26 éves korom óta fáj a derekam és a hátam, olykor tarkítva a tüneteket csípőfájdalommal, vállgyulladással és hasonlókkal. Attól függ, éppen mivel terheltem meg bizonyos részeimet, ott fáj. Nem kicsit. Nagyon. Ég, sajog, szúr, ha épp nem fáj égetően, akkor nyom.

Egész életemben azt mondták, sportolnom kellett volna. Úsznom. Kérdeztem: Hol? A Galgában? Kösz a tippet, amivel semmire sem megyek! Egyébként imádok úszni, vízben nem is tudok nem-úszni, annyira természetes közegem a víz, hogy 24 órában is ellennék benne, szóval nem a motivációmmal volt hiba, hanem a közel s távoli körülményekkel.

26 éves korom körül mondta azt az ortopédus főorvos, hogy „Magának olyan a csontozata, mint másnak 80 éves korában, nyugodjon bele.”

Nem nyugodtam bele természetesen, hanem próbáltam túlvészelni a rázós időszakokat, próbáltam magamnak tornáztatni a sajgó tagjaimat, jártam persze gyógytornára is, olykor fizioterápiára, csontkovácshoz, kézrátétellel gyógyítóhoz – ez egyébként több, mint egy hónapra minden fájdalmamat elmulasztotta, viccen kívül –, és persze röntgenre, orvosokhoz. Ültem rendelőkben napokat, de amikor már sokadjára is csak a brutálisan erős gyógyszert bírták felírni, meg széttárni a kezüket, hogy „hát ez van”, akkor meguntam és megerősödtem abban, hogy ezt nekem kell irányítanom.

Ez a gondolatmenet segített is hosszú időre túllépni a fájdalmakon, vagy legalábbis annyira enyhíteni azokat, hogy már fittyet hányhattam rájuk.

Aztán a második terhességem alatt 4 hónapot feküdnöm kellett. Ez teljesen tönkretette a derekamat, de erről akkor egy szót se hallottam sehonnan akkoriban, hogy ez visszafordíthatatlan károkat okozhat olyasvalakinél, akinek eleve problémái vannak a vázszerkezetével. Feküdtem, hogy bennmaradjon a baba, de közben tönkrement és leépült a testem annyira, hogy utána hetekig tartott rehabilitálnom magamat a függőleges életbe. És azóta mindig fáj, elkerülhetetlenül, bármit is teszek, a fájdalom mindig megjelenik. Éjjel is fáj, álmomban is.

Aztán úgy hozta a sors, hogy elkezdhettem rendszeresen úszni járni: lett uszoda a környéken, hurrá!

Mentem, mint a kisangyal. Vigyorogva úsztam. Titokban versenyeztem a mellettem úszókkal. Csak akkor szálltam ki a vízből, ha már majd’ szétfagytam. Mondhatni, kimaxoltam a tárulkozó úszási lehetőségeket.

És a derekamnak egyre rosszabb lett. Minden úszás után egyre jobban fájt.

Volt, hogy heteket kellet kihagynom, mert valami begyulladt, ott deréktájon. Ilyenkor pihentetés, kenegetés, borogatás, gyulladáscsökkentő gyógyszerek, és nagyon tudatos, speciális gyógytorna segítettek átvészelni ezeket a heteket, aztán ha már csak úgy fájt, hogy el tudtam róla feledkezni például elmélyült munka közben, akkor megint mentem úszni.

Aztán jött két hónap fekvés a gipszben, mert rosszul léptem a lépcsőn és kificamodott az egyik ízületem a lábfejemben, mellette eltörtek a lábközépcsontok – az összes –, a másik lábamon pedig vélhetően részleges szalagszakadásom lett, mert az még rosszabbul nézett ki, mint a végül műtött, ficamos, csavarokkal helyrerakott, gipszelt lábam…

Addigra pont helyrehoztam a derekamat egy saját feltalálású speciális, törzsizmokat erősítő és nyújtó gyógytornával, amikor baleset ért.

