Vidi Rita A szeretet az egyik legnehezebb téma, amivel írói minőségemben valaha szembesültem. Nem azért, mert ne lehetne róla ezernyi oldalt megtölteni, vagy ezer évig beszélni, ó, dehogyisnem lehet.
Csakhogy nem az a kérdés, hogy MIT mondjak a szeretetről, hanem az a fontos, hogy egyáltalán MIÉRT.
Mindenkinek valami teljesen más él a fejében és a szívében a szeretettel kapcsolatban, mint egy másik embernek. Mindannyiunk szeretettel kapcsolatos érzései, gondolatai, problémái, örömei, teljesen egyediek. Sőt, ezek az érzések és gondolatok akár pillanatról-pillanatra változhatnak az egyénben – vagy észrevétlen módon, egyszer csak elveszíthetik jelentőségüket, és helyükbe léphet valami egészen más téma vagy érzelem.
Napok óta egyfolytában János bácsi, gyerekkorom egyik közelünkben lakó öregura jár az eszemben. Vele esett meg, hogy fiatal suhancok próbálták ugratni, és hát mivel már öregecske volt, a vélhetően nagy hézagokkal rendelkező szexuális életével kapcsolatban akarták kifigurázni, arról faggatták, jut-e még a jóból…
Mire János bácsi, reszketeg hangon így szólt: Fiacskáim, én a szexről nem szoktam beszélni, mert veletek ellentétben én csinálni szoktam!
Na, kitört a röhögés, János bácsi pedig óriási presztízsnövekedést ért el a fiatalok szemében.
Azért jutott ez a történet az eszembe, mert a szeretet is olyan téma, hogy csinálni kell, művelni kell, és ha ezek megvannak, felesleges is róla beszélni.
Keleten a helyzet változatlanul rossz
Igen ám, ez így mind szép és jó lenne, ha az emberiség a szeretetet tényleg csinálná, művelné, ha lenne az embereknek idejük, érkezésük, energiájuk azzal foglalkozni, hogyan építsék önmagukat, kapcsolataikat, sőt, embertársaikat.
Félre ne értsd, nem akarom sötétebben ábrázolni a képet, mint amennyire ténylegesen sötét, de a tény az tény: egy nemrég elkészült felmérésünk alapján kiderült, hogy mindennapi problémát okoz a pénz hiánya, és az ebből eredő életminőség romlás. Akkor is, ha valaki nem kimondottan szegény, a pénzprobléma mindennapos. Ha nincs, akkor azért, ha meg van, akkor azért, hogy minél több mindenre jusson belőle.
Még emlékszem gyerekkoromra, amikor esténként nem volt más lehetőségünk, mint az olajkályhában lobogó tűz által megjelenő fényjáték bámulása. Közben a szüleim beszélgettek, vagy nagy ritkán a rádiót hallgatták. Én a nagymamám ölébe fúrtam be magam, és gondtalannak, könnyűnek és boldognak éreztem magam. Mert akkor még volt IDŐ megélni a szeretetet, egymás közelségét.
Nem volt rohanás, mert nem volt MIVEL rohanni. Gyalog, vagy szánkóval lehetett közlekedni télen, nyáron pedig mindenki biciklizett. Nem volt HOVA sem rohanni, maximum a rokonokhoz, ahol ugyanaz az időtöltés várt ránk, mint otthon: meghitt beszélgetések.
Nem volt MIÉRT rohanni sem, mert mindenkinek megvolt a munkája, amiért több pénzt akkor sem kapott volna, ha ezerszer jobban dolgozik, vagy ezerszer többet, ugyanis teljesen hétköznapi volt még a rendszeres(en és kötelezően előírt) társadalmi munka is.
Ha több pénzt is keresett valaki, az még kevés volt, ugyanis nem volt MIRE elkölteni. Ahhoz, hogy valaki valóban a gazdag életet mondhatta akkoriban a magáénak, ahhoz leginkább kapcsolatok kellettek. Anélkül a pénz sem ért semmit.
Mielőtt még sikerülne magamra süttetnem a „na, ez is visszasírja a szocializmust”, közlöm, hogy nem sírom vissza, de mindig sikerül nosztalgiával visszagondolnom, elvégre a gyerekkoromat is jelenti számomra, amellett, hogy látom, mennyi lelki előnye volt az akkori relatív nélkülözésnek. Mert relatív volt a szűkösség, ez tény: csakis a nyugati társadalmakhoz képest voltunk vagyonunkat tekintve hátrányban, de érzelmeinkben legalábbis akkoriban még, leginkább előre jártunk.
