13. fejezet (részlet az Írni bárki tud című könyvemből)

A jövő írói

Kiskoromban sok minden akartam lenni – a hatodikos osztályfőnöki füzetembe azt írtam annak idején, hogy híres akarok lenni, nem mondom, hogy nem vicces ezt most visszaolvasni – többek között ügyvéd vagy bíró, régész, újságíró, pszichológus, meg úgy egyébként bármi, ami a gyerekekkel kapcsolatos (csecsemősnővér, óvónő, tanár, és hasonlók). De mindig úgy gondoltam, hogy bármi és bárki lesz belőlem, az írás mindig az életem része lesz. Körülbelül 13 éves koromtól kezdve minden nap írtam.

A szépséges terveim ellenére közgazdasági szakközépiskolába irányítottak – bár az osztályfőnököm, Marika néni nagyon ellenezte, mondván, nekem valami sokkal kreatívabb irányba kellene indulnom, és igaza volt -, ami ellen úgy védekezett az elmém, hogy rögtön regényírásba fordultam. Óriási, 25 kilós Olivetti írógépen kalapáltam naponta több órán át, és a mai napig nem tudom, hogyan bírta ezt elviselni a családom, hiszen hihetetlenül hangos volt. De a mi életünkhöz valahogy hozzátartozott az, hogy „Rita ír.” Ma már tudom, hogy nagyobb támogatást nem is kaphattam volna tőlük, mint azt, hogy elviselték a pokoli zajt. (Most kapcsolok… lehet, hogy anyám azért hallgatta olyan hangosan Zámbó Jimmy-t? Mai napig fülemben cseng: A szemeddel lááááátsz, a szíveddel érzeeeeeel. Akkor még persze fogalmam sem volt róla, hogy Jimmy zenéje integrálja az agyféltekéimet.)

A családomnak sosem mutattam meg az írásaimat, vagy legfeljebb csak azokat, amik szerintem is kiemelkedően viccesek lettek, de az osztálytársaim rendszeresen „meózták” a munkámat. Ma már ezt is a szerencséhez sorolom, hiszen ebben akkoriban még egyáltalán nem voltam tudatos, de tény, hogy erős kritika sosem ért. Valahogy éreztem azt, hogy a KÖZÖNSÉGEMnek kell vevőnek lennie az írásaimra, és nem az irodalomtanáraimnak.

És ha már itt tartunk: irodalomból rögtön 2-es érdemjeggyel indítottam a szakközépben, mert nem a feladatot oldottam meg. Ha jól emlékszem, Homérosz Odüsszeia-ját kellett elemezni egy órai fogalmazásban, és én addig boncolgattam Odüsszeusz jellemét és döntéseinek következményei felett érzett felháborodásomat – nevezetesen, hogy képes volt összeborulni egy nimfával -, hogy magával a mű szerkezetével időm sem lett volna foglalkozni, még akkor sem, ha egyébként szándékomban állt volna arról is írni.

A tanárnő értette, hogy mit akarok kifejezésre juttatni, és bármennyire is tetszett neki az írásom, a feladat nem az volt. Innentől kezdve afféle renitens jó íróként irodalomból ott billegtem a 2-es 3-as határán. Néhány dolgozatnál, amikor nem lehetett a saját gondolataimra kanyarodni, akkor persze jó jegyeket kaptam, de néha kimondottan örültem annak, hogy egy hatalmas 2-es ült meg a füzetlap alján, mert akkor tudtam, hogy sikerült önmagamnak maradnom. És az egy bíztató jel volt számomra, hogy a szabályokkal való szembemenetel még mindig nem az elégtelent jelenti, mert megbukni csúf kudarc lett volna. (Viszont gazdasági- és jogi ismeretekből megbukni már nem okozott akkora traumát, így ügyesen kiviteleztem eme célt.)

