Sokkban vagyunk. 2022. február 22-én Vlagyimir Putyin elnök bejelentette, hogy elismeri a donyecki és luhanszki térség függetlenségét, és ennek keretében békefenntartó csapatokat küld Ukrajnába.
Még ekkor sem gondoltuk azt, hogy február 24-én arra ébredünk, hogy Oroszország konkrétan (villám)háborút indít Ukrajna ellen, nem pedig békefenntartó csapatokat. Azóta kiderült – mert hát ugye ilyen fejlett technológiák és megfigyelési rendszerek és mesterséges intelligenciák árnyékában miért is tudnánk bármit is ELŐRE! –, hogy Putyin célja az Ukrán kormány elmozdítása és helyette az ő maga számára kedves kormány kialakítása. Ja, az, hogy kiderült, az csak egy megszépítő kifejezés, hiszen, ha máskor nem is, most aztán megtanultuk, hogy sajnos Putyinnak azt sem szabad elhinni, amit kérdez.
A sokk
Mindegy, hogy ki milyen pártállású, ki milyen ideológiai berendezkedésű, ki milyen vallású és hitű, ki mire számított, ki mit tudott az előzményekről, mindenkit sokkoltak az események.
Hirtelen kicsivé váltak az eddigi, megoldhatatlannak tűnő problémák. Hirtelen kontextusba került a világszintű veszett nagy védekezés a láthatatlan, média által sokszorosára nagyított vírushelyzettel, mert ha visszanézünk két évet, akkor rájöhetünk, hogy semmi nem az volt, mint aminek látszott.
Hirtelen áthidalhatóak lettek a szakadékok, amik egyébként lövészárokként is szoktak funkcionálni a szokványosan békés nyugati hétköznapjainkban, de most hirtelen rácsodálkoztunk, hogy „Jé, ez nem is szakadék, hanem menedék!”
Csütörtökön, február 24-én mindannyian ebben a szakadékban ülve kuksoltunk és próbáltuk szélsebesen összeszedni a gondolatainkat, hogy most akkor veszélyben érezzük-e magunkat vagy sem!
Szinte a pánik határán gondoltuk át össztársadalmilag, hogy mennyi pénzünk van és ha menekülnünk kellene egy hasonló helyzet elől, akkor mégis mit pakoljunk a csomagba? Mit mondjunk a gyerekeinknek? Az unokáinknak? Úristen, mi lesz az állatainkkal? Itt nem röpködtek helikopterek, nem csapkodtak bombák, nem szóltak légvédelmi szirénák, de a fejünkben lezajlottak a legrémesebb forgatókönyvek.
Ez természetes is, hiszen okos, gondolkodó emberként naponta találkozunk veszélyekkel, csak hát azok ismert veszélyek és megszoktuk, hogy vállaljuk a kockázatot. Közlekedünk, vitatkozunk a szomszéddal, nem épp egészséges ételeket eszünk, néha lehúzzuk a maszkot az orrunk alá a boltban és hasonló, határokat feszegető, kockázatosnak is tekinthető helyzetekben lavírozunk minden áldott nap.
Félni természetes. És hasznos is.
De már több, mint két éve rettegünk! És amikor már mindenki azt várta, hogy jön a tavasz, érkezik a végső megszabadulás lehetősége a járványtól, akkor itt, a szomszédban, Kárpátalját is érintő brutális háború indult.
Ezért vagyunk sokkolva. Mert ez már túl sok. Két nap telt el és próbálunk úgy viselkedni, mint más hétköznapokon, mert megbizonyosodtunk bő egy nap alatt, hogy bennünket közvetlen veszély nem fenyeget és nem is fog. De ahogy ránézünk a hírekre, könnybe lábad a szemünk, és az még a jobbik eset, ha sírunk is kicsit és nem pedig magunkba zárjuk a félelemmel vegyített fájdalmat…
Sokak fejében sokféle forgatókönyv fut le, hogy ők maguk hogyan is tudnák gyorsan megoldani a helyzetet… De ez nem a mi helyzetünk. Mi csak közvetve vagyunk érintve, viszont a szívünkön keresztül, nem pedig csak úgy egyszerűen gazdaságilag, mint esetleg más országok. Magyarok laknak Ukrajnában, de ha nem is lenne így, akkor is szívszaggató a tudat, hogy embereket ölnek modern fegyverekkel ezekben a percekben is.
