R. V. Legend – Rágalmazás

(Megtörtént események alapján)

Anikó mindig is szerette a fiús ruhákat: farmer és ing voltak a kedvenc ruhadarabjai, hozzá valamilyen zárt cipővel. A haját is rövidre vágva szerette, simára fésülve, frufruval. Sosem gondolkodott azon, hogy honnan ered számára ez az igény, hogy lányként – majd nőként is – ne a lányos és nőies ruhákat és kinézetet részesítse előnyben, egyszerűen csak így alakult az évek során: fehér ingblúzok tucatjai sorakoztak a szekrényében, és a nadrágok is ötször annyian sorakoztak a fiókban, mint ahány szoknya. “Mert így kényelmes és praktikus.” – konstatálta mindig, ha ez a téma felmerült a fejében.

Most viszont úgy érezte, hogy fontos szoknyát húznia. Mint az óvodai ünnepségeken is. Mindig gyűlölte a szoknyás alkalmakat, talán a számára teljesen idegen nejlonharisnya furcsa érzete miatt, de most másképp viszonyult hozzá. Úgy érezte, hogy csinosnak kell lennie, elvégre mégiscsak fontos helyre megy: megvédi az igazát!

De nem állt jól rajta a szoknya – legalábbis ő úgy érezte. Az évtizedek során egyre kiszélesedő csípőjére furcsán ráfeszült, miközben térdnél meg már “lengedezett” az egyébként egyenes vonalú, fekete ruhanemű.

De még ezzel is kibékült volna, mert ha nem tűrte be az blúz derekát, hanem lazán a szoknyára engedte, akkor nem volt olyan feltűnő a fenekén feszülés. Aznap először akkor akadt ki, amikor a megfelelő cipőt kellett volna kiválasztania az öltözékéhez. Döbbenten vette észre, hogy a szandál, amit kigondolt magának, egyszerűen már nem létezik. Ötször túrta fel a szekrény alját, ahol a nem hordott és alkalmi lábbeliket tárolta, de sehol nem volt az a hasított bőr fekete szandál, azzal a decens kis sarokkal, ami által egyszerre volt nőies és kényelmes is. A hatodik átpakolás után döbbent rá, hogy egy tél végére néhány lábbeli bepenészedett a szekrény aljában, és akkor kidobta őket. Köztük a felvenni tervezett szandált is. Ezek után már nem volt jó kedve, bár alapból sem volt vidámnak tekinthető a napja. Elvégre, amikor az igazáért kell kiállnia az ember lányának, akkor az egy feszült helyzet. De ő kiáll! Ki, csak isten úgy segélje!

Most meg kellett alkudnia egy fekete, kissé már viseltes, mindamellett kényelmetlen de legalább bőr papucscipővel, aminek a sarka maximum egy centiméteres volt, így az igényesség teljes hiányával illeszkedett az outfithez.

A tükörbe nézve hatalmasat sóhajtva simított végig a derekán. “Jó lenne egy öv is” – és ismét keresgélni kezdett. Ezzel az előre jól kiszámított, indulás előtti idő végül is kapkodássá sűrűsödött. De végre talált egy övet is, ráadásul feketét! “Szuper!” – gondolta, és egy utolsó pillantással még végigmérte magát, a cipőre pillantva kelletlenül elhúzva a száját, majd elindult a buszhoz.

Csodálatos későtavaszi nap volt, kabát sem kellett. A buszmegálló mindössze száz méterre volt a lakástól, és bár mehetett volna autóval is, reggel ébredve úgy érezte, hogy túlságosan ideges ahhoz, hogy vezessen, és egyébként is, a városban rémes a parkolás. Így döntött a busz mellett. Csak azzal nem számolt, hogy mások is lehetnek a buszmegállóban rajta kívül.

Legnagyobb megdöbbenésére ott várakozott már Lacika, az anyukájával. Lacika egy nagyon cuki hét éves gyerek volt, szemüveggel, kerek fejjel, elálló fülekkel, és gyönyörű kék szemekkel. A probléma csak az volt, hogy ők ketten nem szerették egymást Lacikával. Valahogy nem volt meg köztük a kémia. Soha. Ami azért volt kiemelten problémás – morfondírozott magában Anikó –, merthogy Lacika az ő csoportjába járt az oviban. Mármint valaha… A búcsújuk fájdalmasan felszabadító és gyors volt: egy vita után Lacikát egyszerűen elvitték a szülei egy másik óvodába. Ami azért volt nagy szó, mert a környező falvakban alig-alig akadt másik óvoda. Mégis megtették azt, amit Anikó szerint lehetetlen volt kivitelezni. Szerencsére nem ment híre az esetnek. Anikó ettől félt a legjobban: a rossz hírnévtől. Merthogy az övé kifejezetten jó volt. 

A buszmegállóhoz odaérve hangosan köszönt – Sziasztok! Jó napot! – ahogy azt ő is mindig tanítja a gyerekeknek az oviban, igaz, mostanság pont nem, mert felfüggesztették. Átmeneti időre – szerette kihangsúlyozni. 

“Tessék hangosan köszönni, tiszteld meg a másik embert azzal, hogy köszönsz neki. Mondom hangosan!” – ezt már nem Anikó gondolta, hanem Juli, Lacika anyukája, automatikusan felidézve magában az ovis reggelek alap hangulatát. 

De erről Anikó mit sem tudott, hogy mi játszódott le Juli fejében. Ő csak köszönt, ahogy tanította és magától is elvárta, és legnagyobb döbbenetére senki sem köszönt neki vissza. Lacika sem, akibe pedig aztán biztosan belenevelte a hangos és illedelmes köszönés fontosságát.

Hirtelen – a puszta ténytől, hogy levegőnek voltak képesek nézni őt más emberek – nagyon kicsinek érezte magát. 

“Jobb lett volna egy magassarkú, a fene egye meg!” – dohogta magában. A busz szerencsére néhány perccel később megérkezett, így a kínos hallgatással övezett egymás mellett álldogálásnak gyorsan vége lett. Ablak mellé ült, és a városig tartó húsz kilométeres út fél bő fél órájában csak nézett ki a fejéből, és megpróbálta elképzelni azt, ami rá várt.

Sosem volt még bíróságon. Nem volt fogalma arról, hogy milyen az, ha valakit beperelnek. Mint ahogy nem volt fogalma arról sem, hogy milyen ott ülni egy számára ismeretlen teremben, és úgy bizonygatni az igazát, hogy ő tudja, hogy igaza van, de mások ebben jó eséllyel kételkednek. Például a felperesek. Ezt a szót megtanulta. A másik fél a felperes, ő meg az alperes. Ezeknek a fogalmaknak utánanézett az interneten, így úgy érezte, hogy nagyjából képben volt.

Úgy egyébként nem gondolta, hogy különösebb probléma lenne. Megrágalmazták őt olyasmivel, amit biztosan nem követett el. – Nem, én soha, engem soha nem vádoltak ilyesmivel! – visszhangoztak fülében a saját szavai, ahogy tiltakozott már a felvetés ellen is, amivel őt betámadták. – Hát persze, hogy kiállok az igazamért! Kérem engem itt megrágalmaztak. Ezt nem fogom hagyni! És jól gondolják meg, hogy perbe fognak-e, mert a közszolgálatot végzőket a törvény kiemelten védi! Nem tehetnek meg akármit! Szerencsére!

Szinte kéjes izgalommal jutott eszébe az a tavaly nyár végi megbeszélés, amit az óvodában hívott össze az igazgató, és ahol a fentiek elhangzottak Anikó szájából. Akkor és ott megsuhintotta valami nagyon veszélyes helyzet szele, de a kollektíva összefogva ügyesen elsimította: a panaszkodó szülők végül elvitték a gyerekeiket az oviból, így nem volt velük többé probléma.

“Hatott a fenyegetés.” – kuncogta a busz oldalsó üvegében tükröződő saját arca felé. “És most kiállok az igazamért és győzni fogok! Engem nem lehet csak úgy megrágalmazni!” – fogadkozott magának.

– Anya, a bíróság után elmegyünk hamburgerezni? – hallotta oda Lacika hangját néhány üléssel hátrébbról, ahogy az az anyját kérdezte. 

– Hát persze kicsikém. Megérdemeljük a kényeztetést egy ilyen nap végén – jött a válasz.

Anikóban megállt az ütő. “BÍRÓSÁG???” 

De hiszen ő is a bíróságra megy! Hogy lehetséges az, hogy Lacika és az anyja is oda tartanak? Milyen ügyük lehet nekik ott? Ez micsoda véletlen! 

Onnantól kezdve már nem volt nyugodalma. Szürreális pillanatokat élt meg: miközben valamilyen alattomos félelem kezdett felkúszni a gyomrától a torka felé, aközben abban gyönyörködött, ahogy a madarak repkedtek az égen. Egy fa lombja furcsán bólogatott felé a szélben, mintha azt üzenné: “Minden rendben lesz.” De Anikónak ez jutott eszébe: HAZUDSZ!