És akkor megint tönkrement minden. Hónapokon keresztül injekcióztam magamat minden nap vérhígítóval a gipsz időszaka alatt, és aztán utána is, mert ki volt tűzve az időpont, amikor kiveszik a csavarokat a lábamból. A vérhígítós injekcióktól testszerte csalánkiütésem volt, ami még 9 hónappal később is elő-előjött…

Mikor levették a gipszet és először előrehajoltam, hogy felvegyem az addig gipszes lábamra a cipőt, irtózatos fájdalom nyilallt a derekamba, és hiába járkálhattam volna, hetekig megint nem tudtam járni, mert valószínűleg akkor meg ott nyúlt túl és szakadt meg részlegesen egy szalag.

Közben ebből mit vett észre a külvilág? Semmit.

Nem titkoltam persze, hogy éppen gipszben fekszem, de a kínlódás mértékéről és időbeli kiterjedéséről már inkább nem értekeztem túl sokat, csak szerettem volna rajta túllenni. Sosem szerettem gyalogolni, de akkoriban a gipszben fekve azért bőgtem rendszeresen, hogy bárcsak gyalogolhatnék!

Ez volt 7 éve.

A céltudatos saját gyakorlataimnak köszönhetően helyrejöttem a ficamból-műtétből-gipszból, sokkal gyorsabban, mint azt ígérték. A lábamat érintő gyógytornát a műtét utáni harmadik napon már elkezdtem úgy, hogy gyógytornásznak a környékén sem jártam.

Megtanultam az elmúlt évtizedek alatt, hogy igen, van sok segítőszándékú remek szakember, de nincsenek ott a nap 24 órájában, és nekem magamnak kell magamon segítenem egyébként is, a szakemberek csak támasztékok lehetnek ebben az igyekezetemben.

Senki nem tud meggyógyulni helyettem.

Soha életemben nem szerveztem magamon kívülre sem a gyógyulásomat, sem az állapotom fenntartását. Segítséget olykor kaptam fél mondatok formájában, de ezzel a derékproblémával ezzel vagy 22 éve nem voltam orvosnál.

Két év szisztematikus munkával aztán olyan szinten fájdalommentessé tettem a derekamat, hogy néha már el is feledkeztem róla, hogy nekem van ilyenem. Vigyáztam rá, tornáztattam, edzettem, és így elvoltam.

Néha megéreztem az időjárásváltozást, meg ha fizikailag igénybe kellett venni, akkor azért a speciális nyújtógyakorlatokra extra mértékben volt szükség, de teljesen félre tudtam ezt tenni a mindennapokban. Nem jártam úszni sem. Nem kötöttem össze a dolgokat (akkor még) fejben, de valahogy úgy jött, hogy ha nem mentem úszni, akkor nem kapott extra terhelést az izomzat és a szalagrendszer és akkor nem kellett extra odafigyelés sem arra, hogy az edzés utáni rehabilitáció teljes legyen. Mert nálam az edzés után nem nyújtani kell basszus, hanem komplett rehabilitációt végezni.

Aztán költöztünk (a Balatonra). A hetekig tartó pakolás, cipekedés, és maga a stressz gyakorlatilag meg sem kottyant a derekamnak. Hurrá, ez már tartós eredmény! – gondoltam.

Aztán megint eljártam úszni… Mert imádom a vizet, és basszus itt a Balaton is, ha egész évben tartana a szezon, én azt is bírnám!

És megint rosszabb lett (nagyon sírós jel). Szerencsére még a katasztrófa előtt észbe kaptam, és először ritkítottam az úszást, aztán meg is szüntettem újra.

Tehát ki merem jelenteni, hogy az az általános intelem, hogy ha bármi baj van a hátaddal meg a derekaddal, járj úszni, az baromira nem illik mindenkire és bárkire általánosan. Ez egy berögzült ezeréves dogma, amit egyszerűen nem szabad elhinni, mert ahogy másokkal is beszélgettem erről, az úszás túlerőlteti a fájdalmas, gyulladni kész részeket, ha valaki olyan alkat, hogy ezekre érzékeny.