„Az úgy kezdődött, hogy Putyin visszaütött”
Azt gondolom, hogy ilyen két év után és ilyen aktuális borzalmakat látva – és a végét nagyon nem látva – ideje most már iszonyatosan gyorsan rászoknunk arra, hogy szembenézünk a dolgokkal!
Tökmindegy, hogy ki kit „szeret”, melyik oldalnak ad igazat, ki ütött vissza először, vagy épp hol van a tényleges, soha senki által fel nem tárható objektív igazság.
Csak a szembenézés segít abban, hogy a jövőben elkerüljük az ilyen éveken át tartó és egyre rosszabbá váló, változatos csapásokat ránk zúdító, össztársadalmi rettegést generáló helyzeteket!
Csak a szembenézés okoz tisztánlátást. Ha félrenézünk, akkor nemcsak hazudunk magunknak, de azt is nyílt szívvel várjuk, hogy mások hazudjanak nekünk. Ez életveszélyes.
Nézzünk szembe azzal, hogy ez a háború több, mint egy évtizede zajlik, csak eddig nem vonult fel a teljes orosz hadsereg! A háborúnak nemcsak Ukrajna és Oroszország az érintettjei, de olyan nagyhatalmak és szervezetek is, amiknek mindegy, hogy hol hullanak az emberek, vagy hol van éppen krízis, ők mindenből hasznot húznak maguknak!
Nem, ne finomkodjunk!
A finomkodás ilyen két év után már életveszélyes önmagunk számára! A finomkodás az önbecsapás!
Nézzünk szembe!
Nézzünk szembe azzal, hogy mennyire nem vagyunk a saját életünk urai!
Nekünk, magyaroknak most külön feladatunk a szembenézés, mert választások is közelednek. A szavazófülkében ideje lesz minden kormánypártinak és kisebb-nagyobb ellenzékinek is megállnia egy plusz pillanatra és úgy behúzni az ikszet, hogy közben valamiféle előremutató kívánságára gondol, olyasmire, amit ő maga elvár az általa megszavazott politikusoktól. Legyen egy szellemi térben elküldött üzenet az iksz mellé, egy elvárás, egy intelem a politikusok felé! Mindenki szavazzon a számára kedvesre, de legyenek vele szemben elvárásai is!
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy korábban elképzelhetetlen anyagi jólétben élő világban, korábban elképzelhetetlen, zseniális tudományos felfedezések karéjában, korábban elképzelhetelenül hatékony internetes kapcsolattartási rendszerben, korábban elképzelhetetlen modernségben létezve, korábban elképzelhetlenül nagyon okos politikusokkal megtűzdelve csapott le ránk a járvány, és nem oldottuk meg ügyesebben, mint a sokszáz évvel ezelőtti, sokkal súlyosabb lefolyású betegségeket hozó járványokat oldották meg anno! Pedig minden a rendelkezésünkre állt volna elméletileg, mégis el lett baltázva az egész. Hogy miért? Mert a hazugságok mocsarában nem lehet igazságot tenni.
Ahelyett, hogy a járvány legelejétől fogva kritikusak lettünk volna a sulykolt információkkal, ahelyett hagytuk, hogy mások vegyék át az uralmat a testünk-szellemünk és lelkünk felett. Lezártuk a világot, maszkot vettünk fel, oltakoztunk rogyásig, hogy HAMIS biztonságot teremtsünk magunknak, és nem figyeltünk arra, hogy sokkal veszélyesebb játszmák mennek a háttérben.
Elhittük, hogy az oltott és oltatlan közötti viták egyenesen a legfontosabb viták a jelenkori életünkben, és ezért taglózott le bennünket össztársadalmilag február 24-e, és ezért keressük még most is a megnyugtató kapaszkodókat, hogy „Nem, ez velünk nem történhet meg.” És persze nemcsak maga a háború ténye hat fejbekólintó erővel, hanem az is, hogy a saját szemünkkel is láthatjuk, hogy milyen nyíltan ment az összevissza hazudozás akár a világ összes kamerája előtt is.
