R. V. Legend – Ragaszkodás

“Egyszer azt olvastam, hogy a buddhisták szerint minél kevesebb dologhoz ragaszkodunk, annál kevesebb szenvedésben lesz részünk. 

Mindig is gazdag voltam. Szeretetben, bőségben és jólétben telt az életem. De minél több mindenem volt, annál többet kellett aggódnom. Amíg nincs semmink, addig nincs mit féltenünk sem. Amikor mindenünk megvan, mindenünket félthetjük.

Az első hatalmas, felfoghatatlan veszteség akkor ért, amikor anyám meghalt. Egy szülőt elveszteni nemcsak fájdalmas élmény, de újszerű is. Meg kellett tanulnom félárvaként élni, és új kapcsolatot kialakítani a már elhunyt anyámmal. Nem, nem arról beszélek, hogy szellemként tért vissza és így folytatódott a kapcsolatunk. Semmi ilyesmiről nincs szó, hanem csakis arról, hogy amikor anyám meghalt, akkor a viszonyulásom teljesen megváltozott hozzá is, magamhoz is, meg ez által a világhoz is.

Úgy éreztem, hogy anyám küldetését is folytatnom kell, és magamba kell engednem olyan érzéseket és ragaszkodásokat, amik eddig rá voltak jellemzőek. Ez sok mindent takart. Ő például szeretett gyógyszereket szedni, én viszont nem. De amikro anyám meghalt, olyan betegségem lett, ami által rendszeresen gyógyszert kellett szednem. Anyám meghalt ugyan, de a gyógyszerszedése belémköltözött, így minden alkalommal ott tudhattam magamban őt is.

Valahogy sikerült új szintre emelnem az anyámmal való kapcsolatomat tehát, és ez beletelt vagy egy évbe. Megtanultam önmagamban éltetni őt tovább, hogy a fontos jellemvonásai és céljai ne csorbuljanak, mert ezek a dinasztiánk fontos jellemvonásai és céljai is voltak egyben.

De tudtam, éreztem, hogy a veszteség akkor is hatalmas, hogy ha magamban éltetem az ő énjének és földi megnyilvánulásainak darabkáit, és hogy soha többé ne érhessen ilyen fájdalom, úgy döntöttem, hogy eltávolodom apámtól. Érzelmileg. 

Elvégre, ha valamihez vagy valakihez nem ragaszkodunk, akkor az elvesztésének félelme sem nyomaszt bennünket az életünk minden napján.

Így nem ragaszkodtam apámhoz többé.

A halálhíre a semmiből csapott le rám, egy boldog, önfeledt órán. 

Azonnal a tagadás fázisára ugrottam: Nem, ez nem lehet, ez nem történhet meg, ez nem történhet meg VELEM, és nem, nem történhet ez meg velem MOST!
Aztán percekkel később már a haragnál voltam. Haragudtam apámra, hogy ilyen hirtelenül, szó nélkül elhagyott. Ment anyu után… Pedig ők aztán már igazán nem ragaszkodtak egymáshoz.

Mivel már én sem ragaszkodtam hozzá évek óta, azt vártam volna, hogy a halálának ténye nem érint majd meg. 

De megérintett. Nem ugyanúgy, mint anyué… Sokkal mélyebben, és másabb dimenziókban.

Mivel eltávolítottam magamat apámtól, ezért nem tudtam őt a halála után magamban őrizgetni, mert csak a gyerekkori emlékeimet tudtam visszaemelni a jelenbe. Azokról meg nyilvánvalóan tudtam, hogy a régmúlt részei, és a közelmúlti apámhoz talán már semmi közük.

De még valamire rá kellett döbbennem: teljesen gyökértelen lettem, és ezt annyira átéreztem, mintha azt a gyökeret én magam téptem volna szét, szándékkal. Pedig nem történt ilyesmi. Én csak nem ragaszkodtam többé apámhoz, mert féltem, hogy ugyanaz a fájdalom ér majd az elvesztésével, mint ami anyámnál sújtott le rám. De nem ugyanaz a fájdalom csapott le rám. Hanem másabb és rosszabb is. Ez már nemcsak üresség volt, hanem vákuum.

Új tervet szőttem… Senki ember fiához nem fogok többé ragaszkodni. Így mindenkitől eltávolodtam. Kevesebb gond, kevesebb bú, de kevesebb öröm is köszöntött rám. Talán a buddhistáknak erre is van frappáns megoldásuk, mindenesetre úgy képzeltem, hogy igen van, és nagyon elégedett voltam az unalmas, kilengésektől mentes, de közben meglehetősen színtelenné és ízetlenné váló életemmel. 