Én nem tudok nem-úszni. Ha vízben vagyok, úsznom kell, az úszkálás nem az én világom, meg a pacsálás sem. (Jó, meleg Balatonban naná, hogy pacsálok, de uszodában nem.)

Mikor átmegyek úszás után a melegebb vizes medencébe lenyújtani, akkor is mit veszek észre? A víz alatt siklok és különböző mozdulatokat gyakorlok, delfinezek és hasonlók. Ezt azért mesélem ilyen részletesen, hogy érzékeltessem: az általános szentenciák baromságok is lehetnek! Nyilván valami kivétel vagyok az általános dolgok alól, de annyira alap ez az „Ússzál!”, és annyi éven át gondoltam azt korábban, hogy „Bárcsak úszhattam volna korábban, biztosan nem lennének ilyen gondjaim!”, hogy ezt a dogmát a saját fejemben is napi szinte le kell bontanom, mert annyira beégett.

Aztán tavaly ősszel megint elkezdődött valamiféle krónikus fájdalom mindenfelé. Vannak más bajaim is egyébként – autoimmun –, hogy nehogy egyszerű legyen bármi is az életben, úgyhogy az, hogy sajog mindenhol, az így alap tud lenni, de azért egy nyilallós-égős-gyulladós fájdalomhoz az nem fogható. Az csak úgy általánosan szar.

Szóval kezdődött megint valami állandósulás a fájdalomban, és akkor rátaláltam az SMR hengerre. Véletlenül jött fel valami cikk valahol, rákattintottam, elolvastam, videókat kerestem, és azonnal elmentem a legközelebbi boltba, ahol ilyet árulnak és vettem egyet, és gyorsan ki is próbáltam.

Hát zokogtam. Mindenhol fájt, de kínzás jellegűen, nem csak úgy sajgósan.

Nem részletezem ezt tovább, mert ez pár napig tartott, de aztán drasztikus javulás állt be: hengerezés közben már kb. semmi sem fájt, ha pedig mégis, akkor arra rá lehetett dolgozni picit és másnap már nem fájt. SMR hengerről itt írtam részletesen, ha valakit érdekel, tényleg egy csoda tud lenni>>

Azt a hibát viszont elkövettem, hogy leszoktam a korábbi gyógytornáról. Elkezdtem rendszeresen gyalogolni, és utána hengerezni, de sajnos nem nyújtottam eleget.

A nyújtást azt az én esetemben ne úgy értsd, hogy egy-egy edzés jellegű mozgás után egyszer nyújtasz mittudomén 15 percig, hanem azt úgy értsd, hogy edzés jellegű mozgás után – amilyen például 4 kilométernyi séta – nekem óránként kell nyújtanom 15 percig. De én ezt nem csináltam, ez tény. Egyszer nyújtottam, másnap megint mentem gyalogolni (gyorsan, tempósan, élvezetből, nem ám nézgelődősen), mert futnom amúgy tilos, úszást már kifejtettem, biciklivel sajnos megint csak száguldozni tudok, az meg veszélyes, szóval maradt a gyaloglás. Örömből.

Ennek az lett a következménye, hogy március legvégén a kanapéról egy rossz mozdulattal álltam fel. Ne kérdezd, mi volt az, csak felálltam, de valami nagyon nem jól sült el, úgyhogy megint égett-fájt a derekamban valami. Ezzel elvoltam egy hónapot, megint intenzív gyógytorna, nulla gyaloglás, csak rehabilitáció. Aztán május első napjaiban elmentem Hévízre. Itt van egyébként 4 kilométerre, de előtte nem volt még olyan jó idő, hogy kimerészkedjek a tóra, hiába, hogy meleg a vize, szóval elmentem, és még szelfiztem is ott egyet. Ezt fel is tettem az Instára.