Aztán persze sikerült „felzárkóznunk” a nyugathoz: egyre sekélyesebb kapcsolatok, egyre sivárabb lelkek, egyre inkább fájó érzések, és valami nagyon fontosnak a vákuumszerű hiánya.
Ó, hát persze jött a felzárkózással jó is: több lehetőség, több pénz, több árucikk. Mivel mindenhez pénz kell, a boldogsághoz is, az egészséghez is, a kapcsolatokhoz is, és ahhoz is, hogy legyen időnk egymásra és önmagunkra, azt hihetnénk – legalábbis ez lenne a törvényszerű –, hogy legalább a pénzt megszerették ez emberek, megszerettük mi, nők, anyák, feleségek, szinglik, asszonyok, nagymamák, matrónák is.
De ez sajnos nem így van. Nem szerettük meg az új dolgokat sem, utáljuk a pénzt is, utáljuk a problémákat, utáljuk a kihívásokat, utáljuk a hiteleinket, utáljuk a más véleményen levőket, és közben nem értjük, hogyan is zavarodhattunk össze ennyire a szeretet kérdésében.
Mit jelent számodra a szeretet egy szóval?
Spontán ötlettől vezérelve, a következő kérdést tettem fel a Facebook közösségi oldalon, az ottani ismerőseimnek, akik jórészt virtuális ismerősök, de attól még szerethetjük egymást persze.
Mi jut eszetekbe elsőre arról a szóról, hogy SZERETET?
Nem ér gondolkodni, rögtön azt írjátok ide, ami elsőre eszetekbe jut, és a lehető legrövidebben! – ez volt a poszt és a kérdés.
Ezek a válaszok érkeztek (szó szerint, és ebben a sorrendben! Minden gondolatjelnél más-más emberek gondolatait olvashatod, nőkét-férfiakét vegyesen):
– Az unokáim
– A bébincem (kisbaba)
– Most irt valaki Bhutanból, Trulku Jigme Ngawang, megkérdezte, hogy én is buddhista tanító vagyok-e, mint ő. Én nem, de ott is érdeklődnek irántunk, magyar buddhisták iránt, szép dolog a család, de a világban hat-hét milliárd ember él. Ez a szeretet.
– A Fiam
– Meleg, sugárzó energia
– Ő, itt a karomban (a hölgy kisbabával van a fotóján)
– A gyerekeim
– A gyerkőcök és a férjem
– Isten
– Bizalom, harmónia
– Kellemes érzés futott át rajtam. A szó pedig gyengédség.
– Melegség
– A szeretet MINDEN! Maga az Élet.
– Ölelés
– Körömvirág tea
– A Pepe maszatos pofija
– Gyerekek.
– Feltétel nélküli odaadás és elfogadás
– A kishúgom
– Lányaim!
– Jézus, mert ő maga a szeretet! Szerethetünk bármit, bárkit csak Jézus tudja betölteni az ilyen irányú igényeinket. Természetesen szeretem én is a gyermekeimet, a férjemet, de alapból mindenki felé szeretettel fordulok. 🙂
– Kócos, barna gyereküstök
– Féltés, támogatás
– A nagymamám
– Biztonság
– Tisztelet
– Az egyetlen út az életben, ami minden tettünkben jelen kell, hogy legyen. Adni és nem várni, hogy visszajöjjön
– Abraham és Ether Hicks.
– Jézus.
Mint látod, a szeretetről sokaknak egy másik ember jut eszébe, sokaknak a hitük, és sokan vannak, akik más aspektusból, kicsit felülről látják már ezt a kérdést.
A lényeg az, hogy valamit jelentsen a szeretet, valamit indítson be a szeretet, mert bár sokan válaszoltak erre a kérdésre, de nagyon sokan nem… Talán nem jutott eszükbe semmi, vagy nem volt idejük arra, hogy megálljanak egy pillanatra, de akár az is lehet, hogy elsiklott a téma felett a tekintetük.
Hogyan sűrűsödhetett egyetlen napba a szeretet?
A karácsony nem úgy kezdődött, mint ahogy most ismerjük. Igazság szerint sok-sok nép szokásai és sok-sok vallás „előírásai” tükröződnek a mai karácsonyainkon.
