Vidi Rita Kivételesen most csak és kizárólag a közélet irányából közelítem meg a vezetői témát, mert úgy látom, hogy most itt van a szükség a legnagyobb rendbetételre, amihez jelen írásommal pusztán impulzusokat, továbbgondolásra ösztönző magokat szeretnék adni.
Van egy ilyen mondás, hogy “Az ellenzékben Messiás-várás uralkodik” (konkrétan a politikában). Ezzel egyidejűleg a civil közéleti kezdeményezéseknél az látszik, hogy elutasítóak azzal, hogy csupán egy (vagy néhány) valaki legyen a projektek arca (pl. a tanártüntetéseknél), mint ahogy alapvetően elutasítóak a pártokkal és főembereikkel szemben is. (Ez szerintem hiba, hiszen a civilek simán tudnák használni a pártok erőforrásait, miközben a pártok a zászlajukra tudnák tűzni az adott projektet is, így mindenki nyerne.)
Tehát a politikában egyszerre van Messiás-várás, meg kb. az egész ellenzéki elit elutasítottsága is masszívan jelen van. Az is folytonos mondás, hogy “Nincs alternatíva.”, pedig hát van, ráadásul a demokratikus működés szellemében ezek versenyeznek is egymással, úgyhogy alternatívát az nem lát, aki nem akar.
A probléma meglátásom szerint sokszoros – nemcsak kettős, hanem sokszoros, mindjárt rámutatok részleteiben.
Vezetőkre márpedig szükség van!
Máris állást foglalok a témában, hogy egyértelmű legyek: vezetőkre márpedig szükség van.
De miért van ez így?
Miért van szükség vezetőkre?
Miért nem lehet úgy szervezni a dolgokat, hogy mindenkinek ugyanolyan joga és felelőssége van az adott dolgok iránt?
Miért nem lehet mindenkinek ugyanolyan erős a szava?
Nos, lehet!
Attól, hogy van VEZETŐ, attól még mindenki másnak, aki részt vesz a projektben, lehet mondjuk ugyanolyan értékű szavazata, lehet ugyanannyi joga (vagy még több is, pl. ellenőrizhetik a vezető munkáját), és lehet ugyanannyi kötelessége is.
Mindenkinek lehet ugyanolyan erős a szava, mint a vezetőé.
Nagyon kevesen tudatosítják magukban ezt az alaptézist: alapvetően egy közösség erejét és maximális teherbíró képességét a benne lévő leggyengébb láncszem határozza meg.
De vezető akkor is kell! Leggyengébb láncszem nem kell, de vezető igen!
Az, hogy vezetőre van szükségük a különböző, kisebb-nagyobb társadalmi szövetségeknek, az nem emberi dolog, hanem ez már az állatvilágban is jelen van.
Voltak persze a történelemben olyan időszakok, amikor a vezetők a hierarchikus hatalmi rendszer csúcsán trónoló, szinte isteniként tisztelt lények voltak, de ma, a posztmodern korban a vezetőkre nem azért van szükségünk, mint például az ókorban (és előtte). Rendben, manapság is vannak olyan helyzetek, hogy diktátorok “képződnek” egy-egy társadalom élén, de azok is szerencsére csak a kivételek és nem az az általános berendezkedés az emberi társadalmakban.
Azért van szükségünk vezetőkre, mert
- praktikus,
- hatékony,
- eredményorientált,
- idő- és egyéb erőforráscsökkentő,
- célravezető az, ha egy közösséget vezet valaki, és nem csak közösen téblábolunk valamerre.
Rendkívül sok erőforrást lehet megspórolni, ha van valaki, aki vezet, ugyanis nem kell percenként feltalálni a célt, az oda vezető utat, az utazás módját, időtartamát és sorolhatnám az úton levés analógiájára még a példákat.
Egy osztálytalálkozó megszervezése is akkor hatékony, ha egy valaki magára vállalja az egész feladatot, a többiek pedig besegítenek a kisebb részfeladatokba.