Azt tudni kell, hogy a vízben nekem soha, semmim nem fáj, tehát ha 24 órát vízben lehetnék, ez az írás meg sem születne… A hévízi tóban is minden boldogságos volt. Persze ott se bírtam megállni, hogy ne úszkáljak, kétszer úsztam körbe a tavat, de hát na! 😊

Másnap szuper volt. Utána való nap is. Mígnem egy néhány centiméteres tartományú rossz mozdulattól a harmadik este be nem állt az egész derekam teljesen. A hiba az volt, hogy mivel ez éjjel történt, lefeküdtem aludni. És másnap nem tudtam felkelni, nem tudtam felállni, nem tudtam járni. De szó szerint vedd. Ha mégis megpróbáltam, az ájulás kerülgetett az elviselhetetlen, nyilalló, kisugárzó fájdalomtól.

És ez 18 napig tartott. A 18. napon jutottam el csontkovácshoz – addigra tudtam görnyedve 20 lépéseket járni – aki az első mozdulattal kiakasztotta a beakadt szalagot vagy izomköteget, vagy a franc tudja mi volt becsípődve, de utána már rohamos javulás következett, aminek következtében tudtam már főzni egy teát, sőt, rántottát is össze tudtam dobni magamnak.

Folyamatosan egyre jobb lett annyira, hogy újra elkezdhettem a speckó, törzserősítős gyógytornámat. Ismét egy nap Hévízen, és gyógytorna és a víz jóvoltából elképesztő, ugrásszerű javulás következett. Persze utána vigyáztam, mint a hímestojásra, hogy nehogy megint legyen egy rossz mozdulatom, mert kiderült, hogy sosem lehetek nyugodt etekintetben.

Az a 18 nap az a pokol volt. Ennyire mélyen ezekkel a bajaimmal sosem voltam, pedig rutinos vén róka vagyok ilyesmiben (is).

Azonnal arra koncentráltam, hogy keressem a tanulságokat. Hát voltak, amiket most nem részletezek aprólékosan, de jó kis lista lett belőlük. Megnéztem persze asztrológiailag is, hogy mit üzennek a bolygók, és sok minden egyéb jelzés mellett azt, hogy ez kitágító energia, tehát ezt lehetőségként kell felfogni, nem akadályként.

Úgyhogy én kerestem is a lehetőségeket, új utakat, régi esetleges feleslegesen berögzült elveim teljes elvetésének eshetőségét, és aztán így indítottam gyorsan egy webshopot, miközben járni csak 20 lépést tudtam, és olyan dolgokkal kezdtem el foglalkozni, amikre korábban nemet mondtam.

Mondok egy példát: sosem használom a Facebook-ot mobilon, mert nekem a FB az munkaeszköz, munkára ott a számítógép, és egyébként is utálom, szóval mobilon nekem semmi szükségem rá.

De ezt a harmadik sírva-fájdulva fetrengős napon felülbíráltam magamban, és telepítettem a FB-ot a mobilomra. Aztán ez hozott magával csomó olyan információt, amiktől eddig elzártam magam, és amik aztán segítettek előre az új úton. Mindenre nyitott voltam, és bár nem fogadtam meg, hogy mindenre azonnal igent mondok, ahelyett, hogy szokás szerint előre tudnám már mindenről, hogy az most jó-e nekem vagy sem 😉, de végül az lett, hogy rengeteg mindenre igent mondtam.

Aztán mikor már ide tudtam ülni a géphez, akkor már nagyon gyorsan a megvalósításra kanyarodtam.

Most július eleje van, mikor ezeket a sorokat írom. Ez a lerokkanásom pontosan két hónapja történt, és körülbelül két hete mertem azt kijelenteni, hogy „Na, talán ez már jó lesz?”, és kb. egy hete tudom azt mondani, hogy „Na, most már jó.” – olyan jó, mint előtte volt, csak most már más napi rutinnal, ami korábban hiányzott.

