Nagyon sokan félnek a változástól. Többnyire én sem szeretem azt a változást, aminek nem én magam vagyok valamilyen módon a beindítója, előidézője.

Azt például kifejezetten utálom, amikor a Windows a megkérdezésem nélkül letölt frissítéseket, és szerdára virradóra még telepíti is. Kértem én ezt? Nem. Fel voltam készülve erre a változásra? Nem. Okoz ez gondot nekem? Bár csak ritkán, de ha ezen ritka alkalmak száma összesen 1 lenne, akkor is egyel többször fordulnának elő, mint kellene.

Ez csak egy egyszerű, hétköznapi példa a változásra, aminek szeretnék ellenállni, de nem lehet (a nem frissítő operációs rendszer képes direkt rosszul működni, hogy kikényszerítse a frissítést… cuki!)

Biztosan nem vagyok azzal sem egyedül, hogy az olyan jellegű változások sem dobnak fel, amik például az öregedéssel járnak.

Azt mondják, hogy ha 40 fölött reggelente nem fáj semmid, akkor már nem is élsz, hát, de ezt megtapasztalni már nem olyan vicces. Főleg, ha úgy érted el a 40 éves kort, hogy alig két éves a legkisebb gyereked. Még évtizedekig kellene futni, rohangászni, bejárni a világot, de itt ég, ott szúr, amott nyom, emitt húzódik, és valahogy a pihenés sem az igazi már.

Ez is olyasfajta változás, amit az ember a háta közepére sem kíván, és megtörténik mindenkivel, aki megéri ezt a kort, csak persze egyénileg lehetnek olyan különbségek, hogy van, akinél már 30 évesen kezdődik az öregedéssel járó kínlódás, és van, akinél csak a 60-as éveiben.

Minden nap változik valami nem várt dolog az életünkben, még az olyan napokon is, amik fantasztikusan csodálatosak, felemelőek, boldogítóak és kiteljesedettek. Még olyankor is lappanghat és forronghat valami a mélyben, ami majd egy másik napon feladja az új – vagy épp ismétlő – leckét.

És persze ott vannak azok a változások, amiket valljuk meg, mindannyian szeretünk, mert mi magunk kezdeményeztük őket, mi magunk vagyunk beindítói, előidézői ezeknek.

Ezeket a változásokat nemcsak szeretjük, de képesek vagyunk még fohászkodni és imádkozni is értük, hogy teljesüljenek.

„Bárcsak gyorsan elérném ezt a célomat!”

„Bárcsak már holnap indulnánk a nyaralásra a két hónap múlva helyett!”

„Bárcsak könnyen sikerülne megszerezni azt, amire vágyom!”

Ezek is változások, és ezeket nemcsak szeretjük, hanem bevetünk mindent a sikerükért, mentálisan és fizikailag is.

De miért van szükségünk a változásokra, a változatosságra?

Miért nem jó például a mostani generációnak az az élet, ami mondjuk a 80-as években volt?

Miért nem jók azok az autók manapság, amik akkoriban jártak az utakon? Miért nem jók azok a zenék, amik 30 éve is jók voltak? Miért kellenek új slágerek például minden héten?

Miért kell annyi új, megújuló, forradalmi, világot megváltoztató változás az emberiség mindennapjaiba?

Nem lehet, hogy ez a nagy változás körülöttünk, ez már-már mániákus és ebből kifolyólag esetleg még veszélyes is?

Nos, a jó hírem az, hogy mi, emberek vagyunk a legalkalmazkodóbb faj a világon. Ezért vagyunk mi az uralkodó állatfaj a Földön, és ez például a változtatási képességünkben is megmutatkozik.

Azért is vagyunk képesek ennyit változtatni a világon, mert mi magunk is jól tudunk alkalmazkodni a változásokhoz.

Mi bármihez képesek vagyunk alkalmazkodni. Tudunk élni vidéken, városban, hidegben, melegben, az űrben, és az óceánok mélyén is. Tudunk békében és háborúban is. Tudunk élni bizonyos tápanyagok nélkül, de bizonyos tápanyagok túltengésével is. Tudunk élni egyedül, párban, társakkal, kommunákban, vezetőként és alávetve is. Tudunk dolgozni is milliónyi módon.

Az, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni a változó körülményekhez, az egy evolúciós előny. Ezért lettünk mi, emberek az uralkodó faj, és nem mondjuk a cápák.