Okos embernek fel kell tennie a kérdést: ha ilyen kézzelfogható dologgal kapcsolatban, mint a háború, ennyit tudnak hazudni nyíltan, kamerába nézve, akkor vajon az olyan megfoghatatlan dolgok, mint a világjárványok, azokban tényleg elhisszük, hogy mindig igazat mondtak nekünk? Nem lehet, hogy a járvány is egy háború eszköze? Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy nem volt járvány vagy nincs betegség, hanem azt mondom, hogy SOKKAL TÖBB AZ ELLENSÉG, mint azt merni remélnénk! És ezt kell tudomásul vennünk többek között nagyon gyorsan!
A háborús borzalmak mindig sokkolóak. Talán ez a Jóisten vagy az Univerzum, vagy az Anyatermészet akarata, hogy így legyen, hogy megtanuljuk, ezt a fenyegetettséget minden erőnkkel el kell kerülnünk!
De most sokkban is maradtunk… Azért, mert hazugságban élünk több éve. És ha hozzászokunk ahhoz, hogy a hazugság szövi át minden napunkat, akkor az igazság még elemibb erejű fájdalommal érkezik meg. Mint egy betonfal, aminek nekiütközünk.
Viszont ez felszabadító erő is egyben. Katarzis. De csak akkor, ha engedjük, hogy az legyen.
Mi, magyarok most nagy lehetőséget kaptunk az újból az igazságra való rászokásra.
Szeretnék javasolni néhány tippet arra, hogy mikről lenne érdemes mostanság következtetéseket levonni, természetesen a konkrét következtetés-levonás mindenkinek saját, egyéni feladata:
A sajtó
A napisajtó – internetes sajtó – átütő felelősségét fel kell ismernünk a körülöttünk zajló folyamatokban. És fel is kell rá hívnunk a figyelmüket, hogy „Igen, mi már tudjuk olvasóként, hogy TI milyen felelősek vagytok.” Enélkül minden nap újra és újra megvezetnek, manipulálnak, félelemben tartanak a következő években is. Ismétlem: ne finomkodjunk! Felelősek a járvány ügyében, a hazugságok terjesztésében, az ideológiák harcában és a háborúkban is. Mi is felelősek vagyunk, hogy elhisszük-e egyetlen szavukat is úgy, abban a formában, ahogy tálalják, vagy vesszük-e a fáradtságot, hogy több forrásból tájékozódunk! A több forrás az most igazából sok forrás kell, hogy legyen. Ez iszonyú idő, de cserében tényleg jól tájékozott lehetsz. Egy tipp: ne a Google-ben keresgélj, mert az az ezernyi friss infót tárja eléd, de az még kevés lesz, háborús eseteknél 10 évnyi infót is vissza kellhet nézni.
A megosztottság
Bármilyen viszályok és viták mentén is acsarkodnak egymással egy társadalom tagjai, mi mind testvérek vagyunk. Nem biztos, hogy jó testvérek, lehet, hogy rossz testvérek, de akkor is van egy olyan összeköttetés köztünk, ami sokkal magasabb rendűbb az általunk esetleg generált pitiáner hülyeségeknél. Unásig hallottuk már, hogy a magyar társadalom nagyon megosztott. Tényleg? És miért hagytuk, hogy megosszanak bennünket? Itt az ideje ezt nem hagyni többé!
Emberi jogok és szabadság
Jól gondoljuk meg, hogy mitől félünk és milyen félelmek mentén áldozzuk fel az emberi jogainkat és a szabadságunkat! Mert bármikor jöhet egy valóban félelmetes tényező és akkor döbbenünk rá, hogy mindig is önként vállaltuk az elnyomást és sosem voltunk még csak gondolatban sem szabadok, és elérkezhet még a mostani, jajdenagyonmodernhiperszuper világban is olyan időszak, hogy soha nem is leszünk már többé azok! Ezért soha, egyetlen napra sem hagyhatjuk a jogaink csorbítását. Magánemberként annyit tehetünk, hogy szót emelünk ezek ellen, de azt is tehetjük, hogy a jogok tiprása ellen küzdő magán vagy civil szerveződésekhez csatlakozunk, mondjuk önsegélyezésként.
Egy konkrét probléma és egy megoldás mind fölött?