Ja, közben ilyeneket is csináltam, hogy nulla cukor, nulla közeli szénhidrát, nulla édesítőszer, nulla öblítőszer, majdnem nulla illatanyag, és hasonló, nagyon drasztikus megvonások kerültek bevezetésre. Új étrendkiegészítőket is vadásztam magamnak, és eljutottam oda is, hogy oké, akkor meggyógyítom a gyógyíthatatlan betegségemet is most már. Most lett elegem, tudod, mint a viccben 😊.

De miért is írom meg mindezeket?

Az motivált a megírásra, amikor azt láttam egy hirdetésem alatt, hogy a hévízi-szelfim ürügyén azt mondják rám emberek, hogy „Könnyen osztod az észt, neked az élet mindent megadott.”

Ez a komment pont akkor érkezett, mikor napi 10 órát sírtam a fájdalomtól, és a fiam tolt el gurulós széken a WC-ig, amire sírva ültem le, és sírva „álltam” fel róla…

Nekem az élet megadott mindent, valóban. Tanulságból és leckéből.

És manapság nagyon keveset beszélünk arról a rengeteg csillivilli poszt között, hogy mennyit szenvedünk napi szinten.

Elhisszük a közösségi médiából érkező csodálatra méltó impulzusok hatására, hogy az, hogy mi szenvedünk esetleg, az a mi hibánk, és az, hogy mások élete olyan tökéletes és boldogító, az a valóság.

Szerintem többet kellene beszélnünk a szenvedésről.

Miközben vinnyogtam a fájdalomtól és a kilátástalanságtól, aközben azt látták belőlem egyesek, hogy nekem annyira bejött az élet, hogy Hévízre járok üdülni. Hévízre járok gyógyulni. Mint sokan mások is, csak nekik nem szegezik nekik a vádló kommentet, hogy „Naja, neked könnyű, te ne jártasd a szádat.”

Az anyagaimból kiderülhet a klubtagok számára, hogy mennyi szenvedés van mögöttem, és szerintem ebből az írásból is kiderülhet, hogy még sok szenvedés van előttem is. Amiért őszintén szólva nehéz hálásnak lennem, mégis igyekszem erre a szintre eljutni természetesen: megköszönöm az égi vezetőknek a szenvedést is, mert tanulhatok belőlük. De közben kérek nem szenvedős tanulságokat is természetesen 😊.

Persze az is visszatetsző, mikor valaki csak a szenvedéseire hivatkozik állandóan, és azokat használja állandó kommunikációs tartalomként, szinte villog velük.

Ez is visszataszító, meg az is, hogy látszólag minden olyan csodálatos a világban, közben meg aki konkrétan kínlódik valamivel, az teljesen magára van hagyatva.

Felmerülhet a kérdés bárkiben: miért nem mentem orvoshoz?

Egyrészt azért, mert nem tudtam menni. Ilyenkor viszont lehet ügyeletet hívni ugyebár. És mit mondtak volna azon túl, amit 22 éve tudok fejből? Azt, hogy röntgen és esetleg CT szükséges. Mivel életem során telebombáztak már jó párszor gammasugárral, meg az ezekre a helyekre való hatékony eljutás is maximum csak kórházi tartózkodással lett volna kivitelezhető, így úgy döntöttem az első napokban, hogy ezzel még várjunk. Nem fogok kórházban feküdni, az egyszer biztos. Erre nem lettem nyitott, és mint a mellékelt ábra mutatja, helyesen.

Ahogy napról-napra mérhető volt a lassú javulás, úgy aztán ez az orvoshoz fordulás el is vetődött teljesen. Tényleg a röntgenen és CT-n kívül mindenem megvan itthon az ilyen esetek kezeléséhez, aztán pedig a manuálterapeuta egy mozdulattal meg is oldotta ezt a problémát. Csak az a 18 nap volt kínkeserves, és mivel ilyen sokáig tartott maga a torzult állapot, még utána 18 napot számoltam arra, hogy annyi biztosan kell neki, hogy helyre jöjjön. És ez be is vált. Mindezt csak azért fűzöm hozzá, hogy bárki láthassa: praktikus okokból döntök esetlegesen orvoshoz nem menésről, nem pedig azért, mert az eszembe se jutna.