Ha egy 25 fős osztálytalálkozó szervezése esetében, demokratikusan és igazságosan egyenlő arányban szétosztjuk 25 felé a feladatokat, akkor óriási az esélye, hogy az apróbb építőelemek nem fognak majd illeszkedni, például az időben.
Továbbá iszonyatosan sokat kell kooperálni (kommunikálni), ami rendkívüli nehézségeket támaszt és sok konfliktus forrása is. Ugyanis kevesen tudják, míg meg nem tapasztalják maguk is, hogy jól, hatékonyan kommunikálni egy szervezetben iszonyúan nehéz, nem véletlenül vannak külön felsőfokú képzések ezen a szakterületen.
Egy párt megszervezése is akkor hatékony, ha van frontembere – aki a magyar politikai rendszerben nyilván lehet a miniszterelnök jelölt vagy főpolgármester jelölt -, de vannak egyéb más, operatív és politikai vezetői is a szervezetnek.
Politikailag pedig kifejezetten fontos lehet, hogy ahány település van, ott mindenhol legyen egy-egy alszervezet, saját kis vezetővel. Akkor is, ha egyszemélyes az a szervezet.
A Messiás-várásról
Az, hogy az ellenzéki szavazók Messiást várnak, az azért van, mert a kormányoldalon látszólag Messiás van a csúcson.
És ebből levezetve gondolják sokan, hogy egy ugyanolyan erős karakter kell a “másik oldalon” is, hogy ezt az egyiket le lehessen győzni esetleg, vagy legalább kordában tartó ellenpólust lehessen képezni az ő ellenében.
Tehát a Messiás-várás az egy torz valóságból indul ki Magyarországon.
Ebből következően (is) Messiásra egyáltalán nincs szükség, de arra szükség lehet ellenzéki oldalon, hogy ezt a tényt megértessék a szavazóikkal.
Ezért erről beszélni fontos, szükséges és éppen aktuális is.
Egy kis közbevetés, személyes vélemény: Hogy miért nem Messiásokra van szükség?
Mert egy Messiás van. Akinek az kevés, az nagyon el van tévedve a metafizikai térben, és az ő számára nem új Messiás kell, hanem igazából csak visszatalálni esetleg a helyes útra, vagy ha ő maga nem is tér rá arra az útra, akkor is felismerheti, hogy “Jééé, már van Messiás a világban.” – és ennyi.
Nem megmentők kellenek, nem megváltók kellenek, hanem a valódi, liberális szociáldemokrácia kiépülése. Ugyanis ez utóbbival állunk nagyon csehül.
(Arról, hogy miért a liberális szociáldemokrácia a legjobb választás, arról többek között Hans Rosling Tények című könyve mutat döbbenetes adatsorokat.)
Léteznek a jó vezetőnek ismérvei?
Van egy mottóm, saját találmány: Ha vezető vagy, de senki sem követ, akkor csak sétálni mentél.
Természetes dolog, hogy azok a jó vezetők, akiket a saját közössége elfogad, elismer vezetőjének. Nem szükséges, hogy más közösségek elismerjék vezetőnek az illetőt, ugyanis a vezetőnek a saját közösségével van dolga, nem máséval.
Azok nem igazán jó vezetők, akiket nem ismer el az adott, saját közösség, de a jó-rossz fogalmát itt nem feketén-fehéren kell érteni.
Egy adott közösség számára Géza például tényszerűen nem jó vezető, de egyébként Géza lehet jó vezető máshol, mások számára, vagy épp máskor.
A vezetők követőket generálnak. Nem milliókat! Tipikusan csak 2-3-5, vagyis néhány embert.
Aztán ez a 2-3-5 ember is követőket generál.
És azok is követőket generálnak.
És akkor exponenciálisan növekszik az egész, miközben kialakul egy hierarchia is, de ami az okos szervezetek tulajdonsága: a különböző szintek szerves kapcsolódásban vannak egymással. A legfentebb lévő vezető természetesen kapcsolatban van az egész szervezettel, de közben rengeteg feladatot kiszervez maga alá, -köré, -mellé.
