bár erre nem készült, de tudta, hogy a saját érdeke is az, hogy kizárólag arra koncentráljon, ami előtte áll, és nem arra, amit átmenetileg a háta mögött hagyott.
– Akkor ez könnyebb lesz, mint gondoltam – jegyezte meg a vidámság minden hiányával a hangjában.
– De annál nagyobb öröm lesz hazatérni – nyugtatta meg Val. – Az életem csodája, amikor velük vagyok. – Mindketten tudták, kikre gondol. – De ahhoz egyetlen esemény érhet még fel csodálatosságban: amikor hazaérek hozzájuk. – Val szemét könny futotta el egy gyorsan tovafutó pillanatra, és Lia is érezte, hogy ég a szeme, és felforrósodik az arca. Hunyorogva Valerijre mosolygott, és furcsamód, meg is nyugodott ettől az érzelmes pillanattól.
– Akkor minden rendben lesz.
Csendesen ettek, aztán egy negyed óra múlva már Annika is tudott hozzájuk csatlakozni.
Heves gesztikulálásokkal fűszerezett szabadkozással huppant le a szabadon maradt ülésre – a fém vázas szék fájdalmasan nyekkent alatta egyet – maga elé vette az összes megmaradt étket (ami még három embernek is bőven elég lett volna), és meglehetős hatékonysággal rágni kezdett, közben felszólította Valt, hogy minden részletről tájékoztassa Liát.
És Val bele is kezdett:
– Nálad jobban senki nem értheti meg, hogy miért nem mondhattam el eddig minden részletet a küldetésről. – Lia meggyőződéssel bólintott.
– Amikor kiderült, hogy egy másik országba kell utaznunk, azonnal levettem, hogy diplomáciai szál húzódik a háttérben. – erre a másik kettő bólintott, mintegy nyugtázva a megállapítást.
– A hölgyet, akiért el kell mennünk – folytatta Val –, és minden rábeszélő és meggyőző erőnket be kell vetnünk, hogy hazatérjen velünk Brüsszelbe, úgy hívják, hogy Ingrid Bergmann.
– Ez most vicc? – hökkent meg Lia, és már nevetésre mozdult a szája.
– Nem, teljesen komoly – mosolygott Val. Annika is vidám bólintással igazolta a tényt. – Csak annyi a különbség, hogy két “n” van a Bergmann végén, meg természetesen a hölgy nem egy világsztár, hanem egy szakdiplomáciai attasé, aki Athénban teljesített szolgálatot.
– Szakdiplomáciai attasé? Miféle szak-diplomáciáról van szó? – már az “attasé” szó is furcsán csengett számára, de nem volt ideje elgondolkodni a jelentésén. Val bólintott – Lia számára úgy tűnt, hogy a jellegzetes bólintgatások ebben a csapatban a kommunikációs alapkészlethez tartoztak –, mint aki fel volt készülve a kérdésre, és folytatta:
– Tudományos és technológiai kutatások a szakterülete, és az volt a feladata, hogy az Európai Unió célkitűzéseinek megfelelően koordinálja a görögökkel való szakmai kapcsolatot a tudomány és a technológia területein – kifújta a levegőt a végén, mert az egész mondatot úgy darálta, mint egy betanult szöveget.
– Ez jó elvontan hangzik – jegyezte meg Lia, miközben a kávéautomata felé pislogott. Jól esett volna neki egy kis fekete nedű. Kezdte érezni, hogy a hajnali kelés és a hat órás vezetés, meg a jóllakottság kombinációja kezdi tompítani az érzékeit, pont most, amikor a leginkább szüksége lett volna éles elmére.
Val észlelte a pislogást, odamutatott a kávégép felé, és Lia “Igen, kérek!” mondatára már fel is ugrott – a mozdulat megindítása közben még Annikára is ránézett, aki két falat között nemet intett a fejével, hogy ő nem kér. Abban a két percben, amíg elkészítette a két kávét – emlékezett rá, hogy Lia a csetben elárulta neki, hogy már üresen issza a kávét, a magáéba pedig pici cukrot tett –, azon morfondírozott, hogy valahogy furcsa elégedettséggel tölti el, hogy Lia itt van a közelében. Bár sosem szokta elbízni magát előre, most valahogy biztos volt benne, hogy sikerrel fognak járni.
Mikor visszatért a többiekhez, igyekezett felvenni újra a beszélgetés fonalát.
– Hol is tartottunk? Ja, igen, elvont… Igen, meglehetősen távol áll tőlem is ez a téma – mosolyodott el Val, közben a kanalát odakocogtatta az öblös csésze széléhez –, de nem is kell ezzel foglalkoznunk. A lényeg az, hogy Ingrid megbízólevele hónapok óta lejárt, és neki azzal a lendülettel, sőt, már annál korábban vissza kellett volna térnie Belgiumba. Egyébként belga – tette hozzá magyarázatként –, de EU alkalmazott.
– Értem.
– Nekünk az a dolgunk, hogy kiutazzunk hozzá, rábeszéljük, hogy jöjjön velünk haza, és hozzuk is haza természetesen.
