És nyissunk helyettük szellemi műhelyeket!

Leáldozik a hagyományos értelemben vett iskoláknak

2011 óta egészen biztosan durva mélyrepülésben van a magyar oktatás, és hogy előtte sem volt jobb, arról is saját tapasztalataim vannak. Már korábban sem számított a gyerek a rendszerben, de 2011 óta pláne szélmalomharcot vívnak azok, akik a gyerekeket teszik a fókuszba és értük akarnak tenni.

2013-2019 között voltam egy alapítványi iskolát fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöke, tehát 6 évig. Eleve úgy kerültem oda, hogy szembesültem a folyamatosan romló közoktatási állapotokkal a 2012-ben iskolát kezdő fiam révén, és nagyon gyorsan horrorisztikusra fordultak a dolgok.

Egy brutálisan észheztérítő tanévet követően, amikor megjártuk az állami iskolát és a Waldorfot is, 2013 nyarának legvégén találtunk új, befogadó, elfogadó, a maga módján messzemenőkig liberális és egyben konzervatív magániskolát, és aztán két hónappal később felkértek alapítványi elnöknek ugyanide. Örömmel vállaltam, bár abban utólag már megegyeztünk az alapítókkal, hogy ha tudtuk volna előre, hogy mennyi tortúrával, nemtelen harccal és ármánykodással kell majd szembenéznünk a szűkebb-tágabb környezetet és külvilágot tekintve, hát vélhetően visítva rohantunk volna hárman nyolc felé… De belecseppentem, és menet közben soha nem a menekülhetnék volt a gondolat, mert elég volt csak a gyerekek arcára ránézni, vagy az ő csillogó szemeikre gondolni és minden harcot hatalmas motivációval tudtunk megvívni.

Ilyen tapasztalatokkal, és látva a mai közoktatás állapotát (van még ÁLLapota vagy már elfeküdt végleg? Ezt döntse el majd szeptembertől ki-ki maga…) tudom azt mondani, hogy a hagyományos értelemben vett iskolára, ahol a tanár leadja az anyagot, a gyerek meg beszippantja a fejébe, nincs szükség. Igazából soha nem is volt.

Az intézményi keretek alapvetően jók és használhatóak lehetnek a jövőben is, de baromi gyorsan el kellene már felejteni az „én sulykolok, te meg befogadod és kész” mentalitást, mert felnőttként elképzelésünk sincs arról, hogy milyen világ vár a gyerekeinkre és milyen készségeiket kellene fejlesztenünk. Lehetséges, hogy mi még nem hallottunk olyan készségekről, még felvilágosult modern szülőként sem, amikre a gyerekeinknek a napi túléléshez szükségük lesz.

Mit is akarunk nekik tanítani? A vákkum megélését? Mert 12 éven át az elavult, értelmetlen, semmivel nem összefüggő tudás az nem is a semmivel egyenlő, hanem a végtelen energiaszivattyúval.

Kozmikus fekete lyukba taszigáljuk a gyerekeinket 12 éven keresztül és aztán ott állunk csodálkozva, hogy „Jaj, szegények életképtelenek”?

Elmondom, mit képzelek el iskola helyett a jövőben:

• Kreatív szellemi műhelyeket. A gyerekek ugyanúgy naponta bejárhatnak, mint ahogy azt normál esetben megszokhattuk eddig az iskolától – nagyon sok család számára a gyerekmegőrzés a lényeges kérdés, nem az oktatás minősége, és a dolgozó szülőknek arra van szükségük, hogy védett helyen tudhassák a gyerekeiket.
• De itt nem zajlana tanítás, teljesen más zajlana, aminek révén a gyerekek – és a tanárok is – sokkal több mindent és sokkal több mindenről tanulnának, mint ahogy az most történik.
• Egy védett, biztonságos, bántalmazásoktól mentes, inspiratív és kreatív környezetbe járnának be a lurkók naponta, ahol szabadon elfoglalhatják magukat bármivel, ami érdekli őket. Mint egy hatalmas, nyüzsgő, folyamatos konferencián, ahol tetszőlegesen lehet válogatni a remekebbnél remekebb előadások, kerekasztal beszélgetések, műhelymunkák, laborok és előadók között.
• De, aki járt már konferencián, az tudja, hogy olykor a szünetek a legjobbak, amikor lehet ismerkedni, beszélgetni, barátkozni. Iskolában is van, akik a szüneteket és a lyukas órákat szeretik leginkább. Meg a napközit.
• De nem olyan lenne ez a közeg, mint egy konferencia, az csak egy alappillér lehet, ha valaki szeret előadásokból kiindulási pontokat képezni magának. A lényeg az interaktivitás.
• A témákhoz nem biztos, hogy állandó előadók kellenek, lehetséges, hogy elég a Youtube-ról lejátszani videókat és aztán egy okos, bármilyen területről érkező, gyerekek igényeire nyitott, inspiráló felnőttel átbeszélni.
• Alkotói műhelyekre épülne az egész, az előadásokkal párhuzamosan: festészet, szobrászat, kovácsmesterség, víz-gáz szerelés, kreatív írás, zene, ének, tánc, dráma, kertészkedés, horgászat, fafaragás, sport, és persze BÁRMI ami hobbiként vagy később hivatásként előkerülhet mondjuk 10 évvel később, mint pénzkereseti lehetőség is. Lehet közgazdasági és jogi ismeretekkel kapcsolatos műhelymunkákat is szervezni, lehet bíróságosat, rendőröset, ügyvédeset, civil szervezeteset is játszani.
• Nem biztos, hogy el kell mélyedni mindenben, az is elég lehet, ha sok mindennel megismerkedik a gyerek, aztán majd később összeáll az egész kerek rendszerré az ő okos kis fejében.
• Életkészségeket is lehet gyakorolni: mosás, mosogatás, takarítás, hogyan nyissunk bankszámlát, hogyan szüntessünk meg bankszámlát, hogyan jön létre a házasság, jogi ismeretek, életmentés alapjai, KRESZ, egészségvédelem, bútor és/vagy bicikliszerelés, online megrendelések és ügyek intézése, rendezvények szervezése, kommunikációs alapvetések, mire jó egy ügyvéd, hogyan veszünk ingatlant, hogyan adunk el ingatlant – és sorolhatnék itt egy ezer tételből álló listát, és ki is pipálhatnánk 12 éves oktatást azonnal.
• Erről jut eszembe: informatika és digitális készségek reggeltől-estig, estétől-reggelig, de nem ám magyarázós módon basszus! 5 perc oktatóvideó, aztán CSINÁLD! Tapasztald meg a saját bőrödön, teszteld le magadnak, hogy mi megy könnyen, mivel kell megküzdened jobban, mint másoknak, miben vagy erős, miben vagy gyenge.
• Oknyomozás! Alap szituációkból kiindulva nyomozni a neten, könyvekben, emberekkel beszélni, riportokat készíteni, idővonalakat felvázolni, forrásokat ellenőrizni, véleményeket ütköztetni – ha csak ezt tennénk tananyaggá, minden más már akár erre az egy megközelítésre is simán ráépülne.
• Államismeret, jogi ismeretek, gazdasági ismeretek – akár filmeken keresztül is, nehogy valaki azt gondolja, hogy zárt rendszerű órák keretében kellene ezekre sort keríteni.
• Mivel foglalkozzak? Mit vállalkozzak? – ezt a kérdést naponta fel lehet tenni és megbeszélni a válaszokat. Jut eszembe erről:
• Érveléstechnika, esszéírás.
• Közben természetesen előkerül az irodalom, a nyelvtan, a történelem és pláne a természettudományok! Hiszen ezek az életünk részei, csak a mániákus torkonlenyomós oktatással elidegenítjük ezeket.
• Közösségépítés, vitafórumok, vendégelőadók workshopjai, híres és kevésbé híres, de annál fontosabb emberek rendszeres jelenléte.

Semmi óra, és csak annyi időbeli kötöttség, ami szükséges például az előadások és a műhelygyakorlatok kereteinek biztosításához.

Osztályok sem kellenek igazából, és nem kor, hanem egyedi igények alapján kellene terelgetni a gyerekeket, hogy még véletlenül se érezzék magukat elveszettnek vagy egyedül.

Mindig lenne ott felnőtt! Nehogy azt higgye bárki is, hogy felügyelet nélkül léteznének ezek a gyerekek: épp ellenkezőleg! Mindig, minden pillanatban ott lehet egy felnőtt, aki lehet tanár, de lehet önkéntes segítő is, egy szülő, vagy nagymama, vagy nagyobb testvér, vagy bárki, aki alkalmas és méltó rá, hogy felelősséget vállaljon a következő egy-két órás vagy fél napos időintervallum alatt a rá bízott kis csoportért.

Pont, hogy az is egy lényeges elem lenne, hogy az sosem fordulhatna elő, hogy a tanárok mondjuk órára készülnek, a gyerekek meg két ügyeletesre vannak bízva a szünetben, hatszázan…

Megszűnik a tanár, napközis tanár, pályakezdő tanár és hasonló skatulyák tárháza.

Ebben a rendszerben mindenki tanító, még a gyerekek is!

„Mi van, ha valaki nem akar tanulni?”

– merülhet fel a kérdés. De megnyugtatok mindenkit: már a dilemma is rossz. Életünk minden napján tanulunk valamit és ha inspiráló, szabadságot biztosító környezetben vagyunk, akkor fantasztikus dolgokat tanulhatunk meg. Igen, olyan lehet, hogy valaki nem akar megtanulni a kétismeretlenes egyenletekről kb. semmit, és ez jogos is.