Az biztos, hogy már az ókori Rómában is megünnepelték a téli napfordulót – december 17-én, és Saturnáliának nevezték –, zöld növényekkel díszítettek, és nagy hangsúlyt helyeztek a fényekre, lámpásokra, és a gyerekeknek és szegényeknek adott ajándékra.
Az ókorban még véletlenül sem a szeretetet akarták kifejezni az ajándékokkal, és magával az ünneppel sem, a Saturnália olyan volt, mi ma Szent Iván éjjele. Csak épp egy másik évszakban. A téli napfordulót minden nép megünnepelte – persze ezt csak azokról a népekről jelenthetjük ki, amelyekkel kapcsolatban maradtak fenn bizonyítékaink –, így a germánok és a kelták is. A téli napforduló általában december 20-21-én van (változó, hogy csillagászatilag napra-órára-percre pontosan mikor “pontosul be” és mikor van a forduló pillanat).
A keresztény hit és egyház egyre szélesebb körben való terjedésével lett szerte a Földön elterjedt a karácsony, mint Jézus születésének ünnepe. Évszázadokon át fennmaradt a fény kiemelt szerepe ezeken a napokon, és az ajándékozás, mint legfőbb mozzanat. A karácsonyi eszem-iszom onnan ered, hogy a karácsonyt böjt előzte meg, és ez szenteste ér véget.
Minden országban-nemzetben-társadalomban megvannak a saját kis változatok, ahogyan a karácsonyt ünneplik, vagy teszik ünnepibbé, és persze van, ahol sosem ünneplik a karácsonyt, mert csak hallottak róla, de az adott országban elterjedt vallás miatt egészen más napokon ünnepelnek és egészen másként.
Ha abból indulunk ki, hogy a Föld népességének legalább a fele NEM ünnepel karácsonykor, akkor mégis milyen jogon hívjuk a karácsonyt a szeretet ünnepének, és milyen jogon gondoljuk ezt globálisan különleges napnak? Hiszen, ezek szerint, ha valahol nincs karácsonyi ünnepség, akkor ott szeretetnek sem lenne szabad előbukkannia? Vagy ők rosszul tudnak valamit? Rossz információk birtokában vannak esetleg?
Márpedig, a Föld lakosságának legalább a fele, köszöni szépen, karácsony nélkül is maximálisan tisztában van a szeretet érzésével és értékével, sőt, szeretetünnep nélkül is ki tudja fejezni és be tudja fogadni a szeretetet.
Nos, akkor íme a házi feladat: legyen minden napunk a szeretet ünnepe, és ne akarjuk egyetlen nap alatt letudni! (Gondolom ez nem újdonság, legalább ezerszer a Te fejedben is megfordult már ez az ötlet.)
Hogyan tegyük minden napunkat a szeretet ünnepévé?
Avagy hogyan legyen egész évben karácsony?
Mielőtt megválaszolnánk a kérdést, fejtsük ki a választ a MIÉRT-re is.
Miért kellene egész évben „karácsonyozni”?
A kellően megalapozott tudományos válaszom: miért NE lehetne?
Azért, mert létezik szeretetünnepünk, attól még ünnepelhetünk egész évben! Szerethetünk, sőt kell is szeretnünk az év minden napján IS.
Azért, mert jórészt ajándékozással és ünnepi eszem-iszommal könnyen kimutathatjuk az érzelmeinket karácsonykor, az év többi napján is remekül meg lehet oldani ezt a feladatot, külön fáradság, vagy költségek nélkül. De mielőtt boldogan elsétálnánk a naplementébe, egy kis kitérő.
Mindenkit szeretnünk kell?
Világ életemben szerettem a kihívásokat, és rendre felbukkantak az életemben olyan emberek – nyilván feladatként –, akiket valahogy nem bírtam szeretni, de ami az érdekes, ők sem engem. Ezekkel az emberekkel mindig sokkal többet foglalkoztam gondolatban, mint azokkal, akik gyorsan és könnyen elfogadtak, és irányomból ők is ezt kapták. A megfelelési kényszerről szóló számunkban több, mint 100 oldalon foglalkoztunk ezzel a témával – mennyire kell vagy nem kell megfelelnünk másoknak, mennyire kell vagy nem kell méltónak lennünk mások szeretetére –, de most visszaköszön a téma kissé fordítva: mi van akkor, ha mi nem szeretünk valakit/valakiket? Az bűn?