Szerette volna, ha a buszút, még így is, hogy őt semmibe vevők ülnek kettővel mögötte, örökké tartott volna. Valahogy nem akaródzott odaérnie a céljához, ahol az igazát akarta megvédeni. Olyan balsejtelem költözött a szívébe, amilyet még sosem érzett korábban.
A legszívesebben szólni szeretett volna a sofőrnek, hogy álljon meg ott az út mellett a prérin, ő ki akar szállni. “És? Gyalog mennél haza?” – kérdezte önmagától gondolatban. És válaszolt is: “Igen, képzeld, gyalog! Húsz kilométer, az semmi!” Majd még hozzá gondolta: “Az semmi, ha az életedért kell gyalogolni…”

A busz könyörtelenül rótta a métereket, kilométereket. A város határához közeledve Anikót a hányinger kezdte kerülgetni, és döbbenten észlelte, hogy a lába önkéntelenül is megrándul, mintha a teste magától menekülni akarna. Kezeit a térdeire feszítette, így kényszerítve magát, hogy ne ugorjon fel és ne rohanjon a busz elejébe.

Kiszáradt torokkal és forgó gyomorral szállt le a megállóban, és ahogy sejtette – de szándékosan nem nézett feléjük –, Lacika és Juli is követték a példáját: ők is leszálltak a bíróság előtt. 

Anikó úgy érezte, hogy kifut a lába alól a járda: botladozva tett meg néhány lépést, aztán nagy levegőket véve összeszedte magát, megacélozta a lelkét, végigsimított a ruháján, picit beleigazított a frufrujába is, aztán emelt fővel sietett be az épületbe. Arra gondolt, hogy majd gyorsan felsuhan az első emelet ötös tárgyalójába, és igyekszik majd nem nézni senkire, de a főbejáraton beérve máris újabb sokk érte – aznap már a sokadik: egy termetes egyenruhás állta útját és utasította, hogy tegye a táskáját a futószalagra és lépjen át a biztonsági kapun. 

Anikó ilyet még csak filmen látott. Egy pillanatra attól félt, hogy le is kell vetkőznie, de szerencsére ilyesmire nem került sor.

– Ez micsoda? – mutatott a képernyőre egy másik, hatalmas termetű biztonsági ember. Anikó odanézett: a képernyőn a táskája átvilágított képe látszott. Pokolian elszégyellte magát, mert a tárcája, a telefonja egy kézkrém és egy tű és cérna mellett egy tampon is ott lapult. 

– Ööö… egy tampon – nyögte ki, de közben érezte, hogy a dühös dacosság is felébred a lelkében. Mit a fenét akar ez itt tőlem? Vegyen már vissza! – ellenkezett a helyzet szégyenletes volta ellen egy elhaló, távoli hang a fejében. 

– Nem arra gondoltam hölgyem, hanem erre itt – Anikó közelebb hajolt, miközben égette az arcát a pír. Tekintetével követte az őr vastag ujját, ahogy az a monitorra mutatott, a kép egy meghatározott pontján.

– Ahh, egy töltőtoll – közölte tompa hangon. A legszívesebben azt mondta volna az őrnek, hogy “Dögölj meg.”, de tudta, hogy ez nem vezetne előre az adott szituációban. 

– Vegye ki kérem, meg kell néznem – vette le az őr a szalagról a szerkezetből lassan kiérkező táskát. Anikó  kikotorta a tollat, majd diadalittasan felmutatta: “Na?” 

– Köszönöm, tovább! – az őr arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott, pedig Anikó szívesen látott volna rajta valamilyen megilletődöttséget, vagy “Igaza van” jellegű kényszeredett fintort, de tovább kellett lépnie a szituáción, mert már kifejezetten érdeklődő arccal nézett felé a recepciós pult üvegje mögül egy szintén megtermett férfi. Ez tetszett Anikónak. “Na, ezt már szeretem, amikor így figyelnek rám.”

– Jó napot kívánok, Gyarmatiné Fabula Anikó vagyok – mosolyogta.

– Kérem az idézést – a férfi nem köszönt vissza, és ezen Anikó ismét csak meglepődött. Kivette a papírt a táskájából, benyújtotta a kis résen, és közben azon dohogott, hogy “Ma senki sem köszön?”

– Első emelet ötös ajtó, ott kell várakoznia, majd szólítják. A lépcsőt balra találja – a férfi hangja monoton és darálós volt, miközben visszaadta neki a papírokat (előtte valamit kattintgatott a számítógépen), mint aki már ezerszer mondta el a szavakat.

Anikó biccentett, majd rögtön a lépcsőt kereste. 

A bíróság épülete impozáns volt, és egy komplett útvesztőnek is bizonyult. Az első emelet ötös ajtajáig, két teljesen elkülönülő lépcsőn, és négy folyosón kellett áthaladnia. Közben rádöbbent, hogy lift is van, de annak lehetőségét nem ajánlották fel neki, és nem volt ideje gondolkodni azon, hogy vajon miért nem. 

Nem onnan találta meg az ötös ajtót, hogy az ajtók melletti számokat nézegette a folyosókon, hanem onnan, hogy – újabb fájdalmas sokk volt ezt felismernie – ismerős alakok várakoztak a csak a végéről fényt kapó korridor kellős közepén.

Az ellenfelei! 

A háta mögül léptek zaja hallatszott, és ahogy balsejtelme súgta, Lacika és Juli is megérkeztek: pontosan oda, ahová őt is hívta a sorsa. 

Köszönt. Illedelmesen, ahogy elvárta nemcsak önmagától, de másoktól is. Kicsi vigasz volt a vigasztalan helyzetben, hogy hangosan visszaköszöntek neki. Ezt apró győzelemként értékelte. Hatalmas kihívás volt számára, hogy emelt fővel nézzen végig a már ott várakozókon, de megtette: “Ühm… az ikrek szülei… ez nem meglepő, hiszen miattuk vagyunk itt… A mocskok. De jóval kezdtek…” – gondoltak kéjes elégtétellel. – “De ő meg kicsoda?” Egy férfi sutyorgott az ikrek szüleivel. “Csak nem egy ügyvéd?” – horkant fel benne a felismerés. Valahogy olyan ügyvédies volt a kinézete: öltöny, nyakkendő, diplomatatáska, és volt valamit az alkarján átvetve. “Egy talár! Jézusom, nekem is ügyvéddel kellett volna jönnöm?” – egy pillanatra megvilágosodott, hogy az idézésben említették is a jogi képviselőt, de ő, mióta megkapta azt a levelet, azóta sem gondolt arra, hogy neki jogi képviselőre lenne szüksége. “Az igazság képviseli magát.” – közölte még előző nap a lányaival, akiknek a szemében – most így visszagondolva – aggodalmat látott. 

De volt ott még két ember az ikrek szülein és az ügyvéden kívül. Anikó nézte őket a furcsa félhomályban egy percig, amikor is rádöbbent, hogy Joci szülei azok! Azé a Jocié!

Megfordult vele a világ. Úgy érezte, elhányja magát, a rosszullét olyan erővel tört rá. 

– Jól van? Nézzétek már, mindjárt elájul!

Anikó még utolsó erejével megpróbált egy pad vagy szék után nézni, aztán inkább úgy döntött, hogy leül a földre, így visszafogottan a falnak dőlt és a hátát nekivetve lassan lecsúszott a padlóig. Ott aztán majdnem eldőlt, de ketten is tartották. Így végül nem tudott elájulni, hanem az ébrenlét és az ébren nem lét határán lebegett. Ez kifejezetten kellemetlen volt számára. Úgy döntött, hogy magánál marad.

Hálás tekintettel próbált az őt támogatókra nézni, de a nézés által még inkább forgott vele minden, így inkább becsukta a szemét. Valaki bekopogott valahová, és izgatott hangon közölte valakivel, hogy Anikó rosszul lett. “Hívjuk a mentőket.” – jött a válasz. – “Addig emeljék fel a lábait, és hagyjanak neki levegőt!”

Nem tudta, mikor, de úgy érzékelte, hogy viszonylag gyorsan érkezett a segítség: két mentőruhás hajolt fölé, kérdezgették, ő pedig készségesen válaszolt, ahogy ő is mindig elvárta a gyerekektől, hogy mindig kerek, egész mondatokkal válaszoljanak, ha kérdezi őket. 

– Evett ma már valamit hölgyem? – kérdezte aztán sokadiknak az egyik mentős, miután már felültették egy székre, és kikérdezték az összes lehetséges betegségéről. 

Nemet intett a fejével.

– És ivott? Eléggé ki van száradva. Cserepes a szája.

Ismét nemet intett a fejével. El is felejtette reggel még a kávét is, annyira arra koncentrált, hogy jól nézzen ki.

– Mi lesz? Beviszitek? – kérdezte a háttérből egy öblös női hang. Anikónak az jutott eszébe, hogy az illető biztosan az egész életét végigdohányozta. Fura volt számára, hogy a mentős tisztelettel beszélt a nőhöz, akit Anikó nem láthatott a túl sok, túl közeli testtől. 

– Nem, semmi baja. Nem is ütötte meg magát. Hát ilyen a stressz. Láttunk már ilyet. Azért folyatunk neki egy fél adag sóoldatot, meg ha valaki hozna a büféből egy kis narancslevet, meg egy szendvicset, akkor mi le is lépünk utána.

– Mennyi idő ez?

– Maximum húsz perc. 

– Rendben, legyen így – hangzott a főnökies engedély.

A mentősök munkához is láttak, bekötöttek egy infúziót és Anikó már nemhogy jobban volt, de kifejezetten energikusnak érezte magát. Egy kéz fél literes gyümölcslevet és rántott húsos szendvicset nyújtott felé. Hálásan felnézett, aztán érezte, hogy megkövül a tekintete: az ikrek anyukájának hófehér arcát látta maga előtt. 

– Köszönöm. Kifizetem – vette át, már nem is remegő kezekkel.