Fel kell ismernünk, hogy nincs és nem lehet olyan egy ennyire sokszínű és sokféle Földön, ráadásul egyazon időben, sőtmitöbb, éveken át elhúzódóan, hogy teljesen ugyanaz a probléma és arra csak egy féle megoldás van. Ilyen nem fordulhat elő, csakis akkor, ha manipulálva, irányítva van, hogy így legyen. A világháborúkban is van időbeli és helybeli eltolódás, ha megnézzük a történelmi eseményeket, és a pusztító, százezrek életét azonnal követelő cunamik is csak egy kis részén fordulnak elő a Földnek és nem hatnak ki az egész bolygóra.
Meg kell, hogy szólaljanak a fejünkben a vészcsengők, ha azt látjuk, hogy ránk akarnak erőltetni láthatóan nem mindenkire és mindenre vonatkozó problémákat, és ééééérdekes módon erre csak az erőltetők érdekköreibe tartozók tudnak megoldást is adni, minden más megoldás el van lehetetlenítve. Ez egy fontos tanulsága ennek a járványnak, persze nem mindenki képes még ezzel szembenézni, de idővel azért a többségnek muszáj lesz.
Még egy érv: miközben egy csőbe vonult be az egész világ, aminek csak egy kijárata létezett, olyanok, akik tojtak a csőre, közben háborút készítettek elő. Mire egy alagútból kiérne a fényre az egész emberiség, addigra ott áll az a nemzet felfegyverkezve és háborúra készen, amelyik ellen gyakorlatilag létrejött a NATO! Ismerjük fel, hogy a cső, amibe beleerőltetnek bennünket, és aminek a végén lévő nyílás kivételével minden kijáratát lezárnak, az konkrétan CSAPDA.
Választott vezetők
Ideje rádöbbenünk, hogy a választott vezetőink túlságosan is sokan vannak ahhoz, hogy mindenkiről el lehessen azt mondani, hogy biztosan tudja, hogy mit csinál. Statisztikailag is óriási az esélye, hogy azokról, akiket megszavazunk, időközben kiderülhet, hogy egyszerű futóbolondok. Fel vagyunk készülve az ezzel való szembenézésre? Vagy már annyira megszoktuk a szolgai gondolkodásmódot, hogy fel sem merül bennünk az, hogy jogunk van csalódni? De nagyon fontos a csalódottságunknak hangot is adni, hogy azok visszajelzésként elérjenek oda, ahova el kell érniük, azokhoz, akikre vonatkozik!
Beszélő fejek és szakértők
Időszerű lenne megállapítanunk azt is, hogy a tévében, Youtube videókban, podcast-ekben beszélő fejek cseppet sem okosabbak vagy intelligensebbek, mint bárki, akivel összefutunk a boltban, vagy épp az a valaki, akit a tükörben látunk. Szokjunk már le arról, hogy magunkat butábbnak vagy kevésbé jól informáltnak tituláljuk! Te magad sokkal okosabb vagy, mint nyolc szakértő egy tévében!
Ráadásul a megszólaló szakértők jelentős személyiségtorzulást szenvednek el a kamerák és az érezhető figyelem hatására: önmaguk előtt is felértékelődik önnön fontosságuk, pedig ők is tudják, hogy folyamatosan hülyeségeket beszélnek, de legalábbis ezer kérdés merül fel minden megszólalásuk közben, amikre illene szintén fejből válaszolni tudniuk, de hát ők már jó előre tudják, hogy nem tudnának… Ezt nevezik úgy nemszép kifejezéssel, hogy összevissza pofáznak. Ez minél többször fordul elő velük, annál torzultabbak lesznek. Nem véletlen, hogy láthattunk olyan szakértőket is, akik végül visszavonultak a nyilvános szakértéstől és attól, hogy mindenki az ő ajkukon csüng megmentő szóért, mert érezték ennek a személyiségükre gyakorolt veszélyeit. Az állandóan 4-6 ugyanazon megmondóember figyelése nagyon veszélyes, mert magukkal rántják a nézőt a saját személyiségtorzulásuk spiráljába.
A szajkózást hagyjuk meg a szajkóknak!