A másik apropó

Mostanában a konzultációk és az Asztro-útjelzős elemzéseim is mind-mind valamiféle szenvedésállapotról szólnak:

„Mindent megtettem, de nem sikerült és nagyon bánt…”

„Már sokkal jobban kellene mennie, de egyszerűen nincs eredménye, kétségbe vagyok esve…”

„Félek, hogy eltékozoltam az egész életemet…”

„Attól tartok, hogy mindent elrontottam…”

„Itt állok tele választási lehetőségekkel és leblokkoltam és nem tudom, merre tovább…”

„Volt egy rossz üzleti döntésem, és azóta sem találok kiutat…”

Rengeteg szenvedés vesz körbe bennünket, és a világ mégis arra kondicionál, hogy csak a csupa csodálatos, ragyogó és irigylésreméltó dologra akarjunk koncentrálni, mert a szenvedés az nem menő.

Csak akkor menő a szenvedés, ha kommunikációs eszközként, vagy esetleg tüntetés apropójaként lehet használni, de egyébként lúzer vagy, ha szenvedsz.

Néha meg szoktam nézni szülésvideókat. Sajnálom, hogy a saját szüléseimről nem készült videó, de szerencsére azokra emlékszem legalább, de néha megnézem másokét, mert szerintem elképesztő erő árad ezekből.

Nők milliói szenvednek meg a szülés közben, a baba születéséért naponta ezen a Földön.

Fájdalmat, félelmet, kínt élnek meg és sokan bele is kiáltják ezt a világba.

Majdnem ugyanannyian halnak meg naponta, akik közül sokan fájdalommal, félelemmel és kínnal távoznak.

Ezek energiája itt van a légkörben, itt van körülöttünk. És mi ezekről nem akarunk tudomást venni, helyette celebek csöcseiről és felpumpált seggeiről akarnak milliárdnyian tudomást venni.

Szerintem jobb barátságban kell lennünk a szenvedéseinkkel. Mert ha nem így teszünk, akkor letaglózó erővel jönnek, és nem lesznek ellenük megküzdési stratégiáink.

Nemrég olvastam, hogy vannak kórházak, ahol mostanság 60%-os a császármetszések aránya. Emlékszem, ez 16 évvel ezelőtt 28% körül volt Magyarországon és már az is rettentően magasnak számított európai viszonylatban.

Ismerősökön keresztül közvetve tudom, hogy annyira nincsenek felkészülve mentálisan az anyukák a szüléssel járó speciális szenvedésre, hogy fél napos vajúdás után már császárért könyörögnek, és talán nem mindenki számára köztudott, hogy az ilyen hozzáállás révén gyakorlatilag  nullára redukálódik a normál szülési képesség.

A szülés és a születés fáj. Elsöprő erővel. Hullámokban. De ez olyan fájdalom, aminek azonnal vége szakad, amint kibújik a baba. Mintha a lüktető fogfájás bő egy nap után teljesen elmúlna és utána nem marad más, csak eufória.

Talán a túlzott információdömping, talán a még tapasztalatlanul történő szülésvideók nézése vezet oda, hogy a természetes, túléléscentrikus szenvedéseinket is eltagadjuk magunk elől és helyettük tündérmesébe illő, egy csettintésre – pardon, kattintásra – megvalósuló történeteket akarunk csak tapasztalni az életből.

Mert amúgy minden fájdalmas, de ami nagyon, az inkább ne is létezzen!

Nem tudom azt kerek-perec kijelenteni, hogy az összes szenvedésemnek volt értelme közvetve vagy közvetlenül. De végül mindegyiknek LETT. Mert mindegyikben kerestem az értelmet.