Az emberi evolúcióhoz szükség van a folyamatos változásokra, hiszen az evolúció még mindig tart és a jövőben is tartani fog. Ezeket a szükséges változásokat az emberiség magának is előidézi. Akkor is, ha ezekben a változó folyamatokban baromi kellemetlen benne lenni – például egy ki tudja honnan induló világjárványban…

Saját evolúció

A saját életünkben is van evolúció, és akik mondjuk szeretnek nosztalgiázni, sokat idézgetik fel a régi emlékeket, esetleg naplót írtak korábban, azok könnyedén felfedezhetik a saját maguk evolúcióját is az életük bizonyos állomásain, eseményein keresztül. „Jé, 10-20 éve erre még teljesen másképp reagáltam volna.” – ismerős gondolat? Akkor nálad is zajlik az evolúció folyamatosan.

Azért van szükségünk változásra, mert ezek alkalmazkodásra késztetnek. A változások életben tartják a változásra való reagálási képességünket. Ha minden ugyanolyan, stagnál, megáll, akkor gyengül az alkalmazkodási képességünk, és ez nagy baj!

Nem mindig reagálunk a változásokra – és a belőlük eredő kihívásokra – kitörő örömmel. A kívülről érkező változások – vagy változásbeindító külső impulzusok – viszont sokszor nagyobb fejlődési lehetőséget tartogatnak, mint azok, amiket mi találunk ki magunknak.

Kényelmesebb és kiszámíthatóbb magunk számára generálni változásokat, de nem biztos, hogy ugyanannyira előre vivő, mint mondjuk reagálni egy külső körülmény által generált változásra, ami például annyira kívül esik a komfortzónánkon, hogy konkrétan sokkol is bennünket. Járvány, háború, áremelkedés – ilyenekre gondolok sokkoló külső impulzusokként. Bármennyire is furcsa, ezek is a hasznunkra lehetnek, csak úgy kell döntenünk, hogy azt akarjuk, hogy a hasznunkra legyenek.

Bárki lehet nyitott a külső erők által generált változások okozta fejlődésre. Megígérem én is magamnak, hogy legközelebb a Windows frissítést majd valami ilyesféle gondolattal fogom fogadni, hogy „Hinnye, de jó, most megint szintet léphettem a saját evolúciómmal.”, mert bár ez kicsiségnek tűnik, de mindannyian tudunk hülyeségeken bosszankodni, lássuk be. 😊 Bosszankodás helyett viszont sokkal előre mutatóbb örülni a helyzetnek! Vagy legalább nevetni rajta és humorral hidalni át az egyébként is jó eséllyel átmeneti feszültségeket.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon minden változás jó?

Szerintem lehet jó minden változás, de nem minden változásnál látszik a jóság lehetősége azonnal.

Minden rosszban meg lehet találni a jót, de biztos, hogy nem akkor, amikor még tart az a rossz dolog.

Meg igazából szerintem nem az ellentétpárját kell keresnünk a rossznak, hogy valamiféle gondolati túloldalon meglássuk az ugyanolyan minőségű jót, hanem inkább párhuzamos jóságokat kell keresnünk.

Mikor anyám meghalt, minden nap emlékeztettem magam arra, hogy bár ez borzalmasan fájdalmas, de valahogy ezekből a napokból is ki lehet hozni a maximumot, és valami afelé hajtott, hogy ki is kell. Például azzal, hogy olyan temetést szerveztünk, amivel ő is elégedett lett volna. Hallottuk a fülünkben a hangját, ahogy helyeselt a temetéssel kapcsolatos döntéseinkre… Meg hallottuk azt is, ahogy ellenkezett volna, hogy „Na, ezt nem.”

Nagyon gyorsan megértettem azt, hogy anyám halála igazából közelebb hozott anyámhoz, és nem pedig eltávolított. Egy új szintre lépett a kapcsolatunk. Bennem biztosan. Éreztem persze az ürességet is, és annak a fájdalmát, hogy nincs már lehetőség elmesélni neki dolgokat, és kérdezni sem tudok tőle, és nincs már esélyünk egyetérteni a politikával kapcsolatban, és jót röhögni sem tudunk már együtt, meg a macskákban sem gyönyörködhetünk már közösen.

De közben meg szintet lépett minden. Csak így volt lehetőségem igazán megismerni anyámat, hogy meghalt. És még most is új dolgokat tudok meg róla, két évvel a halála után, és csak remélni merem, hogy ez a folyamat sokáig kitart.

Neki az volt a mondása, hogy „Csak a test megy el…” És előtte is sejtettem, hogy mi ennek a félmondatnak a lényege, de aztán meg is értettem, hiszen megéltem.

Mi lehet fájdalmasabb változás egy szerettünk halálánál?