De olyan, hogy valaki ne akarna játszani, szórakozni, kíváncsian nyomozni például a neten, vagy kiülni a fűbe és bámulni a felhőket, közben beszélgetni őt érdeklő dolgokról, hát olyat én nem nagyon tudok elképzelni.

Az a baj, hogy aki felveti azt a kérdést, hogy „Mi van, ha valaki nem akar tanulni?”, akkor azzal máris elárulja magáról, hogy ő maga egészen biztosan nem hajlandó tanulni, mert egy intelligens embernek réges-rég rá kellett volna jönnie, hogy az, amit most oktatásnak nevezünk, az butítás.

Hogyan tanulnak meg a gyerekek írni-olvasni-számolni?

Úgy, ahogy bármit megtanulnak egyébként is, születésüktől fogva, és ahogy a mesterséges intelligencia is tanul: próbálkozással, szabad és rendszeres gyakorlással, és esetleg egy kis iránymutatással.

Manapság, ha egy gyereket billentyűzet közelébe engedsz, akkor pillanatok alatt megtanulja a betűket, megtanul írni, olvasni és vakon gépelni is. Mindezt – a vakon gépeléssel együtt – kb. 1 év alatt.

Folyó írásra ott lehet az állandó lehetőség az „iskola” egyik termének egyik sarkában, lehet versenyeket szervezni, kalligráfiát tanulni, stb.

Mindennapi író-olvasó kört kell kialakítani, könyvekkel, digitális könyvekkel, írókurzusokkal, kreatív írás gyakorlatokkal, esztétikai értékrendek mentén.

A matek tanulására teljesen új stratégiára van szükség, baromira el kell felejteni a számolgatásokat és a soha az életben nem használt elméletek sulykolását. A matekzsenik így fognak majd csak igazán kiviláglani, hiszen az első perctől kezdve látható lesz majd az, akinek ez a mindene, és nem lehet kielégíteni a tudásvágyát a matematikáról!

Az életkészségek gyakorlásánál meg rögtön kiderül mindenki számára, hogy mi is az érteleme a matematikának az élet többi területén, például a hitelek kamatlábai körüli számításoknál, vagy mondjuk a padlóburkoláshoz szükséges anyagmennyiség kiszámításánál.

A jövő oktatása nem oktatás igazából, hanem az izgalmas, tudásszomjas, kíváncsi, mindenre nyitott, optimista életfelfogás lemodellezése a gyerekek számára védett, biztonságos és inspiráló környezetben.

Lehet terelgetni az ifjakat, de egymást is terelgetik, és csak annyi a dolga egy felnőttnek, hogy ne hagyja, hogy a hülyeségbe vigyék egymást bele.

Lehet elképesztően magas szintű információkkal is foglalkozni, miért is ne lehetne egyetemi szintű megközelítéssel operálni a 10 évesek körében, ha saját indíttatásból éppen az a mélység érdekli őket?

Megszűnik az integrálhatóság kérdésköre: természetesen egy szabad, inspiratív, gyerekközpontú és szeretetteljes közegben tökmindegy, hogy ki honnan jött, hová tart, milyen diszfunkciókkal küzd, vagy mennyire zseni, mert ilyen közegben mindenki megkapja a maga számára optimális és akár maximális törődést.

És tudod miért nem fog ez soha megvalósulni?

Mert baromira kényelmes mindenki számára, az, ami van, még akkor is, ha szar.

Egyrészt ott van a kormányzati célkitűzés, hogy nem akarnak boldog, elégedett gyerekeket.

Hidd el nekem, ha akarnának, szabadon hagynák az iskolákat működni. Nem teszik, ebből én levontam a következtetést az elmúlt 10 évben, hogy mit is akarnak.

Másrészt klasszikusan mintázza a közoktatás 10 éves mélyrepülése a „Jobb az ismert rossz, mint az ismeretlen jó” elvét. A nagyon sok okos ember 10 év alatt azt bírta elérni, hogy alig van tanár, és a gyerekek még inkább szenvednek, mint valaha.

Mindennapos a sztrájk emlegetése, de én még nem láttam igazából sztrájkolni őket. Szerintem nem ismerik fel a kínlódásuk lényegét, nem is tudják megfogalmazni, ezért aztán sem szellemi, sem lelki tőkét nem tudnak az ellenállás mögé delegálni.

A szülők sem különbek egyébként. Nagyon kényelmes elvárás az, hogy beteszem a gyereket 6-7 évesen az iskolába, és kijön 18 évesen a kész felnőtt, aki bármire is alkalmas, boldogul és én meg nagy kegyesen olykor besegítek a szülői munkaközösségbe, meg ünnepnapokon az osztályfőnöknek.