– Nem tűnik bonyolultnak, csak… – kezdett bele Lia, de aztán elhallgatott, így Val hozzáfűzte a saját gondolatát:
– Igen, de mégis az, mivel egy attaséról van szó, akinek különleges jogosítványai vannak, és bizonyos tekintetben felüláll a helyi törvényeken is. Legalábbis abban az értelemben, hogy ha bármi gond van vele, akkor nem a szolgálati helyével azonos ország az illetékes, hanem a saját megbízó állama, ami az ő esetében konkrétan az Európai Unió, így duplán zavaros a helyzet. Ugyanis nem az van – a magyarázat illusztrálásához, de leginkább a saját gondolatai megtámogatásához Val ezen a ponton hevesen gesztikulálni kezdett –, hogy egy bármilyen másik állam az illetékes egy bármilyen országon belül, hanem Görögországban az EU lesz hirtelen illetékes, miközben Görögország az EU tagja. Azt gondolhatnánk, hogy ettől könnyebbé válik a szituáció, de pont, hogy ellenkezőleg: duplán kell vigyázni a jogkörök keveredése miatt. – ismét hatalmasat szusszant a mondat végén. Val érezte, hogy ő is most kezdi igazán átlátni a helyzetet, mert már végre – talán – érthetően el tudta magyarázni másoknak is.
– Pontosan így van – kapcsolódott be Annika is, aki az utolsó morzsáig eltüntette az ételt a tálakról, és ez által az eddig is szívélyes mosolya még szélesebbé vált. – Nem szimpla diplomáciai a helyzet, ami már magában is kihívásokkal teli tudna lenni, hanem dupla-diplomáciai!
– Dupla-diplomácia… Jól hangzik. Vagyis nem – nevettek. – És hogyan kerülünk egyáltalán mi a képbe? És hogyan kerülök én a képbe?
– Téged én ajánlottalak – mosolygott kisfiúsan Val.
– Köszönöm – vágta rá Lia visszamosolyogva, de enyhe kérdő jelleget csempészve a szó végébe.
– Ja, majd köszönd, ha túl leszünk rajta!
– Hé, még bele sem kezdtünk igazán! – Lia maga sem tudta, hogyan történt, de viccesen belebokszolt Val karjába, hogy aztán színpadiasan felszisszenjen és látványosan fájlalni kezdje az öklét.
Oldott hangulatban kortyoltak a kávéból, hogy aztán visszatérjenek a komoly arcukhoz, mint a tanárnéni előtt ülő gyerekek, és Annika vegye át a szót:
– Hogy hogyan került az ügy hozzánk? Egy ismerősöm által…
– Aki a férjed – röhögött fel Valerij.
Annika nevetve bólogatott, Lia pedig tágra nyílt szemekkel kapkodta köztük a fejét.
– Oké, kezdem az elején – adta meg magát Annika. – Szóval a férjem jelenleg az EU külügyi bizottságának az elnöke. Olyan, mint egy miniszter egy normál kormányban. Ő a felelős az EU külügyi politikájának összehangolásáért és eleve a külpolitikai irányvonalak meghatározásáért, miközben persze a bizottságban minden tagállamból ott vannak a tagok. A férjem, nevezzük Willemnek…
– Mert hiszen az a neve – Valerij harsogó nevetéssel vágott közbe. Lia önfeledt kacagással csatlakozott. Azt vette észre magán, hogy fájnak az orcái, és a feje hátulján kétoldalt furcsán elaggott izmok kezdenek életre kelni.
– Ja, tényleg – röhögött döcögőve Annika is. – Szóval, Willemem – bólintott Annika megengedően – kapott egy jelzést még… Mi is van most? Június. Akkor öt hónappal ezelőtt, januárban a szokásos napi jelentésekben jött a jelzés, hogy Ingrid hozzáállása nagyon megváltozott. Nem végzi a feladatát, és szinte kizárólag csak a magánéletével foglalkozik. Stefi, idehoznád a mappát kérlek az asztalról? – kiáltott a terem túlsó vége felé, és ott az egyik leányzó felállt és már sietett is Annika asztalához, majd oda hozzájuk. Annika rámutatott Liára: – Neki add, köszönöm!
– Szívesen – szólt Stefi, és ment is a dolgára.
Lia kinyitotta a mappát, ami a súlyát tekintve közepesen vaskosnak tűnt, és a kinyitás után látta, hogy körülbelül ötven lapot tartalmaz. Belelapozott.
– Majd átnézheted út közben, vagy még ma délután, bár szerintem inkább aludjatok majd, ha jól tudom, éjjel indultok – mindketten bólintottak. – Szóval, Lia majd számodra is kiderül ezekből, hogy számtalan esetben volt már Ingriddel gond. Nem tartotta be a határidőket, nem jelent meg eseményeken, sőt, volt, hogy meg sem szervezett egy eseményt, pedig neki lett volna feladata. Amikor ezek miatt számonkérték, akkor az volt a stratégiája, hogy egy szót sem szólt, csak bámult, olykor könnyes szemmel.
– Ezek mind benne vannak az aktában? – lepődött meg Lia.
– Igen, hiszen ezek a külügyi táviratokban szerepelnek. Az elején még senki nem gondolt semmi furcsaságra, mert volt már olyan, hogy egy szolgálata végén járó attasé már szerette inkább ellébecolni a munkát, de Ingrid mindenen túltett. Egyszer napokra eltűnt, majd amikor visszatért, még jobban befordult, mint szokott, viszont hirtelen szorgalmas lett és úgy dolgozott, mint a kisangyal. A kulturális attasé fejében merült fel először, hogy Ingrid arra készülhet, hogy kint marad Görögországban.
– És? Nem teheti meg? – Lia meghökkenést érzett. – Nem igazán értek a külügyekhez, de úgy tudom, hogy az Európai Unió a szabad letelepedés etalonja az egész világ számára.