– Hagyja, nem kell. Csak legyen jobban!

– Úgy lesz – Anikó ezt a rá nem jellemző, foghegyről odavetett módon közölte. Gyorsan beleivott az üdítőbe, és beleharapott a szendvicsbe. Nehezére esett rágnia úgy, hogy ennyien figyelték, de szorgosan rágott, rágott, hogy visszanyerje az erejét. “Nem győzhetnek pusztán azért, mert egy kicsit elgyengültem. Istenem, miért nem hoztam magammal ügyvédet? Persze, kit is hoztam volna? Ili testvérét? Nem is ismerem. Vagy keresnem kellett volna valakit, az interneten? És abban hogyan bízhatnék meg? Áhh, mindegy.”

Egy fekete taláros ember állt elé a morfondírozós rágcsálása közben, és amikor felnézett rá, szinte visszahőkölt: egy transzvesztita művészeket is irigylésre csábító sminket viselő, szigorú női arc nézett le rá. A fekete talárt lila szegély díszítette. Ez a lila szín visszaköszönt a nő szemhéjpúderén és rúzsán is.

– Jobban van? – az öblös hang furcsán ellágyult volt ebben a percben.

– I-igen.

– Bírni fogja a tárgyalást?

– Khm… Természetesen.

– Akkor hamarosan szólítom önöket – fordult el az agyonsminkelt nő, még odabiccentve a többiek felé is, akik szinte áhítattal néztek vissza rá. 

– Ő a bírónk – suttogta valaki, akit nem tudott Anikó beazonosítani, de abban biztos lehetett, hogy a másik oldalhoz tartozott. Merthogy őhozzá itt senki…

Ahogy ott ült, kisvártatva szétnyílt előtte a hét fős tömeg, és egy zaklatott arcú, kócos hajú fiatalember érkezett meg elé, szinte a lábaihoz borulva.

– Elnézést a késésért, itt állt egy mentő és nem tudtam hová parkolni. Dr. Kiss Ignác vagyok, a védőügyvédje – nyújtott kezet Anikó felé, a táskájával és valamiféle rendezetlen papírokkal zsonglőrködve, a karjára vetett talárjára kínosan ügyelve.

Anikó szinte megbabonázva fogadta a kézfogást:

– Az ügyvédem? – hebegte.

– Persze, az igazgatónő küldött, mert védő nélkül egyébként sem vehet részt egy büntetőperben. Az kötelező.

– Kötelező… – suttogta maga elé Anikó. “Hát persze, hogy is gondolhattam, hogy ügyvéd nélkül maradok? Iza gondoskodott rólam.” – rohanta meg a hála, ahogy a főnökére gondolt. 

– Itt a megbízólevelem, kérem írja alá. Köszönöm, ezt be is adom a bírónak. – már fordult is az ajtó felé, bekopogott, sutyorgás hallatszott, majd újra becsukódott az ajtó.

Új ember érkezett, akit Anikó nem tudott beazonosítani: idegen volt számára, de legalább olyan jól öltözött volt, mint az ellenfelei ügyvédje. Aztán furcsa mozzanat következett: az idegen öltönyös letette a táskáját, és egy piros szegélyes talárt vett fel, ott mindenki szeme láttára. 

“Nem gondoltam, hogy egy fiúöltözőbe csöppenek.” – gondolta pikírten Anikó, pláne mikor az ő ügyvédje, és az ellenfele ügyvédje is beöltöztek. 

Két perc múlva egy recsegő hangú hangszóróból a következők hangzottak:

„A Veszprémi Járásbíróság kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt indult büntetőügyben a megidézetteket az első emelet ötös számú tárgyalótermébe szólítja. Kérem az ügyészt, a vádlottat, a védőt és a tanúkat, fáradjanak a terembe!” 

Anikó gépies mozdulatokkal állt fel, mintha nem is ő maga cselekedne, hanem ő maga már elhagyta volna a testét, az pedig a kívülről jövő parancsoknak engedelmeskedne: csak követte a többieket. A többiek ugyanis megindultak az ajtó felé, csak az ő védője nem mozdult: láthatóan rá várt. A hangszóróból érkező szavak mindegyike Anikó szívébe talált. “Bűntett???” – ez fájt neki a legjobban. Semmiféle bűntettet nem követett el. Ott sem volt! És egy percet sem töltött egyedül a gyerekkel. Persze, megsérült a gyerek… A kölykök mindig megsérülnek. Az ikrek meg amúgy is kriminálisak. Naponta gyepálták egymást. Biztos a tesója harapta meg. Ő ott sem volt! És nem, egy percet sem töltött vele egyedül, bárki láthatta, hogy nem láthatta!

Mire átlépte a küszöböt, legalább tizenkétszer pörgött át a fején a felmentő gondolattömeg. “Ártatlan vagyok. Ott sem voltam. A tesója volt! Nem én. Én nem lehettem! Hiszen 

amikor megsérült, akkor nem voltam vele egyedül. És engem véd a törvény. És ezek megrágalmaztak engem.” – mantrázta görcsösen magában, mert tudta, hogy ha csak egy pillanatra is szabadjára engedte volna a gondolatait, akkor összeomlik, dacára annak, hogy ez a fess fiú itt feszített benne immáron fekete talárban, hogy őt védje.

A mantrázása kizárta a szándékosan kikapcsolt érzékszervein mégiscsak beszüremkedő információkat. Először állni kellett, aztán mutatták, hogy hová üljön: naná, hogy az első sorba! A padsor kényelmetlen volt és hideg. Erről eszébe jutott, hogy fázik. Lehet, hogy odakinn tombolt a meleg tavasz, de a bíróság épületének vastag falain keresztül ez nem mutatkozott meg. A tárgyalóteremben egy kriptához sokkal inkább méltó hőfok uralkodott. Anikó hirtelen megértette, hogy miért viselnek a hivatalos emberek itt talárt: hogy ne fázzanak. 

Valahol nyitva lehetett egy ablak, mert madárcsicsergést és távoli autózúgást hozott egy lágy szellő. Ez Anikó szerint cseppet sem illeszkedett az ő jelenlegi szorult helyzetéhez.

A pulpitus, amit maga előtt látott, hatalmas volt: szinte fölétornyosult. Ott ült középen a túlzottan kisminkelt bírónő, meg két másik ember is, akik sokkal jelentéktelenebbnek tűntek.És ott ült oldalvást az utoljára érkező öltönyös ember is, a piros szegélyes talárban, akit az átszivárgó információk révén már be tudott azonosítani: az ügyész.

Anikó rendkívül elveszettnek érezte magát. Az ellenfelei közül senkit nem látott. Azt hitte, hogy majd szemtől-szemben megvédheti magát ellenük, de ehelyett nekik őmögötte kellett helyet foglalniuk. Érezte, hogy a tekintetük a hátának ütközik, ettől furcsa bizsergés lett úrrá a lapockái között. 

– Ügyismertetés… – ütötte meg Anikó fülét a bíró irányából, de onnantól kezdve minden hang elnyelődött a puha mantrafalban, amit gondolatban maga köré vont. Nagyon-nagyon hosszú időnek hatott, míg ez az ügyismertetés zajlott. Teljesen elgémberedett a dereka. Szeretett volna kényelmesebb pózt felvenni, keresztbe vetni a lábait, összefonni a karjait, de igazság szerint nem mert megmozdulni. A táskáját görcsösen maga előtt szorította, mint egy pajzsot. Félt, hogy ebben a könyörtelen, hideg, fenyegető teremben minden mozdulatát kielemzik, és azok alapján hoznak majd a feje fölött döntést. Mert most már biztos volt abban, hogy tehetetlen áldozatként sodródik az eseményekkel.

Arra riadt, hogy rajta kívül mindenki mást, pontosabban az ellenfeleit kiküldték a teremből, majd mikor végre csend lett, a bírónő hozzászólt:

– Normál esetben állva szoktak vallomást tenni a vádlottak, de mivel a tárgyalás előtt ön rosszul lett, engedélyezem, hogy ülve beszéljen. Kérem, fáradjon oda a székhez. – Anikó úgy tett. Szó szerint odafáradt. Remegő térdei kitartottak míg lépkedett, de azonnal meg is adták magukat, mikor odaért a székhez, így szinte leroskadt.

– Megkérem tehát a vádlottat, hogy tegyen vallomást!

Anikó nagy levegőt vett és ennyit szólt.

– Esküszöm, hogy nem tettem semmi rosszat.

A bíró először a védőre, majd az ügyészre nézett. 

– A saját szavaival kell elmondania az esetet – pillantott vissza Anikóra.

– Én nem… De én csak annyit tudok, hogy engem megvádoltak olyasmivel, amit nem követtem el. Ez rágalmazás kérem. 

A bírónő megköszörülte a torkát:

– Tisztában van azzal, hogy mivel vádolják? Tisztában van azzal, hogy kiskorú veszélyeztetése és más bűncselekmények elkövetésével vádolják, amik között ott van a testi sértés és a lelki bántalmazás is?

– I-igen. De ez koholt vád. Nem tettem semmit. Ott sem voltam.

– Hol nem volt ott?

– Hát… Az óvodában. 

– Mikor nem volt ott?

– Amikor az eset történt. 

– Mikor történt az eset az ön tudomása szerint?

Anikó meghökkent. Hirtelen átvillant az agyán, hogy sarokba akarják szorítani.

– Mostani tudomásom szerint, vagy akkori tudomásom szerint?