12 évet pocsékolnak el a szülők a gyerekeik életéből úgy, mintha börtönbe zárnák őket, ahonnan haza lehet ugyan járni, de másnap újra kötelező menni, mert valahol lenniük KELL!

És mindegy, hogy ott, ahol vannak, ott mi van, csak mindenki foglalkozhasson a saját kis dolgával!

Igazából nagyon eltévesztette az emberiség, hogy mi is a dolga…

Ebből kiút csak az lehet, ha teljesen visszatérünk az alapokhoz, és nem tanítunk, hanem hagyjuk élni a gyerekeket, miközben csodáljuk őket, hogy mennyi mindent megtanulnak önmaguktól, egymástól és tőlünk is.

Zárjuk be az iskolákat és nyissunk helyettük szellemi erőtereket, ahonnan sem a lelkes tanítók (a tanító remek kifejezés egyébként, mert bárki lehet tanító, aki magának vagy másoknak bármit is megtanít) sem a lelkes gyerekek-fiatalok nem fognak hiányozni!

Ja, és bocs: az ilyen helyeken a szülők is meg fognak jelenni, nemcsak szülői értekezletekkor, hanem mintha haza járnának.

És a bizonyítvány?

Az időről bármikor lehet bizonyítványt kiállítani és az igyekvésről, a motiváltságról, az érdeklődésről is. Az ugyanannyit ér, mintha minden hónapban érettségiznénk.

„Ettől és eddig tagja volt az XY település ZW nevű szellemi közösségének, ahol elkötelezett tagként szorgoskodott.”

Ebben az egy mondatban minden ott van, ami számít.

De mi van, ha valaki tényleg minden tanulási lehetőséget messze elkerül és csak bulizik?

Lehet, hogy ez a sorsa. Hogy csak bulizzon. Honnan is tudhatná bárki, hogy ki mire született?

Istennek hisszük magunkat, hogy azt tekintjük alapvetésnek, hogy mindenki számára csak ugyanaz lehet a jó?

A másik pedig az, hogy mindenkinek szabad akarata van, és vannak, akik később érnek, de akkor gyorsabban előre jutnak, és vannak, akik koránérők, és gyorsabban elfelejtik a korai tudásukat, vagy gyorsan kipörgetik a korai képességeiket.

Az én lányom és az unokám is 9 hónaposan már stabilan jártak. Ez 9 hónapos korú kortársaik között még rendkívüli volt, de amikor 12 hónapos lesz az ember és a legtöbben a kortársai között járni kezdenek, ezek az előnyök elmúlnak. És amikor 16-18 hónapos korra már tényleg mindenki jár, még a leglustibb, legkényelmesebb, legmegfontoltabb babák is, akkor már okafogyottá válik a „ki mikor tanult meg járni” kérdés, mert már egy másik kérdés van porondon.

Miért akarjuk mi az iskolával megerőszakolni az Anyatermészet által kitalált folyamatokat ennyire mániákusan?

Hiszen látjuk, hogy hová jutottunk a nagy mániákus megváltoztatósdival: lassan már más bolygó után kell néznünk, mert ezt hamarosan kikiáltják élhetetlennek… (én mondjuk nem kiáltom ki és előbb mennék inkább az óceánok irányába, mint más bolygókra, de hát erről is más a véleményem, mint sokaké.)

Komolyan egy szót sem szólnék, ha az iskola mondjuk 6 évig tartana. De 12 évig tart. És 12 óra alatt is iszonyúan el tudnak romlani a dolgok, de a 12 évre magukra hagyott folyamatok biztosan pusztítóak.

Magam is 10 éve ösztökélem arra a szülőket, hogy ne hagyják magukra a gyereket a közoktatásban! Az iskola egy csatatér a közoktatásban és még magánoktatásban is lehetnek meglepő dolgok.

Sokan fogadták meg a tanácsomat, és nagyon sokan nem. Nem tudom, mi van azokkal, akik nem hallgattak rám. De azt tudom, hogy azok, akik hallgattak rám, azok nem bánták meg.

A járvány egyébként megadta ezt a lehetőséget nekünk, amikről itt beszéltem, de az emberiség nem vette a lapot, így aztán súlyosabb formában kell majd szembenézni ezekkel a változásokkal. Mert a változások lezajlanak majd, csak az a kérdés, hogy mennyi személyes áldozattal járnak ezek.

Ezt mindenki saját magának hányja-vesse meg!

Ui: Egyébként vannak a világban ilyen kezdeményezések, meg vannak, akik ezekkel foglalkoznak, de nem lehet ezzel semmire sem jutni, pláne nem Magyarországon. Persze változhat ez a helyzet itt, én mindig ebben reménykedem.

Szülőként a saját gyerekeivel kell mindenkinek foglalkoznia, cikkemmel csak a lehetséges jövőbeli utat mutattam meg.

Rita