– Ez igaz is. Az a nagy trükk az egészben, hogy az EU attaséjaként Ingridnek május 31-ével először is kötelezően el kellett volna hagynia Görögországot, hogy aztán végül szabadon visszatérhessen, ha szeretne. A megbízatása lejárt május végével, így jelenleg minden diplomáciai előírásnak fittyet hányva, ráadásul a munkájával el nem számolva maradt Görögországban. Az egész abból a szempontból rém kellemetlen, hogy EU a külögyi szolgálatosaiért és az általuk elvégzett munkáért, meg a törvények betartatásáért kötelezettséget vállal. Az nem működhet, hogy lejár valakinek a megbízatása és csak úgy simán ott marad, ahol addig dolgozott. Visszamehet, hiszen a szabad mozgás tényleg bárki számára adott, de a külügyi szolgálatosok némi kivételt képeznek ebből a szempontból: nekik kötelező elhagyniuk a szolgálati helyüket, kötelező visszatérniük a megbízó országba, jelen esetben az Európai Unió központjául szolgáló Brüsszelbe, és aztán ha “leszámolt”, utána persze dönthet úgy, hogy visszatér. Senki nem fogja megakadályozni. De Ingrid sem szakmailag, sem diplomáciai szempontból nem teljesített az elmúlt hónapokban már egyetlen elvárást sem.
– És nekünk az a feladatunk, hogy visszahozzuk legalább azért, hogy “leszámolhasson”? Jól értem?
– Igen.
– És van arra vonatkozóan ötlet, hogy mi miatt viselkedik így?
– Egyelőre nincs semmi bizonyos – tárta szét erős karjait Annika –, majd látni fogod az iratokban is. Van olyan gyanú, hogy munkát ajánlott neki egy kutatócég, hiszen az ő szakterülete meglehetősen felkapott és hatalmas érdeklődésnek örvend. De az is felmerült, hogy hogy valamivel zsarolják. Vagy ő zsarol valakiket valamilyen információ birtokában. Senki nem tud semmit.– Annika széttárta a kezeit. – Kiderült, hogy nincsenek barátai a nagykövetségen, és bár néhányszor látták az egyik görög üzletemberrel kedélyesen beszélgetni, de kiderült, hogy nincs közük egymáshoz. Nekem van egy sanda gyanúm… – hallgatott el jelentőségteljesen Annika.
A másik kettő úgy bámult rá, mintha a heti lottószámokat készülne megjósolni. Lia érezte, hogy Valerijjel egymás ikrei is lehetnének a jelenlegi testtartásukat és arckifejezésüket illetően.
– Na mi az, mondd már! – szólalt meg szándékoltan fojtott hangon Valerij, mintha valami ősrégi, már mindenki által ismert titkot kellene kibányászni egy sejtelmesen titokzatoskodó illetőből.
Annika sanda mosolyra húzta a száját, lesöpörte a nem létező morzsákat vaskos combjaira feszülő nadrágjáról, és közelebb hajolt hozzájuk, mintha tényleg titokba kellene a többieket beavatniuk, és éppen most eskette volna meg őket, hogy az elhangzottak nem szivároghatnak ki a szobából.
– Szerintem… szerintem bepasizott.
Lia és Val egyszerre fújták ki a levegőt, mindketten megkönnyebbülten. Lia még nem tudta kitalálni, mit reagáljon erre a valószínűleg nyilvánvaló tényre, és Val meg is előzte:
– Még mindig jobb, mintha a görög maffia lenne benne a dologban.
Lia értetlenkedve nézett rá, mire Val bizalmasan közölte: – Útközben majd mindent elmesélek a maffiás ügyekről.
Annika viszont nem adta egykönnyen magát:
– És ha egy maffiafőnökbe szeretett bele? Ehhez mit szólsz barátocskám? – froclizta Valerijt. Aztán gyorsan rápillantott a falon lévő órára, és visszaterelte a nevetgélésből a szót:
– Szóval, nem tudjuk, hogy pontosan mi van a háttérben. Ezért is kellett profikra bízni a küldetést. Vagyis rátok.
Egy fél percnyi csend után Lia nem bírta magában tartani a kérdést:
– És mi az igazi bökkenő?
Valerij jelentőségteljesen Annikára nézett, mint aki a szemével is azt üzeni: “Én megmondtam előre!”
Annika egy percig csak szigorú tekintettel fürkészte Lia arcát. Lia viszont meg sem rezdült: érezte, hogy áramlásban van, és a kérdésével – ahogy ennél a kérdésnél már évtizedekkel ezelőtt is megszokta – a lehető leglényegesebb területre tapintott.
– Valerij előre szólt, hogy ezt a kérdést biztosan fel fogod tenni – mosolyodott el végül Annika. Val arca komoly volt, és Lia szeméből is hiányoztak immáron a vidám szikrák. A hangulatváltás túlságosan éles volt, ezt mindhárman érzékelték. Egy pillanatnyi kínos csend után Lia rápislogott Valerijre, majd érzékelve a göndör fürtök alól érkező nyugtázó szemvillanást, belekezdett:
– Valerij ott volt velem azoknál az ügyeknél, amik rendre egyszerűnek és tudod, olyan egyenes vonalúnak, olyan simának tűntek. Bemegyünk az elkövetőért, kihozzuk, beültetjük az autóba, a kapitányságra visszük, aztán a többi már a nyomozók meg az ügyészek feladata. De sosem volt ennyire egyszerű a feladat. – Lia arca eltökéltséget és szinte komorságot tükrözött. Érezte is a torkában, hogy gombóccá formálódnak a mondatok. – Hogy csak egy példát mondjak. Életem egyik legborzalmasabb ügye volt az, amikor felderítettük egy lehetséges terhelt tartózkodási helyét, feltártuk az életmódja részleteit, tudtuk, hogy rajta kívül senki nem lesz otthon. A technikusok bemérték a mobilját, hőkamerával néztük a házat, nem volt semmi mozgás, minden tisztának tűnt – hadarva sorolta az ismérveket. – Csak az maradt ki a számításból, hogy két hatalmas rottweiler őrzi a portát. – lehajtotta a fejét, és vett egy nagy levegőt. Az emlék felidézése furcsamód hidegséggel töltötte el. Kemény tekintettel nézett Annika szemébe: – Az egyik kutyát nekem kellett lelőnöm, a másikat ennek a jóembernek – mutatott Valerijre anélkül, hogy oldalra pillantott volna. Annika szemhéja megrándult.
