Mi ez a kínlódás a világban most?

Az ember a legokosabb lény az általunk ismert Univerzumban – amit egyszerűen csak az „egész világ”-nak szoktunk nevezni.

2020-ban mégis sokkolt bennünket, hogy mennyire kiszolgáltatottak, elveszettek, buták és tudatlanok tudunk lenni. Tökmindegy, hogy ki hány éves, mennyire felvilágosult, milyen iskolai végzettsége és miféle élettapasztalata van, ha nem is többre, de legalábbis pillanatokra mindnyájunkat kifektetett a pánik.

Aztán megráztuk magunkat, alkalmazkodtunk a változásokhoz, megerősödtünk – de azért olykor kételyekkel küzdve – és mentünk szépen tovább.

Aztán nyár közepén kezdődött elölről az egész, miközben már éppen azon igyekeztünk volna, hogy elfelejtsük az egészet.

Most, amikor ezeket a sorokat írom, a miniszterelnök belengette, hogy szeptember elsejétől újra tiltások lesznek, és közben úgy készül 1 millió gyerek iskolába, hogy nincs kizárva, hogy már heteken belül megint be kell zárni mindent… Frissítés: amikor ezt most olvasod, már a 4. hullám tetőzésén vagyunk túl…

Ebből az egészből már minden épeszű embernek van.

Nagyon tudatosak lettünk abban, hogyan foglalkozzunk kizárólag a saját dolgunkkal, de azok, akik kicsit is emlékeznek saját életük eseményeire, felfedezték, hogy olyan szituációkkal kell MÁR MEGINT megküzdeniük, amikkel például 10-12 éve is. Mintha a nagy változások közepette igazából semmi nem változott volna, csak annyi, hogy egyre több a harcunk és egyre magányosabbak vagyunk a harcban.

Az olyanok, mint én is, akik valamiféle csomópontként működnek a társadalomban, látjuk, hogy ezek a magányos harcok nemcsak azért elkeserítőek, mert olyanok vannak magukra hagyatva, akik könnyedén összefoghatnának egymással, így erőt demonstrálva kiiktatni a rendszerszintű hülyeségeket, hanem azt is látjuk, hogy pontosan UGYANAZOKAT a harcokat kell megvívnia mindenkinek. Hétfőn neked, kedden a szomszédodnak, szerdán egy távolabbi ismerősödnek, csütörtökön meg például nekem, pénteken meg a gyerekemnek.

Pedig ha olyan baromi okos lények vagyunk, akkor a szerdaiaknak már egyáltalán nem lenne szabad küzdeniük, mert a hétfőiek-keddiek esetéből már messzemenő következtetéseket kellett volna levonni, és fel kellett volna lépni az ismétlődő anomáliák ellen. Ugye?

De ez nem történik meg.

A koronavírus legrosszabb hatása nem az, hogy gondot okoz társadalmilag és gazdaságilag, hanem az, hogy elszigetel egymástól bennünket.

Oké, ezek olyan dolgok, amiket te is látsz, meg mindenki, aki hajlandó NÉZNI.

De MIÉRT történnek ezek MOST?

Hogy lehet, hogy ilyen súlyos, de nyilvánvalóan követhető, mesterséges intelligenciával modellezhető dolgok már KÉT ÉVE uralják az emberiséget, és hiába várnak egyesek a vakcinák okozta felszabadulásra, nyilvánvaló, hogy sosem lesz ennek vége, mert ha nagyon akarják, akkor még 30 év múlva is fognak valaki orrnyálkahártyáján találni sars-cov-2 vírusokat egy mintavevő pálcikával…

Még ezt is meg kell küzdeni, hogy hogyan fogjuk ezt leküzdeni.

Közben mintha egyre rövidebb időre kapnánk csak némi szabadidőt, hogy aztán megint ránk boruljanak a rossz hírek-rossz élmények, és hogy ezek egyre hosszabb ideig tartsanak ki, uralkodva felettünk. Vannak, akik már azt is érzik, hogy láncolatban érkeznek, szünet nélkül a csapások, hol innen, hol onnan, és közben nincs ember a Földön, aki megmondja, hogy mikor lesz ennek vége.