De mi emberek képesek vagyunk még erre a fájdalomra is alkalmazkodó lényként reagálni. És ez is a dolgunk. Szülőként pedig az egy fontos feladatunk, hogy ezekre megtanítsuk a gyerekeinket is. Nem a halálról konkrétan – remélhetőleg azzal csak nagyon-nagyon öreg korukban fognak majd szembesülni –, hanem minden változás fontosságáról.

A változás előnyének kivételei

Annak idején minőségbiztosítós koromban az egy nagyon fontos tünete volt a romlásnak, ha az addig jól kiegyensúlyozott folyamatban akár csak egy kis homokszemnyi dolog is, de megváltozott.

Egy száz lépéses folyamatban akár csak egyetlen lépés megbillenése is katasztrófához vezethetett, mert a gyártásban a száz lépéses folyamatok kidolgozásánál akár éveket is munkálkodnak több tucatnyi létszámú team-ek azon, hogy minden lépés szinte tökéletes legyen. (Azért csak szinte, mert a vevő kívánalmainak megfelelő minőséget kell gyártani, és nem tökéleteset, mert a tökéletes az a megfizethetetlen kategória, és a vevők sem a tökéletest várják el, hanem a pont jót. Ehhez megadnak minden kritériumot természetesen, hogy pont AZT le lehessen gyártani.)

Mérnökök, fizikusok, matematikusok, hétköznapi zsenik dolgoznak a folyamatok tökéletesítésén akár egy egyszerű gyártóüzemben is, és ezek a folyamatok csak úgy maradhatnak tökéletesek, ha minden változatlan marad, úgy, ahogy azt kitalálták a szakemberek. A minőségbiztosításnak az a dolga igazából, hogy ezeket a változásokat megakadályozza, vagy ha mégis elkerülhetetlenek a változ(tat)ások, akkor azok szabályozott körülmények között, felügyelettel, a következmények előre lemodellezésével történjenek meg.

Vannak tehát kivételek a változásban is, mert van, amikor az a jó, ha semmi nem változik.

Ha például a légkörünk oxigén tartalma jelentősen lecsökkenne vagy megnövekedne, az nagyon nagy probléma lenne.

Ha a Föld csak pár kilométerrel közelebb kerülne a Naphoz, az is beláthatatlan következményekkel járna.

Ha a Szaturnusznak eltűnnének a gyűrűi, azok is végzetesek lehetnének.

Mindezeket csak azért említem külön, hogy nehogy abba a hibába essünk, hogy valamiféle New Age felhangok szóljanak ki a mondanivalómból: igen is van, hogy a változás rossz, és persze sok minden függ a mértéktől és az iránytól is.

De általában véve, azok a változások, amik életünk során elérnek bennünket, azok általában véve jók lehetnek.

Mert szükségünk van rájuk a fejlődésünkhöz. És csak annyi a dolgunk, hogy megpróbáljuk ezekből IS kihozni a maximumot.

Én magam annyi változást generálok a saját életemben egyébként, hogy a kívülről jövő impulzusokat rendre elvetem, elteszem későbbre. Általában mindig valami változás-folyamatban vagyok egyébként is, és ilyenkor még valami kívülről jövő változás az köszi, de mehet a „majd később” fakkba.

Így fordulhat elő az velem rendszeresen, hogy amikor magamtól eszembe jut, hogy „Hm, foglalkoznom kellene ezzel a témával…”, akkor döbbenten veszem észre, hogy 6 éve ott van a könyv a gépemen, amit el kell olvasnom hozzá…

Mivel mindig előre szaladok az időben – mindig előre dolgozom és olyasmikkel foglalkozom, amik majd 8-10 év múlva lesznek esetleg érdekesek a nagyközönség számára –, számomra extrán sokkoló, ha ilyenformán, ahogy említettem, régen eltárolt fájlokból, régesrég megvett könyvekből, ezeréves hangfelvételekből előbukkanó fél mondatokból, és 10 éves jegyzetfüzekből jön elő az a konkrét információ, ami MOST kell. Mert már ott volt, csak várt, hogy végre megérjek a változásra.

Ilyenkor igazából 20 évek sűrűsödnek egy pillanatba. Mivel elég jó a memóriám, ezeket és a valódi 20 éveket is jól össze tudom passzítani, és ilyen esetekkor napokig ülök kinn a teraszon, nézem a felhőket és elmélkedek.

Aztán bejövök és ilyeneket írogatok 😊.

Gondoltam, beavatlak benneteket is.

Hétfőn majd mutatom, hogy mi az a nagy változás most az életemben, aztán majd még mesélek róla, a klubtagoknak akár kulisszatitkokat is 😊.

Rita

Még szintén kedvelheted

Vélemény, hozzászólás?

error: Nincs lehetőség kimásolásra.