– Mindig van valami bökkenő – Lia hangja keményen kongott. Tudta, hogy itt nem kell megjátszania magát, megmutathatja a lelkében dúló vihart is akár. Biztonságban volt. – Mindig. És a bökkenő lehet, hogy csak egy mellékkörülmény egy ügyben, de van rá esély hogy utána sosem feledjük. Már nem tudnám felidézni annak az ember az arcát, sőt, a testalkatát sem. De a kutyákat sosem feledem. Ahogy futottak felénk… Tették volna a dolgukat. Védték volna a portát… Ők csak kutyák voltak… – átmeneti mély csend ereszkedett rájuk, csak az iroda szokásos zajai ölelték őket körül. – Úgyhogy Valerijjel megtanultunk a bökkenőkre koncentrálni, mert ahogy szokták mondani, a leggonoszabb ördög mindig a lehető legapróbb részletekben rejtőzik.
Annika kifújta a levegőt: bár simán állta Lia jéghidegen metsző tekintetét, közben neki és a másik kettőnek sem tűnt fel, hogy eddig benntartotta.
– Megértelek. És van is bökkenő: Ingrid másfél hete teljesen eltűnt. Nemcsak rá kell venni a hazajövetelre, hanem először még meg is kell keresni.

Éjfélhez közeledett az idő. Lia szűk egy órája ébredt a szerkesztőség bérelt lakásában. Mielőtt délután fél három körül lefeküdt, még felhívta Stefant és tájékoztatta a további tervekről: két napos utazás, utána felkutatás, megtalálás, rábeszélés, visszautazás, hazatérés. A legjobb esetben is minimum egy hetet saccoltak a küldetésnek. “A lényeg, hogy neked semmi bajod ne essen!” – jött a vonal másik végéről a sóhaj. Kihangosítva néhány mondatot “beszélt” Stellával is, de az inkább csak annyi volt, hogy Lia beszélt, Stella pedig csicsergett. “Tipikus három éves, nem rutinos telefonáló. Még.” – zárta le a csevelyt aztán Stefan, majd elköszöntek. Lia figyelte közben magát, hogy ellágyul-e a kontrollálhatón túli mértékben a beszélgetés közben, de megnyugodhatott: szinte látta maga előtt a kislány szőke tincseit, amin átragyog a napfény, de nem érezte a szívénél azt a szorítást, amiről Valerij is beszélt. Furcsa megnyugvással vette tudomásul, hogy nemcsak anyaként létezik már a világban, hanem újra nyomozóként is, ráadásul egy küldetés kezdetének kellős-közepén. Pedig erről már réges-régen azt hitte, hogy lehetetlen.
Valerij pakolászott a két szoba közti hallban. A haját a füle mögé simítva, guggolva nézte végig a földön sorakozó két táskája tartalmát, és gondolatban egy checklistát pipálgatott: Megvan, megvan, oké, megvan, rendben, stimmel – mormogta.
– Mindjárt indulhatunk, csak még elmegyek a mosdóba – állt fel aztán lendületesen, mikor érzékelte, hogy Lia már ott várakozik nem messze tőle.
– Helyes, én is – bólintott Lia, és miközben Val magára csukta a fürdő ajtaját, ő elkezdte az összes saját holmiját átnavigálni a szobából a bejárati ajtóhoz.
Már délben, amikor végeztek az irodában, akkor megbeszélték, hogy mi lesz a tervezett menetrend: délutántól alvás éjjel tizenegyig, aztán éjfélkor indulás, egész éjjel felváltva vezetés – két-három óránkénti váltást terveztek, a gyors megállók alkalmával cserélve –, majd az első főbb úticélhoz való megérkezés másnap délután négy óra környékén: Budapestre.

Amikor a magyar főváros említése szóba került, jelentőségteljes csend ült rájuk. Már a szálláson voltak, és a délutáni lefekvéshez készülődtek: Lia a szerkesztőségi lakás üres szobájában, Valerij pedig az általa már belakottban tervezett aludni, de előtte még a kis nappali kanapéján ülve nézegették a térképeket a mobiljaikon, és egyeztették a lehetséges útvonalakat. Valerij már vett egy nagy levegőt, hogy mondjon valamit Budapestről, de Lia megelőzte:
– Útközben lesz időnk kidumálni mindent…
– Igaz, most muszáj aludnunk.
– Még jó, hogy hajnalban keltem, és már most leragad a szemem. Te meg…
– Igen, én még mindig parancsra tudok aludni, mint régen – nevettek.
Lia kettő körül dőlt be az ágyba, és akkor hívta el Stefant. Mire ő letette, addig a másik szobából a nyitott ajtón át már odahallatszott hozzá Valerij szuszogása. Nehezen aludt el: az ágy kényelmes volt, de hol melege volt, hol meg fázott, így forgolódva hol kitakarózott, hol meg be. A leengedett redőnyök alján fény szivárgott be, amik pár perc után úgy hatottak számára, mintha reflektorok világítanának az arcába. Ha becsukta a szemét, akkor úgy érezte, mintha még mindig az autóban ülne és a szeme előtt elszáguldó szaggatott vonalakat nézné. Szinte szédült, még az autó tompa zúgását is hallani vélte. Némiképp aggódott, hogy így egyáltalán nem tud majd pihenni az indulás előtt – nemcsak az idegrendszeri túlterheltség, de az előtte álló kihívások is nyomasztották némiképp –, de végül fél órányi visszafogott vergődés végén azért elaludt, és az élénk álmokkal tarkított alvása végén éjjel tizenegykor a mobilja jelzésére ébredt.

