Vidi Rita Ahány ember létezik, annyi különböző valóság létezik.
Nincs olyan, hogy ugyanarról a tényszerűen megvalósuló dologról én is, meg más is ugyanazt gondoljuk.
Esik az eső? Hurrá! – mondom én, mert a növényeimnek már nagyon nagy szükségük volt a csapadékra. Más valaki meg ugyanarra az esőre azt mondja, hogy “A fene essen bele, pont most akartam strandolni!”
A tények önmagukban nem érdekesek számunkra. Csak akkor válnak érdekessé, foglalatosságot adóvá, ha viszonyulnunk kell hozzájuk.
Süt a nap. Tény. Ki így, ki úgy viszonyul hozzá az adott pillanatban.
Fúj a szél. Tény. Ki így, ki úgy vonatkoztatja a maga életére a megváltoztathatatlan eseményt.
A legtermészetesebb – ténylegesen természeti – tényekhez sem viszonyulunk egyformán.
Ezt a viszonyulást úgy nevezzük, hogy “vélemény”.
Egyáltalán mit jelent az, hogy tény? Mik a tények?
A legalapvetőbb értelemben a tény a valóság objektív, ellenőrizhető darabkája: olyan esemény, jelenség vagy állapot, amely bizonyítékokkal kétséget kizáróan alátámasztható, és teljesen független az egyéni hitektől, vágyaktól vagy értelmezésektől. Ez tehát az objektivitás birodalma.
Míg a vélemények a szubjektivitás képlékeny talaján állnak, a tények makacs dolgok – létezésük nem hit kérdése, hanem megfigyelés és mérés tárgya.
Ahogy a híres mondás tartja, a valóság az, ami akkor sem tűnik el, ha már nem hiszünk benne.
A tény tehát az igazságkeresés szilárd horgonya, az a közös nevező, amelyre definíció szerint minden racionális érvelésnek és döntésnek támaszkodnia kell ahhoz, hogy érvényes legyen.
Mi az a vélemény?
Ha a tény a valóság nyers alapanyaga, akkor a vélemény az, ahogyan ezt az anyagot az egyén feldolgozza és értelmezi.
Ez a szubjektivitás birodalma: egy olyan állítás vagy meggyőződés, amely nem pusztán a bizonyítékokon, hanem személyes értékítéleten, érzelmeken, neveltetésen, aktuális viszonyuláson (például az egyéni céloknak megfelelő viszonyuláson) és egyéni tapasztalatokon alapul.
A véleményt nevezzük még szubjektív valóságértelmezésnek is.
- Már eleve szubjektív a valóságÉRZÉKELÉSÜNK is, az érzékszerveink egyedisége által,
- az ÉRTELMEZÉS meg szintén egyedi, a mémkomplexeink által. (Lásd előző cikk>>)
A vélemény tulajdonképpen egy szűrő, amelyen keresztül a világot nézzük; lehet logikus és mélyen megalapozott, de – a ténnyel ellentétben – definíció szerint alapvetően sosem vitathatatlan vagy egyetemes.
Míg a tény a „van” szigorúságát képviseli, a vélemény a „szerintem” szabadságát adja, teret engedve az emberi sokszínűségnek, a vitának, és a perspektívának.
Mikor lesz a tényből zsarnoki eszköz?
Biztos te is találkoztál már fact-checking, avagy tényellenőrző oldallal, vagy cikkel. Magyarországon ilyen külön oldal például a lakmusz.hu.
A legtöbb hírportálnál létezik olyan rovat, aminek keretében a vélemények mentén szekértáborokra szakadt társadalmat igyekeznek felvilágosítani a tényekről.
Mert a tények mostanában az “istenek”.
Egy káoszos világban az elme rendre vágyik, és a materialista világkép szerint a rendet a tényekben lehet megtalálni. Szerintem meg nyilván a tényekben IS, de másban IS.
A puszta tények önmagukban, minden emberi viszonyulás nélkül, valójában érdektelen adatok.
Van is egy ilyen filozófiai kérdés, hogy “Ha a fa az erdőben úgy dől ki, hogy senki sincs ott, akkor is van hangja?”
A helyes válasz erre az, hogy: “Nem mindegy?”
A tény pusztán egy objektív építőkő, de hogy abból az építőkőből hidat építünk, vagy fegyvert készítünk, azt már az emberi viszonyulás dönti el.
A belső viszonyulás adja a ténynek a jelentőségét, a súlyát és a cselekvésre ösztönző erejét – ez maga az értelmezés, vagyis a vélemény.
Az elmúlt években megfigyelhető – szerintem ártalmas – jelenség, irányvonal, célkitűzés, hogy a tények piedesztálra állítása háttérbe szorítja a szubjektív viszonyulást, és vele az emberi autonómiát. Kifejezetten paradoxon, hogy a legtöbb ilyen tényellenőrző oldal a liberális gondolkodású szerkesztőségekhez kötődik.