A jó vezető olyan, mint a szív vagy az agy: a véráram révén ezek a fő szervek kapcsolatban vannak az egész testtel.
A követők által megvalósított követés az egyenlő a vérárammal és egyidejűleg a testtel is.
Azért is nehéz mondjuk egy jó szervezetet felépíteni, mert ezek többdimenziós dolgok, amik közben jelen van egy csomó érzelem is azon túl, hogy közben dugig van értelemmel – meg olykor emberi hülyeséggel – is.
Az, hogy milyenek a jó vezető ismérvei, azok nagyon szubjektívek. Pl. Orbán Viktor a saját köreit jól vezeti, de arról azért megoszlanak a vélemények, hogy ő jó vezető-e.
Abban amit csinál és ahogyan csinálja, abban természetesen jól teljesít. Ő is generált magának közvetlen követőket, akik szintén dolgoznak ugyanezen a feladaton a maguk szintjén. Neki óriási előnye, hogy ezt már vagy 35 éve csinálja folyamatosan, tehát rendkívüli előnye van. De ő sem tökéletes, ő is hibázik, neki is vannak gyengeségei, amiket ki lehetne használni.
A vezetéselméletnek matematikailag is leírható szisztémája is lehet, illetve az a szervezet, ami jól van felépítve, annak a hierarchiája, csoportdinamikája tudományosan is modellezhető. (A hálózatkutatás is foglalkozik ezzel.)
Éppen ezért, ha valaki komoly, országos nagy szerveződésekben gondolkodik, akkor úgy kell cselekednie, hogy jól modellezhető, valós, szerves rendszer épüljön, és ne csak az legyen, hogy random bedobálunk cuki beszélő fejeket és örvendünk, ha őket követik fejenként párszázan, párezren a közösségi médiában.
A közösségi médiás sikerek nem valódi politikai sikerek
El is értünk a kedvenc témámhoz, a közösségi médiás eredmények kontra valódi eredmények kérdésköréhez. Ezt a témát ugyebár a vállalkozások szemszögéből is többször emlegettem már az elmúlt években – YT csatornámon van erről videó is, hogy hogyan lehetetleníti el a vállalkozásodat a FB -, de most maradjunk a politikánál!
Az, hogy egy posztot látnak, lájkolnak, megosztanak, kommentelnek akárhányan, az nem siker. Az még látszatnak is kevés, viszont fontos eszköze lehet az önbecsapásnak!
Közös gondolkodás beindítására sem alkalmasak, mert a Facebookon mindenki kényszerűen troll üzemmódban működik, az pedig a létezésnek egy alantas módja.
Én azt javasolnám politikusoknak, hogy próbáljanak FB nélkül kommunikálni. Mondjuk mostantól kezdve egy évig.
Garantálom, hogy ha minden MÁS platformot kimaxolnak, akkor bővülni fognak a politikai lehetőségeik és növekedni fognak az eredményeik.
Ha mondjuk egy bármilyen párt FB stopot vezetne be a saját köreiben, akkor nagyon gyorsan vissza térne a valódi, kézzel fogható eredményekhez, és azok esetleg sokkoló, átmeneti minimalizmusához.
Viszont az a minimális valódi eredmény lesz a valódi POLITIKAI eredmény!
Ha szembenézésre kerülnek ezek a valódi elérési/követési eredmények, akkor utána már pofon egyszerű olyan stratégiát kitalálni, ami a valódi eredményeket növeli!
Az eltakarító
Azt viszont érdemes még egy külön szempontból megvizsgálni, hogy miért van ekkora igény ha nem is Messiásokra, de eltakarítókra a magyar társadalomban – legalábbis szerintem. Ez ugyanis mindkét nagy csoportban megvan, a szavazókban is: “Eltakaríthatná már valaki a közéletből azt a kis mitugrász LMP-s bohócot.” (csak mondtam egy példát egy kormányoldali kommentet szabadon idézve) és ezzel egyidejűleg “Jöhetne már egy erős, hiteles vezető/párt, aki/ami eltakarítja a NER-t.”