Nem bűn, nem hiba, nem vétek, nem átok. Teréz Anya is tudott kategorikusan nemet mondani, és még ő sem állt oda minden ember vagy kezdeményezés mellé teljes valójával. Egyszerűen tény: nem lehet mindenkit szeretni, mert nem vagyunk szentek – egyébként is maximum halálunk után lehetünk azok –, és lehetnek emberek, jelenségek, szituációk az életünkben, amik nemhogy nem szeretetreméltóak számunkra, de még taszítóak is.
Még a szeretetkoncentrátum karácsonyi időszak alatt sem kell szeretnünk mindenkit. De nem is kell foglalkoznunk azokkal, akiket nem szeretünk. Minek tartanánk fenn helyet az életünkben olyan dolgok számára, amik teljességgel feleslegesek számunkra? Ezek helyett foglalkozzunk azokkal, akik képesek befogadni a szeretetünket, sőt, vissza is tudnak sugározni belőle.
A kutyák, a számomra a feltétlen szeretet megtestesítői sem szeretnek mindenkit. A postásokat például nagyon nem.
A hatalmi harc a szeretetért
A szeretetet sokan azonosítják mérhetetlen, megfoghatatlan, de érezhetően létező és áramló energiával. Ha úgy fogjuk fel a szeretetet, mint energianyalábot és energiaszintet, akkor James Redfield, Mennyei prófécia című könyve alapján könnyű leképezni néhány alapvető szituációt.
A legjobb, ha a szeretet-energia spontán áramlik. De vannak esetek, amikor a spontán áramlás bizony egy manipulatív dolog eredménye, csak erről mi, áramoltatók nem tudunk. Az energiáért folyamatos harcban állunk egymással, sőt, még a természettel is. Vannak, akik magas szinten tudják áramoltatni a saját energiájukat, mert ebben az a lényeg, hogy ne begyűjtsük, mint a bankókat a párnacihába, hanem „beszerezzük” és tovább is adjuk. Ha mindezt spontán, önzetlenül műveljük, akkor az energiaellátásunk folyamatos lesz, az energetikai szintünk állandónak lesz majd tekinthető.
1.) Vannak, akik leszívják a szeretetet maguknak, ráadásul belőlünk. – Nagyon tipikus módszerük a panaszkodás, amit én úgy is hívok, hogy “vekengés”. Mikor az ilyen emberekkel vagy, szinte érzed, ahogy röppen ki belőled az életerő. Ha adunk, ha nem, elérik, hogy kapjanak tőlünk. Teszik mindezt persze öntudatlanul, nekik egyszerűen ez a módszerük. Az ilyen emberrel való kapcsolatban azt érezzük, hogy mi csak folyamatosan adunk-adunk, és nem is igazán tudjuk, hogy akarunk-e adni. De hopp, már megint „leszívta”, úgyhogy ténykérdéssé válik: adunk és kész. Ezek az emberek is erőszakkal veszik el a szeretet-energiánkat, hiszen mi magunktól nem adtunk volna minden életerőt oda, elvégre másoknak is tartogattuk volna, meg hát önmagunknak is.
Három lehetőség van az ilyen emberekkel kapcsolatban:
a.) vagy megtanítjuk őket a spontán szeretetáramoltatás képességére – ami sokkal könnyebb, mint gondolnánk, bár bizonyos tudatosságszint elengedhetetlen hozzá –, vagy
b.) eldöntjük, hogy nekik mindig spontán áramoltatjuk a szeretetünket, hogy sose kelljen leszívó üzemmódba kapcsolniuk, vagy pedig
c.) megválunk tőlük.
A megválás után csodálatos változáson tudnak keresztülmenni ezek az emberek, mert amikor nincs kitől leszívni a szeretetet, akkor hirtelen elkezdenek más csatornákat keresni, és láss csodát, ráébredhetnek a spontán áramoltatás értelmére, sőt még mesterévé is válhatnak.
Ezért fordulhat elő az, hogy például évek óta egymást maró párok egy szétválás és rövidebb-hosszabb különélés után megint egymásra tudnak találni, mert az energiaáramoltatásban más szituáció tud köztük létrejönni.
2.) Vannak, akik elesettek, szánalomra méltóak, segítségre szorulnak, és ezzel „vesznek rá bennünket”, hogy szeressük őket. – Nyilván semmi rossz szándék nincs bennük, egyszerűen az adottságaik következtében, és életük során, ez a módszer vált be náluk. Ők azok, akiknek mindig sok a gondjuk, betegek, egyedül vannak. Könnyű bennük megtalálni a szeretetreméltóságot – elvégre mindenkit kell szeretni –, mert sosem erőszakosak, és rengeteg szeretetet tudnak visszaadni is.