Nos, tudod mi ez?

Tudod, mi hasonlít erre, ami most történik az emberiséggel?

Megmondom neked, de talán azok, akik már szültek gyereket, azok már tudják is.

Ez a VAJÚDÁS.

Az emberiség vajúdik.

Valami meg akar születni, és egyre közeledik a születése időpontja, ezért hullámokban jönnek az újabb és újabb összehúzódások. Azok, aki már azt érzik, hogy ezek a fájdalmak egyre közelebb vannak egymáshoz, azok már nagyon közel vannak a szüléshez, csak az a baj, hogy ez emberiségszinten zajlik, és aki előre tart ebben a folyamatban, annak még hosszú is lesz… Annak, akinek már most ez is fáj, annak még sokáig fájni fog.

Vannak, akik nem tudják, hogy ez vajúdás, és most nagyon borzalmas dolgot mondok: bele is halnak.

Ugyanis a szülés igencsak kellemetlen dolog, és a nők milliárdjai csak azért tudják elviselni, mert:

– A szervezetük hormonális állapota igazodik ehhez a fantasztikus kihíváshoz, így mind testileg, mind mentálisan felkészültek lesznek. Ez a felkészülés a szülés pillanatára, ez maga a vajúdás.

– De nem elhanyagolható tény, hogy a szülés végén ott az ajándék: az, aki/ami megszületik.

Ha egy reggel szülési fájdalmakkal ébrednél, és senkinek sem lenne fogalma körülötted – neked sem –, hogy mi történik veled, jó eséllyel beleroppannál a mindent maga alá uraló, égető-izzó, szétszakító, egyre szaporábban érkező, egyre tovább tartó fájdalom-hullámokba.

De ha tudod, hogy vajúdsz, akkor részese tudsz lenni a folyamatnak, és azzal a bizonyossággal adhatod át magad a hullámoknak, hogy minden fájdalomcunami egyre közelebb visz a születés pillanatához. És attól a pillanattól, mikor megszületik az új kis csoda, attól kezdve azonnal megszűnik a vajúdás, elmúlik a fájdalom, a kín, és elmúlnak a hullámokban jövő megpróbáltatások is.

Az emberiség egy ilyen vajúdási folyamaton megy keresztül, de mindannyian másként éljük meg.

Ez azért van, mert egy korszakváltásban vagyunk. Ez olyan, mint amikor eljött a felvilágosodás kora, az is egy ilyen vajúdás-dolog volt, de ilyen volt a rendszerváltás előtti 8-10 év is.

Még én, aki ezt a vajúdás-dolgot tudom, látom előre a következő hullámokat, átlátom a folyamatot – sőt, a vége is kezd már körvonalazódni előttem –, még nekem is kellenek kapaszkodók, hogy ne veszítsem el a fejem menet közben.

Engem is érnek olyan impulzusok, én is látok-tapasztalok olyasmit, hogy legszívesebben eldobnám az agyam és kibőgném magam, vagy bevonulnék valami bunkerba, kivárni a végét.

De ettől nem lehet elvonulni.

Szülő nők tudják, hogy amikor közlik velük, hogy még a java hátravan, de már addig is alig bírták ki a fájdalmat, és soha életükben nem érezték magukat annyira elcsigázottnak, akkor szívesen mondanák azt, hogy: „Bocsánat, nem lehetne, hogy én most ebből kiszállok kicsit, és visszajövök majd akkor, ha több erőm lesz?”

Még a nagyon rutinos, nagyon gyorsan szülő nők is tudják, hogy életük egyik legnehezebb napja vár rájuk, és ha lehetne, akkor átugornák, de persze azt is tudják, hogy nagyon fontos a gyermek születése mellett az is, hogy a szülő is megszülessen egyúttal.

A vajúdás, amiben most van részünk, az emberi evolúció egy hatalmas lépcsőfoka, amivel feljebb fogunk kerülni. Érdekesség, hogy ilyenkor kettős szerepben vagyunk: újszülött babaként is részt veszünk a folyamatban. Kívülről szorít-présel-tol az erő, ennek minden félelmetességével, akár halálközeli élményként megélt pillanataival.