Ez a nagy takarítás igény – vigyázat, ezoterikus megközelítés következik! – az ország születési horoszkópjából következik, abban ugyanis kiemelt helyet szerzett magának a Plútó, ami a nagytakarító az asztrológia megítélése szerint.
Tehát nálunk bármi is lesz, mindig meglesz a belső, társadalmi igény a nagytakarításra.
Az más kérdés, hogy ezt mindenkinek önmagában kellene lerendeznie, de ahogy a nyerni kívánó ellenzéki pártoknál a “nincs szükség Messiás” mondanivaló terjesztésére szükség lehet, úgy én vállalom azt, hogy terjesztem, hogy egyénileg belül kell rendet tenni drágáim, nem magunkon kívülről várni a nagy rendrakást. Amúgy is, ha egy külsős eltakarítóra bíznánk a munkát, abban biztosan nem lenne köszönet :). Ennyit az ezotériáról.
Kulturális különbségek
Magyarországon egyértelműen apa/anya figurát keresnek a választók, ezzel függ össze a Messiás-elismerés (Fidesz) és a Messiás-várás is (minden más párt, civil szervezet esetében).
“Anyu/Apu majd elintéz mindent.” – ez brutálisan beégett az agyakba, de nem akarok ötletelni, hogy ennek mi az eredője.
Viszont arra szeretnék rámutatni, hogy csak a gyermeki mentalitás keresi magának az apa-anya figurát. A felnőtt, érett személyiségek másképp működnek, nem akarnak folytonosan Anyu szoknyájának, vagy Apu kabátzsebének rejtekébe bújni.
Más országokban ez (is) másképp van és ennek leginkább kulturális alapjai vannak:
- Vannak országok, ahol közszolgákat keresnek inkább a választók, olyanokat, akik szolgálnak.
- Vannak országok, akik hiteles, erős vezetőt keresnek, és mindegy, hogy honnan, miből jött (pl. Zelenszkij is ilyen).
- Vannak országok, ahol a szakmaiság a döntő egy-egy versenyben és szakpolitikusok versenyeznek a legmagasabb posztokért.
- Van, ahol kifejezetten a politikai nagyvadakat támogatják a szavazók, mert ők számukra a szimpatikusak, meg azt tartják, hogy a politika szakma, csinálja az, aki ért hozzá, meg ebben elhivatott.
- Vannak, ahol a gyengébbeket akarják helyzetbe hozni a választók, és rendre meglepetéseket szavaznak be.
- És persze van, ahol már erre nevelik a gyerekeket, ők ez alapján mennek iskolába, vállalnak közfeladatokat életük során, hogy aztán majd a pénz és a politikai elit megtalálja az útját a kampányukhoz (pl. az USA-ban).
És a legtöbb demokratikus országban ezek között vannak átfedések, meg valamiféle vetésforgó van ezek között/körül. Így 4-5 évente mindenféle érdekcsoportok közel jutnak a hatalomgyakorláshoz, és mivel mindig ott van a vesztés esélye is, így kiegyensúlyozottak és igazságosak a versenyviszonyok.
Magyarországon ez szerintem másképp van: itt már annyira nagy a káosz, és annyira torz a valóságérzékelés, hogy úgy érzi magát a társadalom, mint a homokozóban.
Ha elveszik a kislapátomat, rögtön apámat-anyámat keresem a szememmel, hogy segítsen. De ha csak sejtem, hogy elveszik majd a kislapátomat, olyankor is apámat és anyámat figyelem, hogy tudnak-e majd segíteni. Ha valaki sandán néz rám, már akkor “Apám-anyám idejöjjön!”
Ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, hogy senki nem is akarja elvenni a kislapátomat, sőt, épp én vettem el esetleg másét, nekem meg amúgy nincs is…
Szóval bárki is akar vezetővé válni ebben az országban, a valósággal és az igazsággal kell sokat foglalkoznia, vagyis a valóság és az igazság viszonyával.