A napok szélvészként követték egymást. Reggel felkeltem, és épphogy beágyaztam, kimentem a tanyám udvarára – távol minden embertől -, megettem az állatokat, és már fekhettünk is le aludni. Megszoktam, hogy a tyúkokkal kelek és fekszem. Jó volt ez így. Míg le nem csapott a madárinfluenza. Egy reggelre minden tyúkom és minden szárnyasom, a többszáz hangos, repkedő barátom elpusztult. Kivéve a kopasznyakút, aki túlélt volna még egy atomtámadást is, ebben biztos vagyok, de a madárinfluenza őt is bekebelezte: de ő még feküdt ott az oldalán, durcásan kárált, aztán mérges szemekkel letette a fejét a porba, és örökre elaludt.

Azt hittem, hogy megszakad a szívem. Százával temettem el a madaraimat, és mire a gödrök betemetésének végére értem, addigra izmosabb, edzettebb és lélekben még szikárabb lettem.

Három napig aludtam egyhuzamban, és mikor magamhoz tértem, úgy éreztem, végre mindent értek. Egyetlen állathoz sem szabad ragaszkodnom, ez a lényeg! Hiszen az állatoknak lelkük van, és amikor a lelkük eltávozik, az fájdalmas űrt hagy maga után. 

Bár csak néha sejlett fel bennem, hogy mi lenne velem, ha elveszítenék közülük egyet-párat, és arra sosem mertem volna gondolni, hogy egyszerre elveszítem mindegyiket, megtörtént. Mindenki odalett. Kivéve Cirmost, a macskát. Sosem akartam volna macskát, nem tartottam őket semmire sem. De Cirmos bebizonyította, hogy hasznos tagja a tanyámhoz tartozó – akkor még – népes társaságnak, mivel volt vagy kilenc kiló, és még a rókákat is hajlandó volt erős mancsaival lepofozni. A bal füle részben hiányzott, a jobb oldalon ritkás volt a bajsza, és nevével ellentétben nem Cirmos volt, hanem calico macska. Szépséges sárga szemeivel úgy tudott nézni, mintha a vesémbe látott volna.

Ketten maradtunk Cirmossal. A macskában az a jó, hogy nem szereti, hanem csak kegyesen eltűri maga mellett az embert, így Cirmossal gyakorolhattam a nem-ragaszkodás művészetét. Esténként kiengedtem, és mindig azzal a gondolattal néztem utána, ahogy elfutott az erdő felé, hogy ha többé nem látom, az sem gond. Nem ragaszkodom hozzá.

A reggel, amikor nem jött többé haza, úgy kezdődött, mint minden más reggelem, leszámítva azt a borzasztó balsejtelmemet, ami már az éjszakai utolsó álmomban is kísértett. Vizet forraltam a teához, és odaöntöttem Cirmos tányérjába a tejet, de ő nem jött. Sem akkor, sem többé máskor. A tej először megsavanyodott, majd sárgásan megkövült a tálkában. Az üresség, amit utána hetekig éreztem, nem volt megmagyarázható már semmivel. Hiszen nem ragaszkodtam. A macska örökre eltűnésével szinte semmi sem változott az életemben, mégis minden megváltozott, úgy éreztem.

Az életem aztán a puszta falak között telt. Nem volt kihez szóljak. Az erdei állatok és a természet hangjain kívül semmit nem hozott felém a szél. Csak olykor némi virágillatot. A szimatom után haladva egy verőfényes napon egy közeli kis tisztáson csodálatosan gyönyörű virágözönre leltem. Tudtam, hogy soha többé semmilyen állattal nem akarom megosztani a portámat, de miért ne vihetnék haza egy tővel ebből a szépséges, lila kis virágból? Nem tudom, mi volt a neve, milyen nemzetséghez tartozott, de óvatosan kiemeltem gyökerestől egyet, hazavittem és a ház előtti járdám mellé ültettem. Azon a nyáron ő volt a legkedvesebb barátom. Vannak, akik beszélnek a növényeikhez, én nem tettem. Csak kiültem mellé esténként, amikor már alábbhagyott a hőség, és míg ott ültem, lassan egy kancsó vizet rálocsoltam. 

A tél rendkívül hosszú volt és nehezen telt. Naponta néztem ki a jégvirágos ablakon a virágom helyére, és arra gondoltam, hogy vajon tavasszal újra láthatom-e. Vállrándítással reagáltam azon saját gondolatomra, miszerint “Mi van, ha soha többé nem láthatom?” A vállam válaszolt: naés, lesz még helyette sokszáz azon a mezőn!