Az ilyen embereknek egy dolgot kellene megtanulni: ne visszaadni akarják a szeretetet, hanem TOVÁBB adni!
A szeretet-energia áramoltatása nem arról szól, hogy oda-vissza dobáljuk, mint egy labdát, hanem arról szól, hogy rajtunk „csak” keresztüláramoljon, hogy átengedjük magunkon, és még intenzívebbé, tisztábbá tegyük.
3.) Vannak, akik úgy sajátítják ki maguknak a szeretet-energiát, hogy uralkodni akarnak rajtunk. Dühkitörések, felemelt hangerő, támadó jellegű kommunikáció, és sorolhatnám még a repertoárjukat. Amikor az uralkodásuk kezdene túl nyilvánvaló lenni a körülöttük lévők számára, akkor adnak-adnak-adnak, csak győzzük befogadni! – Ők azok az emberek, akikkel kapcsolatban valahogy sosem tudjuk, hányadán állunk. Nem tudunk tőlük elszakadni, de nagyon gyakran érezzük a velük való kapcsolat hátrányait is.
Az ebbe a kategóriába tartozó emberekkel lehet a legnehezebb dolgunk: mivel a személyiségük alapvető jegye az uralkodás, számukra visszalépésnek hathat a spontán szeretetáramoltatás képességének elsajátítása. Az ilyen emberek maximum óriási bukások, élettől elszenvedett pofonok kapcsán jönnek rá arra, hogy nem alattvalónak, hanem partnernek érdemes tekinteni embertársaikat.
4.) A spontán áramoltatásra képes emberek csoportja. – Talán már számodra is nyilvánvaló, hogy a legjobb, ha ebbe a csoportba tartozunk, de az igazság az, hogy általában mind a négy csoport jellemzői igazak ránk. Hol ilyenek vagyunk, hol olyanok. Hol könnyebb áramoltatnunk, hol pedig könnyebb „lerabolnunk” másokat. A lényeg, hogy tökéletesek úgysem lehetünk, de legalább törekedjünk arra, hogy ne az elvevők, hanem egyértelműen az áramoltatók csoportjába tartozzunk. Ennek profi műveléséhez semmi más nem szükséges, mint az, hogy tudjuk, tudatosítsuk: hogyan áramlik a szeretet, és hogyan jutnak szeretethez az emberek.
Máris kezd nyilvánvalóvá válni, miért tölt be a gyakorlatban fontos szerepet a karácsony, és a hozzá hasonló szeretetünnepek: ilyenkor mindenkinek feltett szándéka, hogy spontán áramoltassa a szeretetet, és lám, képesek is rá. Ezért működik jól a szeretetünnep.
Ugyanakkor, egyre többen ismerik fel – hiszen az emberiség, akár tetszik, akár nem, egyre tudatosabbá válik –, hogy egy napig áramoltatni nem áldás, hanem átok. Mert sokkal nyilvánvalóbbá válik a kontraszt az év többi napjához képest.
Ha a szeretet spontán áramoltatásának fontosságát elfogadjuk, akkor az is kiviláglik, miért nem kell szeretnünk olyan embereket, akik érdemtelenek rá: mert ők nem fogják továbbáramoltatni. Befogadni talán még befogadják, sőt, vissza is adhatnak belőle, de továbbadni nem fognak. Nekünk, ha úgy tetszik, egyetemes felelősségünk az, hogy áramlásban maradjanak a dolgok. A szeretet, az energia, a vidámság, a mosoly, a pénz, és minden jó dolog.
Ott, ahol dugók vannak, oda nem biztos, hogy érdemes több „anyagot” eljuttatni, mert nem fog más történni, mint még nagyobb dugó kialakulni. (Dugó=emberek, akik képtelenek átélni, megélni a szeretetet, és képtelenek kimutatni.)
A szeretet fájhat?
Presser Gábor azt a címet adta egyik dalának, hogy A szerelem jó, a szerelem fáj. Az a “baj” az ilyen melankolikus és persze szimbolikus dalokkal, hogy a soraik mantraként égnek be a hallgatók agyába, és fix gondolati sémákat alakítanak ki akkor is, ha nem akarjuk. A szerelem viszont ne fájjon!
Tinédzsereknél egyértelműen tetten érhető jelenség, hogy teljesen természetesnek veszik, hogy ha szerelmesek, akkor szenvedni kell mellé.