Kiegészítő gondolat: az a baj, hogy ha egy társadalom apa- vagy anyafigurát keres a vezetőiben, akkor rögtön determinálja a leválthatatlanságot is, mert apát és anyát nem lehet leváltani. És ez fixálja és csapdázza a gyermeteg gondolkodásmódot.
Szerintem fel tudunk nőni, de nagyon sokat kell hozzá stratégiázni, az biztos.
“A kiábrándult ellenoldaliakat kell meggyőzni!”
A 2022-es választás legnagyobb önhazugsága volt ez a lózung, hogy az ellenzéknek a kiábrándult fideszeseket kell megnyernie. Minden vezető sürgősen verje ki a fejéből ezt a hülyeséget!
A vezetőnek mindig az őt követőket kell megnyernie.
Kisebb csoportoknál azt az esetleg csak 2-3-5 embert közvetlenül, közvetve pedig az azokat követőket. Nagyobb csoportoknál meg közvetve azt a 8-10-et, közvetve meg összességében az ezreket-tízezreket.
Mindenki megnyer mindenkit, akik eleve kapcsolódnak valahogy egymáshoz. Ez az alap feladat, minden áldott nap minden áldott percében!
Nem azokat kell meggyőzni, akik nem is léteznek, vagy csak a mi fejünkben van róluk kép, hogy taláááááán léteznek, mert már hallottunk olyasvalakiről, aki látott már olyat…
A vezetőknek mutatniuk kell az utat.
Akár úgy, hogy “Oda menjetek!”, vagy épp úgy, hogy “Én oda megyek, gyertek utánam!” – mindkettő jó megoldás, helyzete válogatja, hogy mikor melyik a jobb.
De az, hogy “Hallóóóóó, van ott valaki a sötét homályban, ami keleten gomolyog? Nem akarnál esetleg engem követni?” – na ez nagyon rossz stratégia. Mert közben leszakadnak azok, akik már letették melletted a voksukat.
Vezetőként nincs dolgod azokkal, akiket nem vezetsz.
Egyetlen pillanatra vedd csak le a szemed a követőidről, hogy valahová a homályba révedj, és huss, már el is tűntek a valódi, létező követőid is, és törődésed hiányában inkább vergődnek a senki földjén, mintsem hozzád legyenek hűségesek.
Többek között ez történt a 2022-es választásokkor az ellenzékkel.
Milyen érzés vezetőnek lenni?
Súlyos.
Éppen ezért, akik valóban vezetői kvalitásokkal bírnak és ismerősek is ezen a pályán, azok baromira nem erőltetik ám, hogy mindenhol ők legyenek a kiskakasok, minden trágyadombon!
A jó vezetőkben megvan az alázat és pont, hogy nem akarnak mindenhol és mindent vezetni, mert tudják, hogy jól vezetni nem hatalom, hanem felelősség.
Vezetés=hatalom?
Ha már itt tartunk: a vezetés egyenlő a hatalommal?
Nos, torzult személyiségek esetében biztos.
Az irányításmánia és a hatalommánia egy tőről fakadnak. Felkészületlenebb személyiségek számára mámorító érzés lehet, hogy ha például kiadnak egy utasítást, akkor azt mások végrehajtják, esetleg kérdés nélkül is.
Tehát lehetnek olyan vezetők, akik a hatalomgyakorlás eszközének tekintik a vezetést, de ez igazából csak kevesekre igaz.
Illetve lehet olyan helyzet, amikor egy nem hatalomorientált vezetőnek is demonstrálnia kell a hatalmát olykor, de ezek mindig speciális esetek, a többség ezeket kerüli. A jó vezető meg – az én értelmezésemben – ezen speciális esetek előfordulását megelőzi, vagy ha használja is, amögött nagyon jól kidolgozott stratégia van.
A vezetés és a hatalom közé nem tennék egyenlőségjelet, az az uralkodás és a hatalom közé illik alapvetően.
De lehetnek olyan vezetők, akik uralkodni vágynak és hatalomra törnek.
Minél kevesebbet látunk ilyenek közül a politikában, annál jobb nekünk társadalomként. Persze ezt senki ne úgy értelmezze, hogy “nem kell odanézni” és akkor majd nem látjuk, hanem inkább úgy, hogy “nem kell eltűrni” és csírájában el kell folytani (ha van rá mód persze).