Jött a tavasz és a virágocskám kihajtott. Sőt, sok új ágacskát és virágot hozott. Májusig.

Akkor egy jégeső megölte a virágomat. Ahogy jött a vihar, már tudtam, hogy baj lesz: felállt a szőr a karomon. De akkor még azt hittem, hogy nincs mit féltenem, hiszen már nem ragaszkodom senkihez.

A virágom a jégeső után egy hatalmas jéggombóc kráterében haldoklott. Pedig nem jéggombócok estek az égből, hanem csak egyetlen egy… Pont a szépségesen pompázó virágom közepébe. Nem élte túl. 

Üres szívvel és fejjel fordítottam neki hátat, és soha többé nem mentem a járdán, inkább a másik kijáratot használtam a házból.

Már semmi nem tudott érdeklődéssel eltölteni. A napjaim ridegen, darabosan, örömtelenül teltek el, de legalább semmi miatt nem kellett már aggódnom. Viszont a tűz, amire egy hajnalon ébredtem, és ami felemésztette a házamat, koromfekete, füstölgő hamukupacot hagyva csak maga után, egy pillanatra tényleg meglepett.

Rutinosan kongó aggyal konstatáltam, hogy földönfutó lettem. Nem fájt, nem aggasztott már semmi. Mielőtt útnak indultam hogy botorkáljak még kicsit a világban, míg visz a lábam a semmi felé, lehajoltam, és egy görbe, rozsdás szeget vettem fel. Ez volt a házam utolsó maradványa a nyomasztóan savanykásan büdös, fekete füstön kívül.
Zsebre tettem a szöget, és úgy, ahogy voltam, pizsamában, mezítláb, zsebemben a görbe szöggel világgá mentem. Szó szerint földön futóként csak tettem a talpaimat egymás után. Hol homokot, hol füvet, hol köves, szúrós talajt érintett a lábam, de nem érdekelt. Semmi nem foglalkoztatott már, egyedül csak a szög keltette fel a figyelmemet, amikor egy-egy nagyobb lépésnél a pizsamám zsebének mélyén megpihenve jobban kilendült, és aztán visszaütődött a csípőmnek. 

Felértem egy hegyre, de csak akkor vettem észre, hogy valószínűleg már régóta felfelé caplathattam, amikor fenséges kilátás tárult elém: amerre a szemem ellátott, körös-körül hegyek-völgyek-dombok-folyók-erdők-mezők tárultak elém. Maga az anyatermészet vadítóan megindító szépsége.

Megdöbbentett, hogy mennyire lélegzetelállító a látvány, szó szerint csak kapkodtam a levegőt, és próbáltam befogadni a lehető legtöbb részletet a tekintetemmel. 

Hirtelen eszembe jutott a görbe kis szegem, házam utolsó darabja. Benyúltam a zsebembe, hogy kivegyem és a zsebem helyett ebben a felemelő pillanatban inkább a kezemben tudhassam, de akkor hirtelen megfagyott bennem minden. A szegem sehol sem volt. Eltűnt. Talán valahol az úton, sőt biztosan az úton. Hátramaradt ő is, mint minden az életemben.

Valamiért összefacsarodott a szívem. Itt volt ez a gyönyörűséges látvány, és nem volt kivel vagy mivel megosztanom. 

De hirtelen egy vigasztaló mondat jutott eszembe: “De legalább itt van nekem ez a szépséges látvány, ezzel már elleszek!”

Ebben a pillanatban megvakultam.

Semmit sem láttam többé. Sem gyönyörűséges tájat, sem semmit. Pedig a rondaságnak is örültem volna. Vakon fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Előttem szakadék volt, arra még emlékeztem. De nem mertem lépni, nehogy lezuhanjak. 

Pedig akkor már tudnom kellett volna, hogy ha sem emberekhez, sem állatokhoz, sem növényekhez, sem tárgyakhoz nem szabad ragaszkodnom, akkor mégis miért gondolnám azt, hogy önmagamhoz ragaszkodhatok? Mit ér az életem? Hiszen megszabadultam minden ragaszkodástól, minden viszonyulástól, minden kapcsolódástól. Bárki lehetnék és bárki is vagyok. De aki bárki, az leginkább már senki.

De a senki az még nem semmi.

Az még valami. 

Hmm. Valami… De ismerős ez a szó… Mit is jelent… Hogy mi?… ablaue… Ööö… Hhhh… Mmgggrrr…”