Amszterdam az éjszaka közepén sokkal szebbnek tűnt számára, mint amilyennek nappal vélte. A kivilágított épületek, az ablakokból kiszivárgó fények, és a csatornák mentén lévő fákra futtatott fényfüzérek szinte mesebeli hangulatot árasztottak.
– Ez a halszag viszont kinyír – jegyezte meg az utcán parkoló kocsi felé haladva, mintha Valerijt beavatta volna az előző gondolataiba is, pedig hát csendesen caplattak a csomagokkal egymás mellett.
– Áhh, ne is mondd – Val úgy vette fel a gondolat szálát, mintha eddig megállás nélkül beszéltek volna, pedig az ébredés óta csak néhány szót váltottak: “Kérsz kávét?” “Jól aludtál?” “Nem zavar, ha előbb én megyek a fürdőbe?” és hasonló rövidke mondatok hagyták el a szájukat. – Ott lakunk a tenger mellett, de az a tenger, érted! Ez meg itt…
– Mint egy kiszáradni készülő bányató, amibe beledöglöttek a halak… – bólintott Lia, és nevethetnékje támadt. Az erős kávé és az indulás ténye maximális éberségbe kapcsoltak át a testében.
Hogy aztán újra megrökönyödjön a tényen: egy kisbusszal tervezték végigutazni Európát.
Valerij lopva figyelte, miközben egyre közelebb értek az “autóhoz”. A délutánjuk végén volt lehetősége önfeledten kacarászni azon, hogy Lia mennyire meglepődött, hogy nem saját autóval, hanem a szerkesztőség által bérelt Ford Transit Custom kisbusszal fognak utazni.
– De miéééééééért? – szinte ez volt az utolsó kérdése még a lefekvés előtt is Valerijhez, de akkor legalább már nevetett. Először ugyanis tiltakozni kezdett.

– Akkor megbeszéltünk mindent – állt fel Annika még a szerkesztőségben a villásreggelijük és a bő három órás, mindenre kiterjedő egyeztetésük végén. – Val, ha megkérlek, idehozod az asztalomról a busz papírjait és a kulcsokat?
Lia először hagyta elsuhanni a füle mellett a “busz” szót, és szedelőzködve éppen maga körül nézett szét, hogy nehogy otthagyjon valamit a szállásra indulásuk előtt. Valerij ellépett tőlük, és ahogy utána pillantott, mintha valami idegesítően bizsergetni kezdte volna az agya hátuljának egy részét. Aztán kibukott belőle a szó még úgy, hogy ideje sem volt megformálni a hozzá tartozó tágabb kérdéskört:
– Buuuuuusz?
– Persze – vágta rá Annika a világ legtermészetesebb hanghordozásában – nem a saját autóddal mentek.
– Neeeeem? – Lia kezdte úgy érezni magát, mintha beakadt volna nála valamilyen gondolati lemez: egyszerűen nem forgott az agya. Így hagyta magát tájékoztatni a hozzájuk visszatérő Val által:
– Béreltünk egy kisbuszt, egy ilyen kis cuki Ford Turneo Custom-t, az erősebb verzióból, tudod, ez a Titanium felszereltség – mintha Liának tudnia kellett volna, de Lia csak bambán bámult ki a fejéből, még pislogni is elfelejtett. – Hét személyes egyébként, de igazából azért van egy ekkora autóra szükség, mert nem tudjuk, hogy Ingridnek mennyi csomagja van, és egy sima személyautóba nem biztos, hogy beférne. Nem kockáztatunk, hogy még a csomagok miatt is problémák legyenek, úgyhogy ez tűnt a legoptimálisabbnak: egy kisteherautó, ami egyébként meg egy kényelmesen sportos kisbusz.
Liának végre megjött a hangja:
– De az én autóm is elég nagy…
– Igen, tudom, nekem is olyan van – nyugtázta Val. – És biztosan kényelmesebb is a Volvo, mint egy hét személyes busz, de talán majd kellemesen csalódunk – és kacsintott.
Lia megrázta a fejét, a haja így mindkét oldalon az arcának csapódott.
– De én még sosem vezettem kisbuszt – nyögte ki.
– Ne aggódj, a Volvo után ez ismerős terep lesz, az is elég nagy batár…

Ez a beszélgetés jutott eszébe, ahogy odaértek a Fordhoz. Az antracitszürke volt, mindkét oldalán tolóajtóval ellátva, körbeüvegezve, az orrán-tetején-hátulján pedig piros szélekkel ellátott fekete csík futott végig rajta. Meg kellett hagyni, nem nézett ki rosszul, bár Liában most a világ legszebb autói is kétségeket ébresztettek volna. És nem, ehhez képest a Volvo nem volt batár, mert bármennyire is kisbusznak lett nevezve, Lia szerint ez itt meglehetősen nagy busz volt. Ahogy Val megnyomta a kulcson a nyitás gombot, felkapcsoltak a nappali menetfények rajta, és kivilágosodott az utastér is.
Némi hátsó ajtónál történő pakolászás és csomagelrendezés után egymásra néztek, és egy pillanatra mindketten átfuttatták a fejükön a korábbi megállapodást: Valerij kezdi a vezetést, vállalva az éjszakai út java részét, és amint világosodik, átadja a kormányt Liának, tehát legkésőbb 4-5 óra múlva. Csak egy másodpercre kellett összenézniük, hogy tudják, a terv marad az eredeti formájában.