Sokan azt hiszik, ha egy „szent” és bizonyítható tényre hivatkoznak, azzal automatikusan érvénytelenítik a másik fél belső, érzelmi vagy etikai alapú reakcióját.
Ez azonban zsákutca: embertelen elvárás, hogy valaki feladja a saját belső viszonyulásának fontosságát.
A kritikus gondolkodás nem azt jelenti, hogy eldobunk minden érzést és véleményt a puszta tény kedvéért, hanem azt, hogy a tényt alapnak fogadjuk el, de a hozzá való viszonyulás jogát fenntartjuk magunknak.
A probléma tehát nem a tényekkel, hanem azzal kezdődik, ha valaki nemcsak a valóságot (a tényt) akarja előírni, hanem a valósághoz fűződő érzést vagy értelmezést (a viszonyulást) is.
A fact-checking oldalaknak az a deklarált célja, hogy:
- A tények tiszteletének hangsúlyozásával elengedhetetlenné tegyék, hogy legyen egy „közös valóságunk”, egy alap, amin állhatunk, mert szerintük enélkül a társadalom szétesne.
- Szerintük az érett gondolkodás és a valódi párbeszéd valójában nem ott kezdődik, hogy tényekkel „agyoncsapjuk” a másik érzéseit, hanem ott, hogy megpróbáljuk megérteni: miért éppen így viszonyul a valósághoz.
- Állítólag nem az a céljuk, hogy a tények kihangsúlyozásával elvegyük a másik véleményét, hanem hogy lássuk, hogy a másik ember hogyan jutott el oda.
- A tényeket igyekeznek nem fegyverként, hanem térképként használni, a véleményeket pedig nem hibaként, hanem emberi nézőpontként kezelik, mert akkor visszatérhetünk az „ember alatti” sárdobálásból a valódi, emberi eszmecseréhez.
Ugye, milyen remekül fest ez így?
Pedig ez itt éppen a pokolba vezető, jó szándékkal kikövezett út tipikus tünetegyüttese.
De még mielőtt megmagyaráznám, miért vezet pokolba a legjobb szándék ellenére is a tény-ellenőrizgetés, következik egy kis kitérő az állatvilágba.
A vélemény mint az élet jele
Tévedés lenne azt hinni, hogy a szubjektív valóságértelmezés kizárólag az emberi intellektus játékszere!
A véleményalkotás – a szubjekítv valóságértelmezés – valójában az élővilág mélyén gyökerezik.
Vegyünk egy egyszerű példát: esik a hó. Ez a tény.
De ha kiengedünk két kutyát az udvarra, azonnal láthatóvá válik a különbség a puszta adat és a megélt valóság között.
Az egyik kutya önfeledten ugrándozik a hókupacokban, a másik megmerevedik, amint a hideg hó a mancsához ér, és olyan arcot vág, mintha kínoznák.
Ugyanaz a fizikai valóság, mégis két homlokegyenest eltérő belső igazság. A kutyáknál!
De ugyanez megfigyelhető bármilyen házikedvencnél. A mi kutyáink például eltérően reagálnak az esőre: Shelly-t nem érdekli, kimegy ugyanúgy, bóklászik, szaglászik, házat őriz. Lisa azonban már az eső hangjára és illatára is remegéssel reagál az éppen nyíló ajtórésben, és hat lóval sem lehet kivontatni az udvarra. Ha mégis valahogy átjut a küszöbön (például mert fittyet hányok a véleményére és átrakom rajta a kis testét), egy mozdulattal ugrik is vissza a házba, és méltatlankodva morgolódik.
Nemcsak a viselkedésük tényében, tehát a valóban megtörtént folyamatokban figyelhető meg a véleménykülönbségük, de az érzelmeikben is. Shelly királynőként, büszkén felemelt fejjel járkál az esőben is, Lisa pedig döcög-morog, ha nem tetszik neki valami.
És vajon miért tesznek bármit is a kutyák úgy, ahogy végül is teszik? Semmi másért, csakis a túlélésért.
A saját vélemény – a saját viszonyulás kialakítása – valójában evolúciós előny, egy magasabb szintű működés, mint a tények puszta regisztrálása.
Ha hierarchiában akarnánk ezt elképzelni, akkor a tény alul van, a vélemény pedig fölül.
A kőnek nincs véleménye a hóról, csak (el)viseli azt.
Az érző lénynek azonban van viszonyulása.
A tény tehát csak a halott háttér, a vélemény (a reakció, a viszonyulás) pedig maga az élet.
De tudnék nagyon fura példát mesélni a gyümölcslegyekről is, ami saját megfigyelés: nekik is kialakul a véleményük a tényekről, és változtatnak a viselkedésükön! Döbbenet, hogy milyen okosak a nagyon alacsonyrendű állatok is. És persze a növényekről is vannak ilyen kísérletek. De ez a cikk most nem erről szól.