– A mostani tudomása szerint – engedékenykedett a bírónő.

– Nos, a mostani tudomásom szerint – vált egyre erőteljesebbé Anikó hangja, ahogy visszatért belé a bátorság – egy csütörtöki napon, történt az eset. 

– És ön nem volt ott az óvodában?

– De-de, ottvoltam, csak nem akkor.

– Azon a csütörtöki napon egészen pontosan mikor történt a bántalmazás, amikor a kisfiú megsérült?

Anikó arcán önkéntelenül is ördögi mosoly suhant át, legalábbis ő a kajánság érzésének felbukkanásából erre következtetett, és csak reménykedni tudott benne, hogy ez a többiek számára nem volt nyilvánvaló.

– Hát itt van a probléma, hogy ezt senki nem tudhatja.

– Fejtse ki kérem – dőlt hátra a bírónő.

– Nos, én úgy tudom, hogy az úgy volt, hogy… – itt meg is akadt. Tudta, hogy hazudnia kellene, és ebben a közegben ez valahogy borzasztóan nehezére esett. Csak hallgatott, és furcsán égni kezdett a szeme, miközben érezte, hogy remeg a keze. Döbbenet uralkodott el rajta: nem is akart nagyot hazudni, mégis képtelen volt rá. “Pedig hány és hány hazugság övezi az életet a mindennapokban, és olyankor olyan könnyű kivágni magunkat a különböző helyzetekből, most meg mikor fontos lenne, nem megy.” – gondolta kétségbeesetten. Azon is meglepődött, hogy ebben a borzalmas helyzetben képes még logikusan gondolkodni. Igazság szerint halálra volt rémülve.

– Ügyész úr!

A pirosszegélyes-taláros férfi felállt és – Anikó legnagyobb sajnálatára – beszélni kezdett:

– Tisztelt Bírónő, tisztelt bíróság, a tanúk és a bizonyítékok egyértelműen rámutatnak a vádlott bűnösségére. A vádlott azon a csütörtöki délutánon, 15:45 és 16:05 között az óvoda udvarán a fűzfa mögött úgy megszorította a sértett kiskorú fülét, hogy az bevörösödött és belilult a vádlott ujjainak szorítása által. A csatolt látlelet bizonyítja ezt. Továbbá a sértett kiskorú lelkében olyan károsodást okozott, melyet a szakértő tanúnk, Dr. György Annamária gyermekpszichológus is alá fog támasztani a vallomásában. A gyermekpszichológus véleménye szerint, lásd harminckettes szakértői vélemény, a kisfiú fülét a vádlott megszorította, azt megrángatta, és közben olyan pusztító erejű mondatokat mondott a gyermeknek, amik által a kiskorú sértett lelki traumát szenvedett el, melyeket hónapokon át tartó terápiával sem sikerült még maradéktalanul feldolgoznia. Tehát a látlelet és a szakértői kikérdezés alátámasztják a gyermek és a szülők állítását: a vádlott bántalmazta a gyermeket. Nem más bántalmazta, mint a vádlott. Ennek első számú tanúja a sértett kiskorú, és a jelen lévő ikertestvére. A nyomozó hatóság számára az idővonal felállítása az esetet követő másnapi óvodai megbeszélés hangfelvétele alapján rendkívül egyszerű volt. Az óvodai dolgozók akkori vallomásai szándékosan úgy voltak megszerkesztve, hogy arra utaljanak, hogy senki sem volt egyedül a sértett kiskorúval, mert ők azt találták logikusnak, hogy bármilyen nyomozó hatóság arra fog következteni, hogy egy ilyen sérülést csakis egy, a kiskorú sértettel kettesben maradó személy követhetett el. A következetes hazugságok aztán lelepleződtek azzal, hogy minden vallomást tevő arra tippelt, és elnézést a szóhasználatért tisztelt Bíróság, de ez írja le legjobban a helyzetet, tehát arra tippeltek, hogy a sértett ikertestvére biztosan megharapta a sértett fülét. Ez utóbbi két szót hűen idézem az igazgatónő által akkor felvett, az intézmény által leírt vallomásokból. A látlelet ugyanakkor ennek ellentmondott, a későbbi szakpszichológusi kikérdezés is azt támasztotta alá, amit a gyermekek mondtak. A kiskorú sértettet nem a testvére harapta meg. A kiskorú sértettet a vádlot bántalmazta tettleg és szóval. A nyomozó hatóság úgy találta, hogy a bántalmazás megvalósulhatott úgy is, hogy akkor más felnőtt is jelen volt. Hiába próbálta az óvoda vezetése bizonyítani, hogy egyetlen felnőtt sem volt egyedül a sértettel, azt nem tudták bizonyítani, hogy a vádlott ne kerülhetett volna vele fizikai kapcsolatba. Sőt, azt bizonyították önkéntelenül, hogy a sértett gyermek egész nap a vádlott felügyelete alatt állt. Tíz tanúvallomás támasztotta ezt alá. Ezek alapján a nyomozó hatóság megkezdte az ügy feltárását, egyenként tanúként hallgatva meg az óvoda összes dolgozóját. Kiderült, hogy már nem tudtak olyan egybehangzóan tanúskodni, mint korábban tették, sőt, arra sem emlékeztek már, hogy milyen vallomást tettek korábban az intézményvezető általi kikérdezéskor, és azok hogyan voltak felolvasva a szülők az eset utáni napon óvodába történő beidézése, és emeljük ki: megfélemlítése során. Két dolgozó kijelentette, hogy bár nem látták az esetet, de a sérülés pontosan arra a három perces szűk időintervallumra esett, amikor a vádlott néhány méteren belül volt a gyerekekkel az udvaron. A nyomozó hatóság feltárta, hogy a vádlottal szemben korábban is emeltek szülők panaszt bántalmazás miatt, így a nyomozás hatáskörébe, és ennek az ügynek a vizsgálatába bevontak két további gyermeket és a szüleiket is. A tanúk bevonásával és a dolgozók meghallgatásával fény derült arra, hogy ebben az óvodában rendszeresen és szisztematikusan bántalmazzák a gyermekeket. Sajnos tisztelt Bíróság, továbbá hat, írd és mondd HAT sértettet találtunk, akiknek a személyes és közvetlen bevonását a pszichológusi szakvélemény alapján nem erőltettük, az újratraumatizálódás fenyegető veszélye miatt. Az ügy horderejére tekintettel az igazgatónőt és a település jegyzőjét is büntetőeljárás alá vonták, foglalkozás körében elkövetett hivatali visszaélés és megfélemlítés, továbbá bűnpártolás bűntette miatt. Nem az a kérdés tisztelt bíróság, hogy a vádlott bevallja-e vagy sem a bűnét, hanem az, hogy az óvoda működhet-e még egyáltalán tovább, ha a rendőrség és az ügyészség feltárja az összes ügyet. A gyermekek érdekében remélem, hogy a bíróság megfelelő ítéletet hoz.

Az ügyész leült, Anikónak pedig fogalma sem volt, hogyan bírta ki, hogy szó nélkül végighallgasson ennyi hazugságot. “Hazudsz, mocsok.” – gondolta magának, mert másra ebben a szituációban nem futotta tőle. Méghogy ellene vallottak volna a kollégái? Kizárt. Ő is tudna ellenük vallani, tudják nagyon jól, hogy megüthetik a bokájukat, ha bemószerolják.

“Kitartunk egymás mellett.” – mondta Iza másnap, a megbeszélés után, mikor az ikrek szülei – láthatóan jól beijedve – végre elhúzták a csíkot. Anikó hatalmas megkönnyebbülést érzett akkor, szinte remegett a felajzottságtól. Tudta, hogy rezgett a léc, de tudta, hogy neki van igaza: a kölykök kibírhatatatlanok, és ezt mindenki elmondta ott és akkor. Szembesítették a szülőket a saját inkompetenciájukkal, meg a rémes gyerekeik még rémesebb tetteivel. Még a jegyző asszony is rájuk olvasta a bűnüket, pedig ő nem is ismeri a két kis rémet. “Akiktől végre megszabadultunk.”

– Öhm… Köszönöm tisztelt Bírónő, tisztelt Bíróság a lehetőséget a szólásra. – állt fel az ő védője. Végre! – Köszönöm tisztelt Ügyész Úr elővezetését. Védencem ártatlannak vallja magát. – Az ügyvéd lenézett rá, Anikó pedig felnézett, és egyetértően pislogott. 

A bírónő hatalmasat sóhajtott.

– Nem lesz egyszerű menet – közölte, mint egy bokszmeccs előtt, az esélyeket latolgatva. Anikó ennek a közlésnek különösen örült. – Nem azért, mert ne állna itt egy tonnányi terhelő bizonyíték. – Anikó feszülten figyelt. – Hanem azért, mert ha ez az ügy elhúzódik, akkor az az egész település jó hírnevét rombolni fogja. 

Anikó bólogatott. Hát pont ez a lényeg! Ő nem akarta, hogy neki vagy a falunak, pláne nem az óvodának, bármi rossz legyen. 

– Szólhatok Bírónő? – jelentkezett tisztelettudóan.

– Szóljon!

– Mi lesz a rágalmazással?

A bírónő megrázta a fejét, mintha egy a feje körül kellemetlenkedő legyet akarna így elűzni.

– Milyen rágalmazással?

– Amit a felperesek elkövettek ellenem.

A bírónő még az előbbinél is nagyobbat sóhajtott.