– Akkor induljunk uram! – tartotta fel lazán az öklét Lia, és Valerij ökölpacsival válaszolt.
Éjfélre járt az idő, amikor Valerij beindította a motort.
– Hm, jól hangzik – volt kénytelen elismerésül csettinteni Lia, ahogy felmordult alattuk a jellegzetesen dízeles, morgós hang.
– És képzeld el, ez csak egy kétezres motor, mindösszes 170 lóerővel.
– Egyáltalán te mentél már vele? – Lia szétnézett maguk körül: rendkívül nagynak találta a belső teret, Valerij egy jókora karhossznyi távolságra ült tőle a sofőrülésben.
– Ezzel még nem, de már annyi féle autót vezettem, hogy ez sem lehet gond.
Lia leengedte az ablakot maga mellett. A motor meglepően csendesen ketyegett, miközben Valerij beírta a GPS-be a címet és kiválasztotta az előre megbeszélt útvonalat: Düsseldorf, Köln és Bonn mellett elhaladó, majd Frankfurt am Main irányába tovább mutató, Passaunál Ausztriába átvezető, Bécs után pedig már nyíl egyenesen Budapest felé tartó utat választott, természetesen rendkívüli eshetőségekre felkészülve akár más útvonalakat is készenlétben tartva. A város monoton zúgása, a mellettük elfolyó víz lágy csobogása, és az éjfeketének tűnő égbolt remek díszletként szolgáltak egy izgalmas kalandra induláshoz.
– Na, akkor indulás! – hangoztatta Valerij is, majd az izgatottságtól enyhén remegő kézzel kitette az irányjelzős balra, egyesbe tette a váltót, majd lassan elkezdte felengedni a kuplungot, miközben a gázpedált finoman lenyomta, és amikor megmozdult az autó, széles mosollyal az arcán kicsit gyorsabban adott utat felfelé a kuplungpedálnak, mint szerette volna, így az autó az éppen megkezdett gurulásból egy hatalmas koppanással lefulladt.
Liában meghűlt a vér egy pillanatra:
– Basszus és még kéziváltós is? Hát ez tényleg egy jó kaland lesz! – és elröhögték magukat. Valerij másodszor már nem hibázott: kicsit nagyobb gázt adott, a kuplung felengedésére pedig jobban figyelt, még akkor is inkább tartotta, mikor az autó már gurult, és így végre elindultak az amszterdami éjszakába, hogy – a GPS számítása szerint legalábbis – 13 óra és 59 perccel később megérkezzenek Budapestre, Valerij szüleihez.
– Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy ne menjünk be anyámékhoz, ha egyszer Pesten járunk, ha meg már ott vagyunk, akkor felesleges tovább mennünk egy szállodába – magyarázta vehemensen még előtte való délután, mikor Lia is becuccolta a személyes dolgait a szerkesztőségi lakásba.
Lia megértően bólogatott.
– Mondanám, hogy menjünk be az én szüleimhez is, de ők már nem élnek… – furcsán hidegen kongott a hangja, mintha már ezerszer mondta volna ki a visszafordíthatatlan tényt.
Valerij megütközve nézett rá:
– Ne haragudj, nem is tudtam… Illetve apádat igen, persze… – mindketten emlékeztek, hogy Lia apja akkor halt meg, amikor együtt dolgoztak. – De anyukád?
– Igen, anyám is meghalt – gépiesen pakolta ki a telefont, a töltőt, zsebkendőt, ajakírt az éjjeli szekrényre, mint aki hosszabb távra akarna berendezkedni. Valerij az ajtóból figyelte, karba tett kézzel.
– Megkérdezhetem…?
– Nem rák.. – vágta rá Lia, mintha az egy megnyugtató tény lenne. – A szíve. Egy reggel nem kelt fel többé. Örökre elaludt – kényszeredett mosollyal nézett fel Valerijre, akinek az arcán a döbbenet és a szánalom keveréke látszott.
– Részvétem – mást nem bírt kinyögni, de mint kiderült, Lia sem várt mást.
– Köszönöm. Már hat éve… Ja, nem… hét! Úristen, hogy telik az idő – leült az ágy szélére, és úgy próbálta bedugni a telefonja töltőjét a szekrényke mögött lévő dugaljba.
– És akkor nem is maradt senkid odahaza? – Val leguggolt ott az ajtórésben, hátát az ajtófélfának támasztva.
– Nem, senkim – rázta meg a fejét Lia. – Már csak sírok maradtak…
Csend telepedett közéjük.
– Évente egyszer hazajártam, halottak napja környékén. Apám. Anyám. A kisfiam. Évente egyszer újra belehaltam az elvesztésükbe. Aztán próbáltam élni az életem.
– Akkor ez miatt…?
– Hogy ez miatt hagytam-e ott mindent és kezdtem sofőrködésbe? Azt hiszem igen. Tudod, hogy szeretek úton lenni…
– Tuuuuudom! – emlékezett Valerij, és bátortalanul ugyan, de mosolyogni kezdett. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Lia is elmosolyintotta magát.
– Emlékszel, mikor azzal a szakadt Ladával rallyztunk? – csillant fel Lia szeme.
– Sosem feledhetem. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt az ügy, csak arra, hogy úgy drifteltél, mint egy profi.
– Vicces, de én sem emlékszem. Csak a kanyarokra ott a nyolcadik kerületben.
– Ja, a sziréna meg hol szólt, hol nem…
– De inkább egyáltalán nem…
Dülöngélve nevettek.

Az éjszakai Amszterdam forgalma szinte a nullával volt egyenlő. Szinte pillanatok alatt kiértek a városból, és az A2-es autópályán Utrecht felé haladtak. Lia közben, mint egy igazi mitfahrer készségesen segédkezett Valerij számára komfortossá tenni a vezetést, de magáról sem feledkezett el.