Elképesztően fontos lenne tudomásul vennünk, hogy a saját véleményünk sokkal igazabb kell, hogy legyen a magunk számára, mint mások véleménye! Az utóbbi évtizedekben rászoktunk arra, hogy gondolatokat adjanak a fejünkbe, de ezekről most pont időszerű leszokni. A saját gondolataink sokkal értékesebbek, mint azok, amiket mások mondanak ki helyettünk. Az egyedülálló vélemény is igazabb lehet, mint az, amit sokan szajkóznak. Jut eszembe: szokjunk már le a szajkózásról, azt hagyjuk meg a szajkóknak!
A miniszterelnök és a jelölt
Valódi krízishelyzetekben mutatkozik meg, hogy ki mennyire állja a sarat vezetőként. Szeretném kiemelni a VALÓDI jelzőt… Nézzünk szembe azzal, hogy országunkban a jelenleg leginkább vezetőnek tekinthető két személyiség – egyik a miniszterelnök, másik az összellenzék miniszterelnök jelöltje – egyike sem mutatta azt az megbízható, megnyugtató erőt a kirobbant háború első perceiben-óráiban, amire nekünk, magyaroknak szükségünk lett volna.
Volt egy nagyon hosszú, sok órás időablak, amikor szinte légüres térben lebegtünk és megtapasztalhattuk azt, hogy milyen az, amikor magunkra vagyunk hagyva a félelmünkkel. Vártuk a megnyugtató megszólalásokat, és amit kaptunk, az el is feledtette a félelmünket egy pillanatra, mert az egyik kiábrándító volt, a másik meg dühítő.
Minden állampolgári tiszteletem a nép választásáé, vagyis Orbán Viktor miniszterelnöké, de egy Facebook bejelentkezés, ami ráadásul egy összevágott kisvideó is, kigombolt inggel és gyűrött fejjel sem állampolgárként, sem anyaként, sem nagymamaként nem hatott megnyugtató erővel számomra. Sőt! Úgy tudom, ezzel nem voltam egyedül. Érezni is lehet, ha valakinek van érzéke ilyesmihez: kiábrándult emberek néztek gúvadt szemmel, hogy ez most komoly? Ebbe kellene kapaszkodni?
Az ellenzéki miniszterelnök jelölt Márki-Zay Péter – akinek szintén tiszteletreméltó a legitimitása az ellenzéki oldalon – megszólalásai meg egyenesen hátborzongatóan hatottak és dühöt ébresztettek. “Kössük ki a kompot nyugaton, NATO vagyunk, bla-bla, szervezzünk tüntetést”. Tényleg ilyenkor kell ezt teljes erőből harsogni? Tényleg egy háborúban éppen lerohant ország tragédiáját kell felhasználni választási küzdelemben???
Hirtelen nagyon sok ellenzéki szavazó kezdett bizalmat érezni a kigombolt ingű és láthatóan fáradt Orbán Viktor iránt, akin legalább annyi érzékelhető volt, hogy érzi a súlyát a helyzetnek. Csak azt kérném, hogy ne már metakommunikációból kelljen hosszas fordulatokkal dekódolni a mondanivaló lényegét! Mert irtózatos a veszélye a rossz kódolásnak ilyenkor.
De ebben a rosszban is van valami jó: legalább felismerhetjük, hogy mennyire kicsinyes, alantas, magyarokhoz méltatlan szinten zajlik a politikai és politikusi kommunikáció úgy egyébként a hétköznapokban, hogy amikor valódi veszély lép fel, akkor ennyit képesek felmutatni.
Valami igényesség lehetne esetleg a megnyilvánulásokban? Egy élő, közszolgálati tévén történő miniszterelnöki bejelentés olyan bonyolult lenne? Egy önmaga hangját legalább pár órára lehalkító ellenzéki jelölt nagy kérés lenne?
Mit teszünk a verekedő macskákkal?
Rádöbbenhetünk most arra, hogy 2022. februárja megtanít bennünket egy fontos tanulságra: vannak a valódi veszélyek, meg vannak a cicaharcok. Ha cicaharcból-cicaharcba szédülünk éveken, vagy akár évtizedeken át, akkor ezeknek a számossága elhitetheti velünk, hogy ezek tényleg komolyan nagy problémák. De nem azok.