Ismételjük át a lényeget:
Mikor válik a tény érdektelenné?
Korunk nyilvános diskurzusaiban tehát megfigyelhető az a jelenség, hogy a tények szentségére (piedesztálra állítására) hivatkozva igyekeznek mániákusan megkérdőjelezni és háttérbe szorítani a személyes véleményeket.
Ez a hozzáállás azonban könnyen figyelmen kívül hagyja azt az alapvető emberi igényt, amelyet a tények önmagukban nem képesek kielégíteni: a jelentésalkotást és a belső viszonyulást.
Egy tény önmagában csupán egy adat, egy hideg, objektív információ, amely totálisan érdektelen mindaddig, amíg az egyén azt nem illeszti be a saját értékeinek, céljainak és tapasztalatainak rendszerébe.
Elvárni, hogy az emberek feladják belső viszonyulásuk fontosságát a puszta tények oltárán, nemcsak naivitás, de lelkileg embertelen is, hiszen a vélemény az a dimenzió, ahol az emberi szellem a tények alapján szabadon értelmezheti a világot.
Miközben a valótlan, hamis tények terjedése valóban óriási gondot jelent, a viszonyulás pontos előírása bizonyos elvárások szerint azzal a veszéllyel jár, hogy uniformizálja a gondolkodást, és kiüresíti a személyes megélést.
A tényellenőrzők állítólag azért ellenőriznek, hogy “elősegítsék a párbeszédet a különböző állásponton lévők között”, illetve “megkönnyítsék annak megértését, hogy a másik véleményen lévő hogyan jutott el arra a gondolatmenetre”.
Ne hidd el nekik, hogy ez fontos cél, csak akkor, ha dugig vagy felesleges életerő energiával!
Fogadd el azonnal! – a természeti jelenség előnye
Szerintem óriási tévút, vargabetű és felesleges kanyar az, ha meg akarjuk érteni azt, hogy egy MÁSIK ember hogyan jutott el arra a véleményre, ahova eljutott, amit képvisel.
Most komolyan: kit érdekel?
Nincs elég feladatunk a saját gondolatainkkal? Nincs elég feladatunk a saját érzéseinkkel? Nincs elég feladatunk a saját véleményünkkel?
Miért akarnánk másokat elemezgetni, amikor gyakorlatilag semmit nem tudunk róluk, csak teszem azt, egyetlen adott véleményt?
Egyetlen véleményből nem lehet levezetni egy komplett embert, de basszus még egy kutyát sem! (Sőt, egy muslicát sem.)
A tényellenőrzés mindig is a sajtó feladata volt, de a tényellenőrzés eszköz volt a hiteles tartalmak közlésére. Ma pedig már előlépett céllá.
Ez az értelmiség bűne, és ezzel sürgősen szembe kell nézni.
Ez az egyik feladat. A szembenézés. Ez a cikk ehhez is kíván némi muníciót szolgáltatni.
A másik feladat viszont a megoldás.
A megoldás pedig sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk: nem elemezni kell a másik embert és/vagy a véleményét, hanem egyszerűen tudomásul venni.
Tekintsünk úgy a véleménykülönbségre, mint egy megmásíthatatlan természeti tényre!
Ahogy nem vitatkozunk az esővel, és nem próbáljuk megérteni a szél motivációit, úgy a másik ember véleményét is kezelhetjük puszta, objektív adottságként.
Nem a mi dolgunk a másik fejében „turkálni”, és végképp nem feladatunk, hogy egy kimerítő vita, és hosszas párbeszéd végén adjunk neki mondjuk feloldozást.
Az elfogadás nem a cél, hanem a startvonal!
Az elfogadás az a pont, ahol belátjuk, hogy a másiknak joga van a saját világképéhez, és az ő mássága semmilyen módon nem kérdőjelezi meg a mi belső igazságunkat. Ehhez sem beszélgetni, sem magyarázni, sem mások gondolati szövetét elemezgetni nem kell.
Ezzel a hozzáállással „millió wattnyi” életerőt spórolhatunk meg: békén hagyjuk a másikat a valóságával, hogy mi is békében maradhassunk a sajátunkkal.
Ez a feladat: ne egy hosszú folyamat végén fogadd el a másik véleményét, hanem az elején!
Így a hosszú, idő és energiapocsékoló folyamatot meg is spórolhatod.
És mi köze ennek az összeesküvés-elméletekhez?
Nos, ha még mindig kérdés ez számodra, akkor olvasd el újra ezt a cikket! 🙂
De azt is teheted, hogy megvárod, míg a következő cikkben összefoglalom az eddigieket.
Szeretettel,
Rita