De közben szülünk is. Mert kívülről is látjuk, és bár kontrollálni, irányítani nem tudjuk, de azt egyre többen érzik, hogy most is valami olyasmit kell tenni, mint amikor már egymást érik az összehúzódások: átadni magunkat az áramlásnak, és ha lehetséges, nem ellenállni, hanem előre úszni.

Ez egy megállíthatatlan, visszafordíthatatlan folyamat, és az a helyzet, hogy aki ellenáll, az nagyon pórul fog járni.

Persze nem mindenki éli meg fájdalomként vagy valamiféle újjászületési kényszerként ezeket a dolgokat, vannak, akik csak úgy kislisszannak a szülőcsatornán, és mosolyogva mennek tovább. Ők a szerencsés kevesek, általában a hétköznapi dolgokhoz olyan buták, amikre nincsenek is szavak.

Hogy mennyire kell ebbe beleröccenni?

Az hozzáállás és döntés kérdése. Ismerek olyan nőket, akik a gyors és könnyű szülésüket tragédiaként fogták fel, évekkel később is borzadva gondolva vissza rá; míg mások, akik a szülésükről szinte horrorsztorit mesélnek, kacagva és vállrándítva idézik fel az eseményeket.

Az emberiség történetében százezerszer bebizonyosodott már, hogy mindegy, mi történik velünk, az a nem mindegy, hogy hogyan reagálunk, pontosabban, hogy hogyan értelmezzük közben és utólag az eseményeket.

Vannak, akik számára istencsapása az is, ha reggel szépen süt a nap, mások számára meg az eső jelenti ugyanezt.

Eldöntheted, hogy hogyan reagálsz a veled történtekre, és milyen következtetéseket vonsz le magadnak belőlük. Ezt a döntést már vajúdás közben meghozhatod: Mire koncentrálsz? Ellenállni vagy haladni előre? Mi a fontos számodra? A gyors, fájdalommentes folyamat, vagy az, hogy elmondhasd, majdnem beledöglöttél? Győztesen vagy vesztesen akarsz belőle kikerülni?

Azt nagyon lényeges tudni, hogy még messze van a vége. Még csak ott tartunk, hogy a világ felfogta, hogy rendszeres fájdalmai vannak.

Innen a szülés/születés még évekre van. ÉVEKRE.

Felmerülhet persze a kérdés, hogy MI FOG MEGSZÜLETNI ennek a végén?

Ezzel kapcsolatban földi halandóként csak egy felelősségünk van: nem tudunk arra hatni, hogy pontosan mi szülessen meg, de arra igen, hogy mi NE!

Egy ilyen vajúdási folyamat végén elképesztően fontos, hogy ne ugyanaz szülessen, mint a legutóbbi ilyen vajúdásnál.

Fontos, hogy jobbat akarjunk! Hogy több értékeset akarjunk (nem anyagiakban, de egyébként úgy is)! Hogy hasznosabbat akarjunk és előremutatóbbat!

De óriási a veszély, hogy az emberiség azon csoportjai, akik sokak sorsa fölött őrködnek – tudósok, politikusok, bizonyos vezetők – ők nem akarnak mást, nem akarnak jobbat, nem akarnak több értéket, mert nekik az a jó, ami volt. (Ez történt a magyar rendszerváltásnál.)

Úgyhogy nemcsak azért kell iszonyúan tudatosnak lenned, hogy értsd, mi zajlik éppen tágabb és szűkebb környezetedben, hanem azért is, hogy ne ugyanoda kerülj vissza egy ilyen nehéz szülés után, ahol előtte voltál, mert az nem más, mint hosszasan szenvedni és kínlódni eredmények nélkül: az maga a pusztulás.

Ezek a rendszerekre és teljes társadalmakra ható dolgok megtörténnek akkor is, ha te sötét vagy, mint az éjszaka, és akkor is, ha te vagy a világítótorony mások számára. És ebben az egészben a koronavírus nem más, mint eszköz ahhoz, hogy végbemenjenek a folyamatok, mert a folyamatok végbemenése szükségszerű, kötelező és kikerülhetetlen.