Közben ezek a cicák, mikor nem látjuk őket, jó eséllyel összebújva dorombolnak egymásnak, és sokan közülük turulnak álmodják magukat. És mi ezt nézzük be politikának meg közéletnek meg kultúrharcnak meg társadalmi vitáknak.
De közben medvék fenyegetnek a kertek alatt.
Te mit szoktál csinálni, ha macskák harcolnak? Mindegyiket elzavarod. Megzavarod, szétrebbented, elkülöníted őket. Ugyanez történik a közéletben is.
Mindjárt más megvilágításba kerülnek a dolgok egy háború árnyékában, de nagyon fontos, hogy nyitottak legyünk ezekre a más megvilágításokra, hogy tanuljunk ezekből és mindenből is.
Mert ha nem tanulunk, akkor visszatérnek a cicaharcok és a cicák ugyan a látóterünkbe, de közben a medve felzabálja a fél világot.
Döntés a félelemről
Dönthetünk, hogy mitől félünk. Az Anyatermészet úgy alkotta meg a világot, hogy mindentől is azért nem kell félnünk, pláne nem egyidejűleg. A természetben nincs annyi veszély, mint amennyivel mi szembesülünk okos, felvilágosult emberként. De mi vagyunk az egyedüli lények a Földön, akik eldönthetik, hogy mitől félnek: a szánkba rágott félnivalótól, vagy attól, amitől még a vezetők is megijednek…
A sokkból a kiutat ilyen esetekben, mikor nem vagyunk közvetlenül érintettek, a tudatosság jelenti. De mindenképp tisztán kell látnunk ahhoz, hogy tudatosak lehessünk.
Szándékoznunk KELL tisztán látni. Amikor azt látom, hogy emberek még mindig az egyik vagy másik politikai oldal által mantrázott frázisokat ismételgetik, akkor megbizonyosodok arról, hogy ezek az emberek nem tudatosak. Félelem-függők.
Mert aki nem függő, az most kiutat keres ebből a pusztító spirálból, amibe most már 7-8 éve masszívan nyomnak bele bennünket, de az előtte lévő 10 évben is voltak hasonló törekvések, csak akkor még alacsonyan volt a küszöb.
Nekem személy szerint kurvára elegem van a megfélemlítésből.
Attól akarok félni, amitől félnem kell, mert csak akkor tudom az evolúciós előnyt jelentő félelemérzetet a saját magam, a családom és akár az országom túlélése érdekében felhasználni!
Az első sokk után nekünk, magyaroknak egy nagyon fontos feladatunk van: sokkal okosabbnak, tudatosabbnak lenni a jövőben. Nagyon sok leckét kaptunk az elmúlt években, és nagyon úgy tűnik, hogy nem tanultunk belőlük.
Most az Univerzum feltartotta a mutatóujját és figyelmeztetett, hogy ideje megtanulni a leckét. Ezzel utat mutathatunk akár más nemzeteknek is. Akinek ez fontos, ezt is írja fel a következtetés-levonás listájára, akinek pedig nem, az csak foglalkozzon a saját okosság-tudatosság kérdéskörével!
Van feladat bőven!
Vidi Rita
Ui.: Sokan írtatok nekem, hogy mondjam el a saját véleményemet a helyzetről, meg hogy szerintem mi várható, meg mi mögött mi van konkrétan. A szeretteimmel és barátokkal át is beszéltük ezeket, de másoknak nem tisztem elmondani az én saját konkrét meglátásaimat az eddigieken túl, mert ahogy fentebb is írtam, nagyon veszélyes az, ha másoktól várjuk akár a véleményt, akár a saját véleményünk megerősítését. Pontosan ezzel kerültünk ide, ahol vagyunk, mert a társadalmak hagyják, hogy mások mossák az agyukat. Én ebben soha nem vettem részt és soha nem is fogok.
Nem mondok konkrétumokat, csak utakat mutatok. De azokat határozottan, mert egy valami biztos: mindig úton vagyunk, csak nagyon nem mindegy, hogy mi felé. És ami most történik az az, hogy azt sem tudjuk jól, hogy éppen honnan érkeztünk meg ide.
Ezt kellene még előbb visszafejtegetnie mindenkinek.