A jó vezető igazi stratéga
Szerintem a jó vezetőnek egyetlen nagyon fontos tulajdonsággal mindenképp kötelező bírnia, minden más tulajdonság opcionális. Ez a képesség a stratégiai gondolkodásmód.
- Ha ez hiányzik, akkor a vezető nem tud stratégiákban gondolkodni,
- és nem tud többdimenziós, időben ide-oda (múltba-jövőbe) kiterjedő összefüggéseket meglátni,
- és ezeket saját rendszerbe szervezni,
- továbbá nem tudja, hogy ebben a többdimenziós rendszereiben (amikből több is lehet egyidejűleg) milyen emberek milyen feladatokat végeznek éppen és milyeneket kellene végezniük.
Az ilyen vezető ideig-óráig lehet sikeres egy-egy szituációban, de aztán nagyon gyorsan kiforognak alóla a követők, vagy épp jön valaki és kiüti a pozíciójából, mint egy korábban fontos, de már leüthető sakkbábut.
Ez a közéletben tipikusan az a helyzet, amikor összeáll egy jó kis civil kezdeményezés, aminek néhányan az élére állnak, közülük valakit közfelkiáltással vezetővé is választanak, aztán valahogy mégis szétesik az egész, és az a kohéziós erő, ami őket összerántotta és egy irányba mozdította, végül az enyészeté lesz.
A magyar társadalomban nagy probléma, hogy sok ilyen kis erőből végül semmi lett, és a jövőben ezek miatt a tényszerű semmivé válások miatt alapból minden az enyészeté válásra van ítélve.
Éppen ezért nagyon fontos, hogy stratégák segítsék a civil kezdeményezéseket is.
A civileknek is stratégiára, és éppen ezért stratégákra van szükségük, mert minden kicsi sikertelenség a nagy sikertelenséget tartja életben.
Ezért biztatom a civileket arra, hogy HASZNÁLJÁK bátran a pártok akár stratégiai, akár más erőforrásait, és bármibe is kezdenek, legyen mögötte stratégia!
Ha nincs stratégia, akkor kudarc lesz belőle.
Nyilvánvaló, hogy a tanártüntetések mögött NINCS stratégia.
Ha lett volna, egy hét alatt elérték volna a céljukat, még tavaly. (Esetleg érdemes lenne stratégiában erős szakszervezetektől tanulni. Vannak ilyenek Magyarországon is.)
Minek NEM kell lennie a vezetőnek?
A vezetőnek nem kell Apunak/Anyunak lennie, nem kell gondoskodónak lennie, és semmi esetre sem kell olyannak lennie, amilyen tulajdonságokkal nem is bír.
Önazonosnak kell lennie és nem olyannak, amilyet a közösség tőle elvárna esetleg.
Az a vezető, aki meg akar felelni a követőinek, az a szakadék felé vezeti a csapatát. Vagy a pokolba, ha úgy érthetőbb esetleg.
A vezetőnek a stratégiai célok számára kell követőket szereznie, azokat kell képviselnie és afelé kell haladnia.
Akinek az nem tetszik, az majd leszakad és megy isten hírével, nem kell vele foglalkozni.
A jó célokat nem az határozza meg, hogy hányan követik és milyen szintű a szervezeti hierarchia, hanem a tartalom, a társadalmi haszon és hasonló, sok-sok beszélgetést igénylő közösségi gondolatok alapozzák meg a jó célokat.
Emögé lehet jó stratégiát tenni, hogy hogyan, milyen erőforrásokkal, milyen külső körülményekre számítva akarjuk elérni az(oka)t a cél(oka)t és mikorra.
Összefoglalás
Ha össze akarom foglalni az egészet, akkor két fontos gondolatot emelek ki:
- Vezető KELL.
- A vezetőnek stratégának kell lennie.
Minden más ezekből fog következni, és ezek nélkül semmi nem következik semmiből.
Vidi Rita