– Nehéz ügy lesz… Önt nem rágalmazták meg hölgyem. Hanem megvádolták.

– De az egész vád egy rágalmazás. Azt állították, hogy bántottam azt a kisfiút. Pedig nem bántottam.

– A tanúk, a szakértők és a korábbi események is arra mutatnak, hogy de, bántotta. 

– De nem…

– Tudja mit? Megmondom én magának, hogy mi a nagyon nagy baj… – vágott közbe a bírónő. Ezen minden teremben lévő megrökönyödött, csak Anikó nem. Ő megszokta, hogy a kölykök mindig a szavába vágnak minden felnőttnek. “Lám-lám, a bírónő sem jobb a kölyköknél.” – konstatálta legbelül vigyorogva. De nem szólt. A bírónő folytatta:  – Anyaként el tudok képzelni olyan szituációt, amikor az ember ráordít egy gyerekre. Például, mikor egy veszélyes szituációba készül éppen belesodródni. Ha fejjel előre akar levetődni a csúszdán, akkor üvöltünk, hogy “Ne csináld!” – és tényleg elordította magát. Mindenki összerezzent, még Anikó is. – Na látja, így reagál olyankor egy gyerek, ha vészhelyzetben ráordítunk. Összerezzen és megáll. És vélhetően nem csinálja azt a veszélyes dolgot. Aztán röhögve megy tovább, éli a kis életét. De amit maga tett azzal a gyerekkel, az nem ez volt. Maga megnyomorította a kis lelkét. És tudja mit? – Anikó nem tudta, de figyelt. Kíváncsi volt, mire jutott a bírónő, és a legbelül érzett hideg, számító hozzáállását ismerősként üdvözölte, hiszen annyiszor számíthatott rá az évtizedeksorán. – Maga nem ott és akkor bántalmazta azt a gyereket. Mit tud mondani egy felnőtt egy öt évesnek, mindössze két-három mondatban, amitől aztán hónapokig, évekig rémálma lesz és pszichológus szakemberek sem tudnak rajta segíteni? Azt, hogy “rosszkisfiú”? Ugyan. Egy mai életrevaló gyerek csak röhögne ezen. Azt, hogy “Megöllek!” Hm. Merész feltételezés, de kellőképp pusztító lehet. De egy öt éves nem biztos, hogy érti mi az, hogy halál, mi az, hogy megölni valakit. De ennek a kisfiúnak, akit maga bántalmazott, volt már veszteség élménye…

Anikó hátán felállt a szőr. Nem tudta, hogy valóban hideg fuvallat közelített-e felé, vagy csak megérzett valami valóban fenyegetőt. Úgy érezte, nem szólhat közbe, jobb, ha hallgat.

– Ez a kisfiú hónapok óta szenvedett az óvodában a maga felügyelete alatt. Láttam fotókat az óvodai mindennapjaikról. Láttam a gyanakvó félelmet a gyermek tekintetében. És mindegyik gyermekében ott, a csoportjában. És láttam azokon a fotókon Shelly-t.

Anikó fejéből kifutott a vér, és érezte, hogy hiába ivott narancslevet, hiába evett, hiába kapott infúziót, (aminek a helye nem mellesleg még mindig fájt, most, hogy rágondolt), úgy kiszáradt a szája és a torka a félelemtől, hogy nyelni sem tudott. “Ne, csak Shelly-t ne rángassák bele!” – gondolta kétségbeesetten. Tudta, egészen pontosan tudta, hogy ha Shelly ügye előkerül, akkor mindennek vége. Mert Shelly nem volt egyedül…

– Ismerősen cseng a Shelly név? Tudja, honnan ered? 

Anikó nem látott mást már maga előtt, csak a bírónő hatalmas, beszélő száját, és az ajkai mögül kivillanó, cseppet sem esztétikus fogait. Mintha belé akartak volna harapni. Szinte hisztérikusan intett nemet. 

– Bírónő, tisztelettel… – szólt közbe a védője. – Nem látom az iratokban a Shelly nevet.

– Mindjárt elmondom ügyvéd úr, csak türelem – vészjósló kedvessége felért egy dörzspapíros szemtörléssel. – Ennek a vádlott által bántalmazott kisfiúnak volt egy plüss kutyája. Shelly. Akit a nagymamájától kapott. A Shelly nevet pedig ez a kisfiú adta a kutyusnak, mert annak a nagymamának volt egy valódi kutyája, akinek, nahát milyen érdekes, Shelly a neve, és aki ugyanolyan foltos, mint a plüss kutyus. A kisfiú hónapokon át minden nap hordta az óvodába a saját kis Shelly plüssét, hogy az megvédje őt az ottani veszélyektől. Aztán egy tavaszi napon ez a plüss eltűnt. Keresték otthon, keresték az úton, keresték mindenhol, még az oviban is. De örökre nyoma veszett. Pontosabban két hónapra. Amikor is hirtelen, varázslatos módon előkerült az óvodában. A kisfiú, a szülei, a testvérei mind-mind felismerték Shellyt, de maga tisztelt hölgyem azt állította, hogy Shelly nem a kisfiúé, hanem az óvodáé. Azt is hozzátette nyomatékul, hogy “már évek óta”. És nem kapták vissza. Nem kapták vissza a saját plüssüket, amit a nagymamától kapott, és amit a nagymama kutyájáról nevezett el. És onnantól nem volt megállás. Minden nap, amikor a sértett, ez a kisfiú rosszalkodott az óvodában, érdekes módon mindig valami fenyegette Shelly-t. Hol egy tűzrevetés. Hol egy megtaposás. Hol egy kukába dobás. Hol egy ollóval való felvagdosás. Nem a gyerek volt rossz. A gyerek soha nem volt rossz. Abban az óvodában soha, senki nem volt rossz. Addig a pillanatig, míg el nem tűnt a kedvenc játékuk…. 

Anikó magába volt roskadva. Nem azért, mert ne lettek volna igazak az elhangzottak. És nem is azért, mert borzalmasan nyomasztó volt ezeket így hallani. Hanem azért, mert lelepleződött a módszere. Ahogy ott roskadozott magában, érezte, hogy valami erő ölt formát abban a kényelmetlen csendben, ott, a mellkasában. Érezte, hogy ez az erő feltolul a fejébe, és ebben a feltolulásban meg is ismerte: düh. Egy ponton túl nem is bírta már magába fojtani. “Kiállok magamért!” – gondolta, és felpattant.

– Maguk ezt nem érthetik! – hadonászott indulatosan. – A kölykök elviselhetetlenek. Egész nap be nem áll a szájuk, ricsajoznak, hangoskodnak, ugrálnak, felmásznak mindenhova. A mai gyerekek borzalmasak. Nem lehet tőlük két perc nyugta az embernek – kiabálta, fröcsögő nyállal: a saját szemével látta, ahogy egy kis nyálcsepp kicsapódott a száján és legalább egy méterre elrepült, a bírói pulpitus irányába. Azt meglehetősen érdekesnek tartotta, hogy senki nem szólt rá és nem is csitítgatta. Így aztán folytatta: – Ha nem szedtem volna túszokat tőlük, akkor már az első héten szétszedték volna egymást. Így viszont olyanok voltak, mint a kezes bárányok – és kénytelen volt elkacagni magát. 

A bírónő lehorgasztotta a fejét. Az ügyész üveges tekintettel bámult Anikóra, a védője pedig levegőt venni is elfelejtett. 

– Túszok? – csak ennyi hangzott el kérdésként az emelvény felől.

Anikó megállt a heveskedésben. Jobbnak látta leülni. Keresztbe tette a lábait, és összefonta maga előtt a karjait is. 

– Ártatlan vagyok. Nem tettem semmit. 

Az újjászületéssel egyenértékűnek hatott a pillanat, amikor a bírónő lezárta a tárgyalást és koppantott egyet a kalapácsával. Anikó megkönnyebbülten állt fel. Azon kicsit meglepődött, hogy a védőjének igencsak fancsali volt az arca, de inkább igyekezett nem belebonyolódni ennek jelentésébe. Arra próbált koncentrálni, hogy túlélte ezt a napot, és megvédte magát. “Kiálltam az igazamért.”

Készségesen és hangosan köszönt el, ahogy szokott, és fel kellett kapnia a fejét a bírónő irányából érkező, szinte fenyegető élű “Minden jót önnek is.” szavakra. Szánt szándékkal csitította el magában az örömet. Rossz előérzete támadt. 

Emelt fővel lépett át a küszöbön, és a kint lévők tekintetének sortüzében elhaladva célozta meg a kijáratot. Lacikára önkéntelenül is rámosolygott, ahogy minden gyerek esetében szokta, de az elfordult tőle és az anyjához bújt, mintha félt volna valamitől. Legyintett. “Hát akkor maradj magadnak, foglalkozom is én veled…” Ment. 

A védője utána sietett. 

– Kérem, még ne menjen el, meg kell beszélnünk a következő tárgyalást.

– Miről beszél? Ártatlan vagyok, itt se tudtak semmit rám bizonyítani – hökkent meg Anikó, és értetlenkedve tárta szét a karjait. Az öv a derekáról felkúszott a mellvonala alá, és kényelmetlenül nyomta, kénytelen volt azt igazgatni.

– Tizenöt tanút fognak beidézni, plusz a szakértőket. Mindenkit meghallgatnak, és ahogy nézem, tárgyi bizonyítékaik is vannak.

– Miféle tárgyi bizonyítékaik?