A gyerekszülésben, a balesetekben, a veszteségekben, az ürességben, a kilátástalanságban, a sötétségben, mindenben ott az értelem, csak tudni kell megtalálni. Persze nemcsak ez a dolgunk adott esetben, hogy megtaláljuk, hanem az is, hogy használjuk.

Mert az még kevés, hogy minden rosszban van valami jó, fel is kell azt tényszerűen fedeznünk és a gyakorlatban is kell használnunk!

Nem véletlenül szenvedünk.

Azért szenvedünk, mert a fájdalom – a lelki is, a testi is – azt jelzi, hogy valami megoldásra váró feladatunk van. Az, hogy ki mit érzékel szenvedésnek, az a testi-lelki fájdalomtűrő képesség függvényében változó lehet. Amikor a 18.  napon eljutottam manuálterapeutához és masszírozta a fájdalmas részeket, akkor egy kis csend után megkérdezte:

  • Ön mazochista?
  • Miért kérdi?
  • Hát mert ennél a résznél sírni szoktak a fájdalomtól és kérlelnek, hogy inkább hagyjuk abba.

Nekem sem esett jól, de tudtam, hogy az a fájdalom az semmi ahhoz képest, amiben részem volt már életem során párszor, ráadásul, ha abbahagyja a gyúrást, akkor azonnal megszűnik.

Szerintem fontos megélnünk a szenvedéseinket is, mint ahogy az örömeinket is.

Az állandó szenvedés szükségessége és megléte persze ugyanúgy hazugság, mint az állandó öröm. Ezek hullámoznak, váltakoznak és sokszor együtt is járnak egyébként. Fájdalom révén is lehet olyan megvilágosodás élményünk, aminek következtében napokig vigyorgunk aztán, pedig hát pont nem arra számítottunk volna következményként.

Nem tudom, hogy fontos lenne-e több olyan szenvedéstörténetet látni, amikből tanulásokat lehetne levonni, vagy esetleg a saját szenvedéseivel kellene mindenkinek kicsit jobb barátságba kerülnie, hogy aztán meg is tudja őket oldani.

Biztos sok féle megoldás létezik, de arra leteszem a nagyesküt, hogy a szenvedések eltagadása gyengít bennünket, és a „Mindmeghalunk” és „Az élet csodálatos” két véglet közti csapongás teljesen kiszolgáltatottá teszi az emberiséget.

Minden este, elalvás előtt van egy jó hosszú mentális rituálém, van, hogy el is alszom közben. 😊

Ennek eleme az, hogy hálát adok az aznapi szenvedésekért is. Mert ezekből sokat lehet tanulni – persze csak akkor, ha akarunk tanulni.

Nekem is kijut a szenvedésből minden áldott nap! Lehet, hogy nekem több jut, mint másoknak, lehet, hogy kevesebb, nem tudom, mert ugyebár ezek nem témák az emberek között, hiszen aki szenved, az közben gyenge is, és ezt a gyengeséget nem szívesen mutogatjuk a legtöbben.

De ha úgy szenvedünk, úgy vagyunk gyengék, hogy közben készen állunk a megküzdésre is, akkor az az igazi erősség.

Szerettem volna bennetek tudatosítani, hogy ha esetleg szenvedtek, akkor egyrészt nem vagytok ezzel egyedül, és nem azért szenvedtek, mert rosszul csináltatok valamit.

Másrészt viszont azonnal keresni kell a megoldást, a szenvedésen való túllépés lehetőségét és a következtetések levonását is.

Hetek, hónapok, évek, évtizedek múlhatnak kell szenvedéshullámokban úgy, hogy nincs előre lépés. De kell, hogy legyen! Mert az előre lépés az a fejlődés maga!

Ha nem gond, továbbra sem fogok napi szinten nyavajogni, de tudjatok róla, hogy minden nap dolgozom én is a szenvedéseimmel, már csak azért is, mert ezek ellenében az öröm és a boldogság is mindig kiemelkedőbb. 😊

Rita

Vélemény, hozzászólás?

error: Nincs lehetőség kimásolásra.