Felnőttként miért nem tanítjuk meg a gyerekeinknek, hogy ez nem normális állapot, amikor sírunk, veszekszünk, zsarolunk a szerelem égisze alatt? Talán azért, mert mi magunk sem tudjuk, hogy nem normális dolog szenvedni?
Én biztosan nem tudtam. Harminc éves koromban jöttem rá, hogy minden szenvedés, amit addig tűrtem, az teljesen felesleges volt. Ha már olyan okosnak hittem magam egész addigi életemben, akkor miért nem voltam olyan okos, hogy rájöjjek, szenvedni nem kötelező?
A szerelem nem egyenlő a szeretettel, mert teljesen más hormonális állapottal jár, de a szeretet megítélése hasonló, mint a szerelemnél: teljesen elfogadott, ha fáj szeretni.
Sajnos, hogy elfogadott.
A tudatosság korában vajon miért nem vagyunk annyira tudatosak, hogy ne okozzunk magunknak felesleges fájdalmakat?
A pozitív gondolkodás ne arról szóljon, hogy mosolyogva tűrjük a szenvedéseket! Az még nem boldogság!
Ha valami fáj, akkor a fájdalom, valamilyen mélyen megbújó probléma tünete. Akár elfogadjuk a fájdalmat, akár elnyomjuk, a probléma ott marad mindaddig, míg konkrétan meg nem oldjuk. Miért ne tehetnénk a probléma ellen, akár szerelem, akár szeretet esetén? Hiszen attól még nem magát az érzelmet akarjuk megszüntetni, vagy az adott érzelem fontosságát – sokak életében attól válik intenzíven fontossá valami, mert fájdalmat okoz –, hanem csakis a problémát. Okos ember nem tűr értelmetlenül, okos ember megold.
Hol marad akkor a feltétel nélküli odaadás és befogadás?
Nem kell ezzel egyetérteni, de érdemes mindenképp elgondolkodni: biztos, hogy abban a korban, amikor egy gyereket 3 éves koráig több információ és impulzus ér, mint a 20. század elején élő embert egész élete során; és akkor, amikor nemcsak az úgynevezett értelmiségiek kiváltsága a tudás, akkor nekünk, tudatos, gondolkodó, okos embereknek, továbbgondolás és kreatív megközelítés nélkül kell valami évezredes gondolatot a magunkénak éreznünk?
Nem lehetséges, hogy igen is, szükséges feltételeket szabnunk a szeretet témában is? Nem másoknak, magunknak!
Nem azért, hogy bárkit is kizárjunk a szeretetkörünkből, hanem azért, hogy a minden feltételt nélkülöző önzetlenségünkkel ne váljunk saját magunk ellenségévé.
Mi hiába vagyunk jók, ha nem veszünk tudomást arról, hogy a világ még nem jó. Jobbá tehetjük, de nem vakon önzetlenül, hanem okosan és ügyesen. Egyre többen vagyunk tudatosan gondolkodók, de oda kell figyelnünk arra is, hogy a feltétel nélküli szeretetünk – ha már ragaszkodunk hozzá – ne rombolja ezt az eredményt, hanem tovább erősítse!
Minden nap karácsony? Hogyan?
Amikor minden napunkat ünnepnappá akarjuk varázsolni, akkor semmi más teendőnk nincs, mint tudatosan, szándékosan áramoltatni az energiát, áramoltatni a szeretetet.
Minden nap dolgunk észre venni azokat az embereket és szituációkat, akikbe/amikbe szeretet-energiát töltve jót tehetünk a világgal, mert nyilvánvaló, hogy azok az emberek és szituációk tovább fogják sokszorozni a mi szeretetünket, vagy ránk fognak visszasugározni rengeteg pozitív érzelmet, ami által mi erősek, sugárzóak maradunk.
És igen, minden nap észre kell venni azokat a ledugózott embereket, akikbe a világ összes szeretetét töltve sem érhetünk el olyan reakciót vagy akciót, amire a világnak szüksége van – még azt sem, amire annak az embernek szüksége van –, és sajnos ezeket az embereket vagy meg kell tanítanunk arra – szelíden, szeretettel –, hogy hogyan csinálhatnák másképp, vagy megkockáztatom: hátat kell nekik fordítani, és csakis azokra figyelmet szentelni, akik érdemesek a szeretetünkre.
Őszinte szeretettel:
Vidi Rita
A cikk eredetileg 2010-ben jelent meg, a Minerva Capitoliuma magazinban.