Előkészítette a második üléssorra tett táskáikból az innivalókat, csokoládét, és a kávés bonbonokat, amik az Európa útjain megtett többszázezer kilométer közben olyan sokat segítettek nekik.
– Szoktál egyébként éjjel vezetni? – kérdezte Valt, amiközben az éppen a tempomat beállításait próbálgatta.
– Olyan nagyon nem.
– Mondom a trükköt, ami már ezerszer bevált: nem szabad éjjel enni. Lehet, sőt kell is inni, kávézni is lehet, csokit majszolni is hasznos lehet. De enni nem szabad addig, amíg fel nem kel a nap, akkor sem, ha farkaséhesnek érzed magad.
– De miért?
– Azért, mert lehet, hogy te ébernek érzed magad, de a gyomrod és az emésztőrendszered biztos, hogy alszik. Ha eszel egy bármilyen könnyű kis kaját is, beindul az emésztésed úgy, hogy igazából még magához sem tért, és ennek a vége dekoncentráció, gyors elfáradás, vagy akár még rosszullét is lehet.
– Mondasz valamit – bólintott Val. – Régen, az éjszakai műszakokban sem esett jól a kaja…
– Igen, és akkoriban még volt arra is esély, hogy végig lehet tévézni a műszakot. De a vezetéshez különös kitartás kell, mert látszólag nem nehéz, csak fogod a kormányt, ugye? Mégis pokolian fárasztó. Ilyen hosszan ilyen megfeszített módon koncentrálni, nos, elég kalóriaigényes dolog. Azt gondolhatná az ember, hogy mi sem természetesebb ilyenkor is, mint enni. Na, utána próbálj meg odafigyelni egy sebességkorlátozásra, vagy egy idióta autósra. Kizárt, hogy sikerülne… Öhm… Most mit vigyorogsz?
– Azt, hogy az égvilágon semmit nem változtál – nevette is el magát Val a sanda vigyora mellé.– Ugyanígy magyaráztál tíz évvel ezelőtt is. Csak nem pont erről, hanem bármiről.
– Ja, van, ami nem változik.
Val lecsapott a témára, közben a GPS-re pillantott: éppen fél órája voltak még csak úton.
– Na, mindjárt ott vagyunk, már csak 13 és fél óra van hátra! Szóval mi az, ami megváltozott?
– Hogy mi?
– Azt mondtad, hogy van, ami nem változik, és meg is fejtettük, hogy mi az: ugyanúgy magyarázol, mint tíz éve. De mi az, ami megváltozott?
Lia a legszívesebben rávágta volna, hogy “Minden.”, de előbb elámult azon, hogy Valerij milyen kis firtató lett hirtelen.
– Nos, ha már itt tartunk, akkor például te nagyon megváltoztál.
– Éééén? – röhögte Val, de közben feszülten nézte az utat. Még nem szokta meg, hogy a középső visszapillantó tükörből semmit nem lát, azt viszont kellemes meglepetéssel konstatálta, hogy a két oldalsó visszapillantó alatti holttér tükrök tökéletesen beláttatják az autó melletti teret.
– Hát ha nem hallanám a hangod, meg nem látnám azt a kölykös csillanást a szemedben meg a szád sarkában, akkor azt mondanám, hogy egy totál másik ember vagy így ránézésre.
– 10 év…
– Basszus, megnőttél! – Lia ezen úgy nevetett, mint talán diáklány korában utoljára.
– Mindig nagy voltam – kezdte Val, de Lia közbevágott.
– Persze, magas voltál, de nem ekkora – széttárta a karjait,hogy megmutassa Valerij szélességét, ez által beleütközött Valerij vállába a kézfeje, amin pukkadozva kellett nevetnie. – Tessék, erről beszélek, kilógsz az ülésből is. Egy hegyomlás vagy.
– Jó, de hát akkor huszonéves voltam.
Miután kinevetgélte magát, Lia komolyságot erőltetett az arcára, és aztán szabadkozni kezdett:
– Bocsi, tényleg nem akartam a kinézeteden vicceskedni, mert az nemhogy nem vicces, hanem egyenesen tekintélyparancsoló. És ez a szakáll vagy micsoda is, olyan jól áll! Ugyanolyan jóképű vagy – Val érezte, hogy elpirul –, ugyanolyan szimpatikus, ugyanaz a Valerijes melegség süt a szemedből, de valahogy fura látni, érzékelni, felfogni, hogy felnőttél. Olyan érzés ez nekem, mint mikor látod a Terminátort a filmben, és arra gondolsz, hogy “Nahát, én ismertem őt fiatalabb korából.” Valahogy olyan szürreális tíz év után találkozni és ugyanott folytatni, mert nem vagyunk már ugyanazok…
– Na látod, pont ezt kérdeztem, hogy mi az, ami változott? – Valerij állított az ülés háttámláján is, hogy kicsit hátrébb dőlhessen. Úgy állított be mindent, hogy szinte csak két ujjal kelljen tartania a kormányt. Közben az útról egy pillanatra sem vette le a szemét.
Lia visszajutott oda a gondolattal, ami a legelső válasza is akart volna lenni:
– Minden.
– Kifejtenéd?
– Úúhhh, nagyon hosszú.
– Hm. Bárcsak lenne olyan 13 óra 25 percünk az önfeledt beszélgetésre!
És akkor beszélgettek. Felváltva elmeséltek minden lényeges epizódot az életükből, persze csak azt, ami eszükbe jutott. Egy ponton Valerij vicceskedve megjegyezte, hogy: “Akkor ennyit a kizárásról.”, miután két órája sztorizgattak a gyerekek dolgairól.