– Hát… a túszok – a védőn látszott, hogy komolyan elszomorodott. Anikóban az a balsejtelem ébredt fel, hogy a fiatalember elveszettnek tekinti az ügyet.

– Higgye el, nem tettem semmi rosszat – nyugtatta. – Én csak pedagógiai módszereket alkalmaztam. 

– A pedagógiai módszerekkel kapcsolatban is rendelnek be szakértőt, aki el fogja mondani, hogy a gyerekek dolgainak eltulajdonítása, és a később az azokkal való érzelmi manipulálás messze túlmutat mindenen, amit normálisnak lehet tekinteni.

Anikó komolyan meglepődött.

– Maga engem véd, ugye?

– I-igen. 

– Hát akkor védjen! – sziszegte oda, és elvonult, mint egy győztes csata hadvezére.

A kijáratnál meglendítette az őr felé a táskáját “Akarja még egyszer látni a tamponomat?” harsány felkiáltással, de a viszonzásul kapott kifejezéstelen tekintet arról árulkodott, hogy még annyira sem veszik komolyan, hogy hozzászóljanak. Úgyhogy átvonult a biztonsági kapu íve alatt, aztán a buszmegálló felé vette az irányt.

Úgy döntött, hogy bemegy az oviba, beköszön a kollégáknak. Aggasztotta, hogy miféle vallomásokról beszélt az ügyész, és mindenképp meg akarta ezt vitatni Izával. Az addig tartó buszút kellemes hangulatban telt, de a végén valami furcsa történt. A két előtte ülő nő közül az egyik hátrafordult és ránézett a két ülés közötti résen, és aztán jól érzékelhetően sutyorogni kezdtek. 

“Rólam?” – ámult el Anikó. Nem értette. 

A faluban az ovihoz legközelebbi buszmegállónál szállt le, de onnan is még vagy négyszáz métert kellett gyalogolnia, ráadásul dombnak felfelé. Most már megint meleget érzett, sőt, izzadt is. “Hazamehettem volna a kocsiért…” – de igazából sürgetőbbnek tartotta azonnal a második otthonába érkezni, és újra átérezni az ottani biztonságot. 

Az ovi udvarához közeledve a nagy fűzfa láttán megrohanta a szégyen. Igen, ott fogta meg a kisfiú fülét. “De annyira rossz volt egész nap, hogy igazából annak is örülhetett a kis nyomorult, hogy nem téptem le neki. Hiába mutattam, hogy levágom a kutyája fejét az ollóval, semmi nem használt. Mintha felébredt volna benne valamilyen öntudat. Azt nem hagyhattam… ” Persze, Ágota is ott volt az udvaron a többiekkel, de a fától pont nem láthatta az esetet.  “Az a fatörzs sok mindent eltakart már. Vajon ő fordult végül ellenem? Vagy csak blöffölt az ügyész?”

A kapuhoz érve megdöbbent: számzár védte. Ez elképesztő volt számára “Hiszen eddig csak rigliztünk, hogy ki ne szökjenek a kölykök. Most meg számzár? Kódok? Mi van itt? Csak nem szereltettek fel még kamerákat is? Ideje visszatérnem, mert minden a feje tetejére áll. Elvégre én vagyok a helyettes… Oké, de hogy fogok bejutni?”

Dél volt, harangoztak. Az udvar üresen ásított a gyerekzsivaly után. 

“Biztos ebédelnek. Hát jó, felhívom Izát.” – úgy is tett.

– Itt vagyok a kapunál, beengedsz? – és már nyomta is volna, de nem hallott kattanást.

– Mi-milyen kapunál?

– Hát itt az ovinál! – Anikó meglepettsége átcsapott haragba. Az úristenit már neki, hogy itt értetlenkednek, engedjék már be végre!

– Ne haragudj, de nem jöhetsz be.

Anikó fülében fülsiketítő csengés jelent meg, pont abban, amivel a telefont hallgatta.

– Mi az, hogy nem mehetek be? Ez a munkahelyem.

– Már nem – Iza hangja olyan volt, mintha nem is néhány méterről, az épületből, hanem a Föld túloldaláról érkezne. 

– Miről beszélsz? – Anikó hangja bődüléssé torzult.

– Ezek szerint nem kaptad meg a rendkívüli felmondásról szóló levelet? – sóhajtott a hang a vonal másik végén.

– Engedj be bazmeg, mert nem állok jót magamért! – sziszegte Anikó. 

– Nem lehet, nem dolgozol itt, nem vagy szülő és nagyszülő sem. Nem jöhetsz be – Anikó érezte, hogy Iza magára öltött valamiféle intézményvezetői páncélt, amin még őt, a barátnőjét sem akarta átengedni. Ezért stratégiát váltott:

– Csak a holmimért engedj be!

– Nem lehet.

A fülében a csengés komplett vészcsengő-vijjogássá alakult át.

– Akkor csak a dobozomat hozd ki légyszives! – kérlelte Izát.

A válasz borzadállyal töltötte el:

– Azt elvitték a rendőrök. Te… Te komolyan trófeákat gyűjtötték a gyerekektől?

Irtózva bökött rá a piros, hívást-letevő gombra, és nem tudta türtőztetni a hisztérikusan feltörő sírását. 

Botladozva, könnyeitől szinte semmit sem látva indult el a járdán: el az óvodától, el a szégyenétől, és ugyanígy, szinte részeg ténfergéssel haladt végig az úton, olykor az autóútra is kitévedve. Egy piros kocsi hosszan dudálva kerülte ki, de nem érdekelte. “Dögölj meg!” – átkozta a dudálót, és ordítva-bőgve ment tovább. Faluhelyen gyorsan híre megy a dolgoknak, így nem lepődött meg, hogy azt látta, hogy minden háznál kijöttek a kapuba az emberek és úgy figyelték az attrakciót. Mindegyiküket ismerte. Mindegyikük kölykét nevelte már. 

– Mit bámultok? Tetszik a műsor? Nincs jobb dolgotok? – a takony és a nyál keveréke csorgott le az állán, némi könnyel felütve.

Egy autó állt meg mellette csikorgó fékekkel. 

A férje volt. István. 

– Szállj be! Azonnal. Most! – üvöltötte a férfi, és ő engedelmeskedett. 

Mire a hazaértek – hat perc alatt – már nem sírt. Nem átkozódott. Azonnal a szobájukba ment és ruhástól bedőlt az ágyba. A férje nem ment utána. Nem kérdezte. Anikó csak tippelni tudta, hogy valószínűleg Iza riasztotta. “Mégiscsak jó barát.” – megint sírt. Arcát a párnába fúrta és úgy bőgött.

Úgy döntött, hogy soha többé nem kel ki az ágyból. Minek? Megsemmisült. És tudta, hogy a szülőknek pontosan ez volt a céljuk. Hogy őt ezek után már mindenki semmibe vegye. Hogy soha többé ne dolgozhasson óvónőként. Hogy odalegyen a hivatása. Hogy megvessék. Hogy elítéljék.

Nos, ő ehhez nem fog asszisztálni. Köszöni szépen, ő elköszön ebből a világból. Nem hangosan. Ahogy szokott. Hanem csendben. 

Aztán elaludt. Lázálma volt arról, hogy az óvodaudvari nagy fa körül kergeti Lacikát, és próbálja megragadni az elálló füleit, de Lacika gúnyosan kacagott rajta és minduntalan elinalt előle, végül örökre eltűnt előle. Kifáradt az álombéli kergetőzésben, és leült a fa tövébe. Elővette a féltve őrzött dobozát. Nem tudta, hogyan került álmában a kezébe, de ott volt. Nagy volt, mívesen faragott, a súlya több kiló is lehetett. Rengeteg mindent magába tudott rejteni. Sok-sok játékot. Megrázta. Zörgött. Kinyitotta. De üres volt. 

Üres, mint most a lelke. Álmában felzokogott, és arra ébredt, hogy rázkódva sír. Már sötétedett.

Hangokat hallott a nappali felől, de nem ment ki. Tudta, hogy Iliék azok, a szomszédaik. Elképedésük hangjai szivárogtak át hozzá a csukott ajtó alatt, a küszöbnél. “Tényleg? Komolyan? Nem mondod! A szemetek! És most mi lesz?”

Pisilnie kellett. Nagyon. De nem tudott úgy kimenni a fürdőbe, hogy ne a nappalin kelljen keresztülhaladnia hozzá. Eszébe jutott a kaspó, amiben már rég kiszáradt a virág, és amit lerakott a szoba sarkába. Ügyetlenkedve fölé guggolt és belepisilt. Sokat. A szaga minden volt, csak kellemes nem. “Ablakot kellene nyitnom” – jutott eszébe az ébredése óta az első kerek és jövőbe mutató gondolat. De letett róla, mert az ablaknyitás zajjal járt volna, a zaj felkeltette volna a kintiek érdeklődését, és még a végén benyomultak volna a szobába. És ő most senkit nem akart látni. Senkit. 

Fél óra is eltelhetett így, mire Iliék végre elmentek. István kikísérte őket, ő addig kilopakodott a szobából és először a fürdőbe, majd a konyhába ment. Annyira éhes volt, hogy szinte remegett.

István bejött.

– Most mi lesz? – szegezte neki a kérdést. 

– Azt sem tudom, hogy most mi VAN. Honnan tudnám, hogy mi lesz? – Anikóban valami megmagyarázhatatlan erély ébredt fel, míg István kinn volt az udvaron. 

– De megtetted? Bántottad a gyereket?