14 óra 45 perckor érkeztek meg Budapestre. Kétszer álltak meg tankolni, és kétszer váltani – minden megállónál kitértek a mosdóba is, és a tankolásokkor az ennivaló beszerzése is megtörtént. Lia meghívta Valerijt három almás pitére is, Val pedig a következő alkalommal visszahívta egy hatalmas adag fagyira.
A 14 óra 45 percet szinte megállás nélkül végig beszélgették, csak néhányszor fordult elő, hogy belehallgattak a rádióba, vagy hogy Lia ránézett a neten a közúti hírekre, és egyéb híradásokra, és ezekről Val-t is tájékoztatta. Sima útjuk volt, sehol nem volt fennakadás, még csak útfelújítással sem találkoztak. Mindketten felhívták az otthoniakat a délelőtt folyamán: mind Németországban, mind Spanyolországban minden a lehető legnagyobb rendben volt.
Már az M0-son haladtak és Lia vezetett: mindössze húsz percnyire voltak Valerij szüleinek házától.
– Most legalább találkozom velük, ennyi év után.
– Még számomra is hihetetlen, hogy végül sosem találkoztál velük.
– Te figyelj, mi egyébként nem dolgoztunk olyan nagyon sokáig együtt…
– Te figyelj, tudom. Három év. Az nem olyan sok.
– Igor?
– Ó, hát ő biztosan felkapna és megpörgetne maga körül, annyira örülne neked. Nemsoká babáznak ők is.
– Ez is milyen furcsa, nem?
– Micsoda?
– Az, hogy ennyire különböző emberek végül mind ugyanoda kötnek ki: család, gyerek, nyugodt élet…
– Hát de tudod, hogy mi ennek az oka – értetlenkedett Valerij, hiszen pontosan emlékezett rá, hogy annak idején, igaz, 10 évvel ezelőtt, de Lia tartott neki erről kiselőadást.
– Micsoda?
– Hát az, hogy mi végül is állatok vagyunk…
– Jaj, basszus tényleg! Nincs fontosabb, mint a fajfenntartás… – bólogatott. Majd eltöprengett: – El tudod hinni, hogy van az a kor, amikor úgy csodálkozol rá információkra, mintha azok újak lennének, pedig régebben te voltál a szószólójuk?
– Igen, el tudom hinni, most látom rajtad.
Lia sosem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan is eltelhet több, mint 14 óra, és ilyen jó hangulatban! Annyit nevetett az elmúlt fél napban, mint előtte hónapokon át.
Valerij izgatottsága egyre nőtt, ahogy csökkentek a hátralévő percek a szüleivel való találkozásig.
– Mikor láttad őket utoljára?
– Karácsonykor! Jézusom, azóta Raulito már járni is tud! Igaz, hogy rendszeresen videótelefonálunk, hetente akár többször is, így látják is a gyereket, de az nem ugyanaz.
– Az egyszer biztos.
Lia kisorolt a kihajtó sávba, és nyolc perccel később leállította a motort, amikor leparkolt Valerij szüleinek gyáli háza előtt.
– Mikor költöztek ide?
– Nem olyan régen, de az évszámokkal bajban vagyok.
– És csak úgy kijöttek ide Pestről? Hogyhogy?
– Hát nem csak úgy, mert az építkezés vagy három évig tartott. De unták a belvárost, hogy büdös van, hogy mindig nagy a zaj.
– És innen járnak be?
– Ja, innen 25 perc autóval, a belvárosból meg fél óra volt az a pár kilométer, tömegközlekedéssel.
Míg ezt megbeszélték, közben szedelőzködni is kezdtek. Muszáj volt gyorsan kiszállniuk, mert a magyarországi június közepi nap már úgy sütött, mintha meg akarta volna őket főzni az utastérben.

Lia abban a kevéske másfél órában, amíg volt alkalma végre beszélgetni kicsit Valerij szüleivel – mielőtt elvonultak volna, hogy ismét aludjanak éjjel tizenegyig –, folyamatosan csak azt figyelte, hogy Valerij vajon kire hasonlít? A vonásaiban ott volt az anyja, Valeria is, és a szemei állása is valahogy rá ütött, mint ahogy a mozdulatainak kiszámítottsága és a nemes, sőt már-már büszke tartása is. De egyébként, ha az anyját nem látta volna, akkor meg mert volna esküdni, hogy Valerij az apja, Carlos klónja. “De mégsem. De mégis. Á, nem. De igen.”
Olyan volt számára a Garcia család, mint egy érdekes, “Keresd a hibát a képen” fejtörő. Boldogan nézegette és hallgatta volna őket napokig is, de erre persze nem volt módjuk.
Lia a vendégszobában kapott helyet, hogy alhasson, Valerij pedig a szülei ágyába kuckózott be. Lia a fürdőszobában, a gyors, frissítő tusolás után benézegetett a szekrényekbe, és beleszimatolt a parfümökbe. Úgy érezte magát, mint kislány korában, ha vendégségbe mentek a rokonokhoz, akkor is mindig ilyeneket csinált: fiókokban kotorászott és szekrényekbe kukucskált, és elképzelte az ott találtak alapján, hogy vajon milyen lehet a háziak élete. Úgy találta, hogy Valerij szülei egészségesek és boldogok lehetnek, mint azok, akiknek mindenük megvan, és semmire sincs gondjuk.

Valerij, mióta megérkeztek, úgy érezte, hogy egyszere hasad szét a szíve, és egyszerre feszíti szét a fejét a feladat izgalma.

…

Utolsó frissítés dátuma: 2026. 07. 17.