Anikó kezében megállt a kanál, amit éppen a joghurtba akart belemeríteni. 

– Te szemét köcsög – közölte lágy hangon. 

– Aha… szóval maradsz ennél a stratégiánál? – lépett hátrébb István, karját összefonva maga előtt, csípőjét nekitámasztva a konyhapultnak. Nem számonkérően kérdezte, csak érdeklődött. Anikó nem válaszolt, így a férje folytatta: – Mindenki szemét, aki kérdéseket mer feltenni? Mindenki köcsög, aki szerint valami nincs rendben abban az óvodában?

– Most még te is az árulók mellé állsz? – Anikó is őszinte érdeklődéssel színezte a kérdése élét.

– Egyáltalán mi volt a tárgyaláson?

– Mi lett volna? Kiálltam magamért – Anikó még sosem volt ennyire biztos a dolgában.

– Én mást hallottam. 

Ezen meglepődött.

– Mit hallottál? – engedte a le a kanalat. A joghurtnak furcsa íze volt. “Talán romlott?”

– Azt, hogy bűnös vagy és el fognak ítélni.

Anikó vállat vont. Monoton mozdulatokkal kanalazta a joghurtot tovább, már nem érdekelte az íze.

– Őszintén? Már nem érdekel.

– De engem érdekel! – az üvöltés meglepetése kiverte a kanalat Anikó kezéből, az fémes csilingeléssel esett le a konyhakőre. István sosem szokott üvölteni, de most megtette. Talán életében először. Csak bámult vissza rá ijedten, mint annak idején az apjára, amikor az részegen hazavonszolta magát, és kereste a veszekedés lehetőségeit. Hol az anyjával, hol a nővérével, és bizony vele, Anikóval is. Próbált nem reagálni. Arra emlékezett, hogy az a legjobb, hogy “ha bántanak, nem reagálsz”. Csak állt mereven, üveges, bámuló tekintettel, a perifériás látásával érzékelve, hogy a kanál ott hever közöttük a padlón. Hidegen, árván. 

– Mondom érdekel… – vett vissza a hangerőből István, és nyelt egyet, nem folytatta. Őszülő hajához remekül állt neki a nyáron a szabadban barnaságot kapott bőre, ami még mindig nem kopott ki. Anikó ebbe a látványba kapaszkodott, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba: ősz haj, barna bőr. 

– És miért érdekel? – Anikó érezte, hogy könny gyűlik a szemébe. Az eddig erőltetett “majd én legyőzöm őket” érzést valahogy nem találta már önmagában. 

– Azt mondják, hogy dolgokat vettél el a gyerekektől, és azokkal hergelted őket nap mint nap.

Talán percekkel korábban még rákérdezett volna, hogy “Ki mondta ezt?”, de tudta, hogy felesleges hepciáskodnia. Igaz. A dolog igaz. És már túljutott a tagadás egy bizonyos fázisán, legalábbis legbelül. “Még fogok hazudni.” – döntötte el ott és akkor, de titkon remélte, hogy nem lesz erre szüksége.

Két hatalmas könnycsepp gördült le az arcán. István tétován felé lépett, de megállt tisztes távolban.

– Segítségre van szükséged.

– Tudom – motyogta Anikó lehorgasztott fejjel. Nem nézett Istvánra. Szégyellte magát. 

– Orvosra, úgy értem.

– Tudom.

– Már holnap.

– Tudom.

– Nem rágalmaztak meg.

– Tu…dom… – csuklott el a hangja.

– Hazudtál nekem – erre felkapta a fejét, mert úgy érezte, hogy szomorúságot hall ki a férje szavai mögül.

– Nem…

– Ne kezdd! – emelte fel mutatóujját figyelmeztetően a férfi. – Ha ma tudtam meg valamit, harminc év házasság után úgy, hogy eddig sejtelmem sem volt róla, akkor hazudtál! – mennydörögte. 

Anikó visszahorgasztotta a fejét, és nem szólt, csak bólogatott.

A konyhai neonfény vigasztalan hidegségét megfigyelve Anikó egy furcsa elhatározásra jutott.

– Jóváteszem – közölte kimérten.

István komolyan meglepődött.

– Hogyan? 

Anikó lassan induló vállmegvonását nem hagyta végigvinni, inkább kérdésekkel ostromolta:

– Hogyan teszed jóvá azt, hogy gyerekek tucatjait terrorizáltad az évek során? Az a sok hirtelen elvitt gyerek… Mindig csodálkoztam, hogy vajon minek kell történnie, hogy kivegyenek egy gyereket év közepén egy megszokott környezetből és átvigyék egy másik településre egy vadidegen oviba? Te is itt értetlenkedtél velem, holott miattad volt! Csakis miattad!

Hallgatás.

– És hogyan teszed jóvá azt, hogy megloptad őket, és azt a kisfiút… őt komolyan bántottad.  És megnyomorítottad a lelkét. 

Anikó ezzel a gondolattal feküdt vissza aludni, miután kibólogatta magát és magában mindenben igazat adott Istvánnak a saját megsemmisüléséért cserében. 

“Megnyomorítottam a lelkét.” Látta maga előtt a gömbölyű gyerekfejet, a tüsire nyírt hajjal. Látta a vidám, ragyogó szemeit. A huncut csillanást a szemében. Látta, ahogy kacag, ahogy kivillannak a hófehér fogai a kicsi szája mögül. Ahogy őt kacagta ki. Ahogy futott előtte és elbújt a nagy fa mögött. Látta magát, ahogy utolérte. Ahogy a tenyerét a nagy fa kérges törzsére tette, aztán levette róla. És azonnal a gyerek füléért nyúlt. Megragadta. Megszorította. Rántott is rajta, hogy fájjon neki. És közben ezt sziszegte a fülébe: “Soha többé nem fogod látni Shelly-t. Bedobom egy nagy tűzbe és örökre elég, te kis szemétláda.”

Egy pillanat volt az egész. A kisfiú többé nem nevetett. Nem is lett dühös, ahogy szokott lenni. Nem sírt, pedig mindig nagyon tudott bömbölni, bármiért. Nem méltatlankodott. Nem ütötte meg a lábát, amire már számtalan példa volt korábban, ha összeakasztották a bajszukat. Semmi olyasmit nem csinált, amit egyébként szokott. Nem állt ki magáért. Csak összeroskadt magába, és fogta a fülét, ahol ő megszorította. A szeme sarkából akkor meglátta, ahogy az ikerpár másik fele közeledett feléjük. Talán azt hitte, játszanak valamit. Hiszen olyan sokszor játszottak. Annyira szép gyerekek voltak. Az anyjuk annyira lelkiismeretes. Fiúk, elevenek, hát persze, hogy olykor nehéz velük. Neki a két lánnyal is nehéz volt, ők meg hárman vannak testvérek. Három szép és okos fiúgyerek.

Anikó bámult bele a sötét plafonba, hallgatta István horkolását, és életében először valami elképesztő érzés lett rajta úrrá: valódi bűntudat.

Ez több volt, mint a szégyen, mert a szégyen éget és mar. A bűntudat újszerű volt számára: a feneketlen sötétség hívása. 

Tudta, hogy minden megváltozott. Egész éjjel ezt mondogatta magának, szinte önkívületben: “Mit tettem, mit tettem, mit tettem, istenem, mit tettem…”

És mire eljött a hajnal, azt is tudta, hogy csak egyetlen módon szabadulhat meg a bűntudat korábban soha nem ismert, most elemi erővel lecsapó, megsemmisítő, sötétség felé rántó érzésétől: ha megbüntetik. Nincs más menekvés ebből. Hazudhatna még önmagának. De ahogy a bíró előtt nehezére esett hazugságokat harsogni, úgy most már szinte lehetetlennek érezte, hogy hazudjon akár csak legbelül is. Egyetlen kiút van: a büntetés. És ő a büntetést fogja emelt fővel viselni ezek után, nem a hazugságokat.

Megnyitotta a Facebook oldalt és mielőtt még belefeledkezett volna mások megosztásaiba, a profiljába lépett, és beírta a következő szöveget:

“Bocsánatot kérek mindenkitől, akit bántottam. Tudom, hogy egy bocsánatkéréssel nem lehet meg nem történtté tenni a dolgokat. Gyerekeket bántottam. A rám bízott, ártatlan kis lelkeket sokszor elárultam és én lettem az, aki nem óvta, hanem bántalmazta őket. Főleg lelkileg, de néha testileg is. A legsúlyosabb büntetést kell megkapnom, talán börtönbe is kell vonulnom. Vállalom. Örömmel vállalom, mert bűnhődnöm kell. Nem tudom, hogy jóvá tudom-e tenni a bűneimet, talán soha nem tehetem jóvá. Talán lehetetlen is jóvátenni. Kérem, hogy mondják el a gyerekeiknek, hogy a néni, aki bántotta őket, már senkit nem fog bántani.”

Nézte a beírt sorokat, átolvasta néhányszor, kijavította az elütéseket. Majd megnyomta a “Mégse” gombot, és bezárta az alkalmazást.

Tudta, hogy bizonyos apukák tettlegesen is bántanák, ha ezt megosztaná a nagyközönséggel, vagy ami még rosszabb, a gyerekeit és a férjét kezdenék el kiközösíteni. 

De a sorokat nagyon is komolyan gondolta. Tudta, hogy csak így élheti túl és kezdhet új életet, ha ezeket úgy is érzi, ahogy leírta.

 

Két hét múlva a következő tárgyaláson bevallotta a bűneit. Sírva. Sőt: zokogva. A bírónő nem volt vele kegyes, mert rákérdezett:

– Most csak azért sír, mert felfogta, hogy milyen következményekkel jár magára nézve a saját tette? Az életét siratja? Fél, hogy börtönbe kell mennie?

Anikó megrázta a fejét, kifújta az orrát és úgy válaszolt:

– Nem… Ehh… Khm… Elnézést. Azt a gyönyörű arcot látom magam előtt, aki addig a pillanatig még boldog volt. Tönkretettem egy boldog gyermeket. Megnyomorítottam a lelkét – bőgte szinte artikulálatlanul.

A bírónő nem szólt, csak jelentőségteljesen bólintott.

Érdekes módon minden tárgyalással könnyebb lett a szíve tájékán érzett hatalmas teher, amit önmagának pakolt oda. Pedig órák hosszú során át hallgathatta a tanúk vallomását arról, hogy ő milyen gonosz ember, és milyen gonoszságokat tett. Sokat jegyzetelt, hogy visszaemlékezzen a szavakra, és a mögöttük lévő jelentésekre. Nem gondolt róluk rosszat. A kolléganőiről sem, akik végül egyöntetűen ellene fordultak. Tudta ő nagyon is jól: rendkívül nehéz a bíróságon hazudni. Volt, hogy elkalandozott gondolatban, miközben valaki éppen ellene vallott, és ilyenkor biztos volt benne, hogy az elméje így védi meg őt a megsemmisítő csapásoktól. De soha, senkit nem átkozott már meg magában. 

A tárgyalássorozat végére húsz kilót fogyott. Új, nőies, nagy mintás ruhában és új szandálban lépegetett a buszmegálló felé a vénasszonyok nyarában. Mehetett volna autóval is, de megszerette a buszozást. Az, hogy Lacika állt ott az anyukájával, már meg sem lepte. Köszönt. Nem harsányan, hanem ahogy mondani szokta “Újanikósan”: “Adjon isten jó egészséget.” És mosolygott mellé. Visszafogott, halk köszönés volt a válasz. “De legalább köszöntek!” – öntötte el a valódi öröm melege a testét.

Lacika megnőtt. Az arca is megnyúlt, és elől kiestek a fogai. Ettől kifejezetten csibészes lett a kinézete. Gyönyörű kék szemei ugyanolyanok voltak, mint a kék égbolt felettük.

– A bíróságra? – kérdezte visszafogott kedvességgel. Juli furcsállva nézett rá, talán először nem ismerte meg így, hogy ennyit fogyott. “Ja, és a hajam is hosszabb azóta.”

– Nem – válaszolt a fejével is intve Juli. – Meghallgatásra megyünk, mert ez a fiúcska bizony színésznövendék lesz – és ezzel megsimogatta a fejecskéjét.

Anikó leguggolt a kisfiú elé, és csak ennyit mondott neki: – Mindig is tudtam, hogy te nagyon sokra viszed. 

Juli arcán furcsa fintor futott át: talán a türelmetlenségé, talán a meglepődöttségé, de nem szólt. Lacika azt mondta: “Köszi.” 

A busz jött, mind felszálltak. Az ablakhoz ült, ahogy szokott. Megtörölte a szemeit, amikor már biztos volt benne, hogy senki nem látja. A fák kezdtek őszi ruhát ölteni. Fájó szívvel gondolt arra, hogy az oviban ilyenkor gyűjtik az őszi leveleket és ragasztják őket tablóra. Az jutott eszébe, hogy hazaérve majd ő is készít egyet és beviszi az új munkahelyére, a városban lévő gyorsétterem belsős hirdetőtáblájára, ahova bárki kirakhatott bármit. Ő ezt fogja: egy őszi hangulatképet. Jórészt éjszaka dolgozott. Szerette. Senkivel nem kellett foglalkoznia: zárás után nekikezdett takarítani, és reggelig övé volt az egész étterem. Még zenét is hallgathatott. 

Egy nagy fa felébólintott a szélben, mintha azt üzenné: “Minden rendben lesz.” És Anikó gondolatban válaszolt: “Igazad van.”

Az ítélet senkit sem lepett meg, és senkit sem töltött el maradéktalan örömmel. A bírónő szerint ez így van rendjén. Nem kellett börtönbe mennie. Soha többé nem dolgozhat gyerekekkel és iskolának, óvodának a környékére sem mehet. 

Mikor hazaért, István várta. Amin meglepődött, merthogy a férfi három héttel korábban végleg elköltözött. Azt mondta, hogy nem csajozott be, de Anikó tudta, hogy azzal a nővel van együtt, akivel mindig is flörtöltek a munkahelyén. Nem érdekelte. A lányaival naponta beszélt, többnyire csak azokról a dolgokról, ami velük történt, magára soha nem terelte a szót. 

– Na, mi volt?

– Semmi különös, elítéltek.

István sápadt arcának láttán nevetnie kellett.

– Nyugalom, nem megyek börtönbe. Másfél év felfüggesztett börtönt kaptam, három évre felfüggesztve. Emellé eltiltást, elmarasztalást, és még pénzbírságot is. Majd küldik a papírokat, ahogy szokták, abban minden benne lesz.. Szerintem a pénzbírságot nem vállalom.

– Hanem? 

– Hanem közmunkával ledolgozom. Kórházat takarítok, vagy akármit. Jóvá akarom tenni… Amit lehet.

Csend ült közéjük. A kertben ültek. A szomszéd fáit nagy tömegben seregélyek lepték el, csivitelésük percekig fülsiketítő volt. Azt hallgatták.

– Jól nézel ki… – mondta végül István. 

– Jól is vagyok – sóhajtott végül Anikó. Úgy képzelte, hogy a sóhajjal kienged magából minden rossz érzést. Fájdalmat, bánatot, haragot, dühöt, irigységet. 

– És mit mond a terapeutád?

– A pszichiáterem? Csupa kellemes dolgot. Például, hogy bántalmazott gyerekekből később nagyon gyakran lesz bántalmazó.

– Ó…

– De tudod, ez engem nem hat meg.

– Nem?

– Nem. Rengeteg bántalmazott gyerekből végül NEM lesz bántalmazó. Én az lettem. És sokan mások is így jártak. De ez kurvára nem mentség…

– Nem, nem az…A többiek?

– Hát tudod, Izát visszaminősítették és most írtak ki pályázatot az intézményvezetői posztra. A jegyzőt meg tudod…

István tudta: két hónappal ezelőtt meghalt egy hirtelen szívmegállásban. A falu azóta is gyászolta. Ők nem. 

Hallgattak. A késő őszi nyár napmelege simogatta a bőrüket.

– És akkor ennyi volt? – Istvánon érezhető volt, hogy menne, de maradna is.

– Ennyi volt. A tárgyalásnak vége van. Lemondtam a fellebbezési jogomról, az ügyész pedig eltekint a súlyosbítástól. Jogerős. Annak a tutyimutyi védőmnek meg lett egy ügye. El tudod képzelni, hogy én voltam az első ügyfele? – nevetett. – Jó kis gyakorlat rögtön egy gyerekbántalmazás…

– Istenem…

– Ne kezdd! Megbűnhődöm és kész. Bűnt követtem el. Neked is hazudtam.

– De hogyan…

– Hogy tudom ezt most így, ilyen tárgyilagosan átlátni? Fogalmam sincs. Talán a terápia segít. Talán a felismerések. Talán a még megmaradt eltökéltségem. Nem tudom. Minden elalvás előtt ezen gondolkodom. Csakis ezen. És amikor felkelek, mindig valami előremutatóra ébredek. Úgyhogy nem tudom, hogyan és mi működik, de működik.

– És szerinted azok a gyerekek… Jól lesznek?

Anikó azt hitte, hogy most, hogy vége van az egésznek, már nem fog többet sírni, de most megint eleredtek a könnyei. Nagyon sokára tudta csak kimondani, amit akart:

– A rendőrség megengedte, hogy visszaadjam neki Shelly-t. És csak ölelte és babusgatta. És tudod azt kérdezte, hogy… – megint sírt egy sort. – Azt kérdezte, hogy… Hogy “Végig te vigyáztál rá?” És az anyja ott állt mögötte, és bólintott felém, hogy mondjak igent. És azt mondtam, hogy “Igen.” És akkor megköszönte. Azt mondta, hogy “kösziiiii”, tudod, olyan vidámgyerek módon. Amilyen régen is volt. Aztán boldogan elugrándozott a folyosón. És csak remélni tudom, hogy talán mégsem nyomorítottam meg a kicsi lelkét. 

– És a rágalmazás dolog?

Anikó némi ideges ciccenéssel nézett le a saját kezeire, aztán eltökélten emelte fel a fejét. 

– Nem volt rágalmazás. Ha a bűnösökről elmondják, hogy bűnt követtek el, az nem rágalmazás. Azok puszta tények.

A meleg ellenére a nap korán elkezdett nyugovóra térni. 

– Menj, Erika biztosan vár.

– De én nem…

– Jaj ne kamuzz! Attól, hogy én már nem hazudok, a szitán még jobban átlátok. Nincs semmi gond.

– És te? 

– Én megyek dolgozni. Vár a jó kis éjszakai műszak, és a hajnali hazatérés. Láttad mostanában a napot felkelni? Csodaszép. Mint azok a gyönyörű gyermekarcok. Akiket remélem, már senki sem bánt.