Képzelj el egy fantáziadús, szárnyaló elméjű embert statisztika és könyvvitel órákon! Jobb híján sminktudományom elmélyítésével próbáltam túlvészelni a sokszor dupla órákat a hátsó padban megbújva, ezzel is igazolva Marika néni intelmét: nekem valamilyen kreatív munka lenne való. A közgazdasági szakközépiskola ennek ellenére számtalan előnyt jelentett az életemben:

• tíz ujjas vakon gépelést,

• a magyar tanárok megengedő hozzáállását,

• nagyszámú közönséget az írásaimnak,

• pozitív visszajelzéseket,

• és később még a statisztikát is megszerettem.

Továbbá arra is jó volt ez az iskola, hogy pontosan megtudjam magamról: nekem nem ez a jövőm. És ezzel már a szüleim sem tudtak vitatkozni.

Akkor még fogalmam sem volt arról, hogyan lehet valakiből író. Úgy gondoltam, hogy – és huszonöt évvel ez előttről beszélünk, jócskán az Internet előtti időkből – a tehetségeket felkarolják, és támogatják, és aztán hagyják őket érvényesülni, esetleg munkával látják el őket, meg fix fizetéssel. Ma sem tudom, hogy akkoriban pontosan hogyan lett valakiből hivatalosan író – mert nem hivatalosan ugyanúgy mint ma: írással.

Persze, 20-25 év írói tapasztalattal a hátam mögött, a témára folyamatosan nyitott elmével járva a világban, számomra teljesen természetes az, hogy írónak vallom magam, és másokat is erre ösztönzök, de őket már vargabetűk és évtizedes tévutakon való járás kínjai nélkül.

Ami viszont számomra is csodálatos és katartikus élmény az az, amikor az Író születik tréningjeinken megjelennek a 12-13-14 éves emberpalánták, és hihetetlen magabiztossággal kijelentik magukról azt, hogy írók akarnak lenni, és pont. Nem közgazdászok, nem csecsemőápolók, nem programozók, hanem írók. Nem olyan emberek, akik bármivel is foglalkozzanak majd, mellesleg írni IS fognak. Nem! Írók akarnak lenni, az írásból akarnak megélni.

Az első, tizenéves résztvevőnk Tünde volt a tréningen, és amikor a fentieket így, ezzel a tündérien egyszerű és magától értetődő módon kijelentette magáról, akkor történt az, hogy már a bemutatkozó körben bőgtem egy kicsit.

EZÉRT CSINÁLOM! (Nem a bőgésért.)

Nézd, nem tudom, hány éves vagy, mi van a hátad mögött, és milyen motivációkkal rendelkezel, és tudom, mennyire nehéz még önmagaddal is elhitetned azt, hogy egy-két konkrét cél kitűzése után valóban írónak vallhatod magad. Tudom, hogy nem könnyű, mert én is ebben a világban élek, és én is csak a második könyvem után mutatkoztam be először úgy, hogy „Vidi Rita, író”, de ma már tudom, hogy ezzel kellett volna kezdenem!

Tényleg csak egy kisbaba születése meghatóbb annál a pillanatnál, mikor a tréning résztvevői szerényen, maximális alázattal, kissé félénken kijelentik: igen, már érzem, hogy én is lehetek író, nekem is lehet könyvem, sőt, regényt írni is tudnék, csak akarnom kell.

Ez is egy csoda, kicsiben, de azért valljuk meg őszintén, neked azért nem árt erősnek és eltökéltnek lenned, hiszen – nagy eséllyel te már – felnőtt vagy. Csomó élettapasztalatod, és már számodra is megszokott felelősségi köröd van. Ha úgy döntesz, hogy író leszel, semmi nem állhat az utadba.

Fantasztikus sikersztorik zajlanak le a szemem előtt, de a következő ötven évben nem a felnőtteket akarom győzködni arról, hogy „hidd már el, hogy belőled is lehet író!”, hanem azt akarom elérni, hogy ez mindenki számára teljesen magától értetődő lehetőség legyen, és főként, hogy a fiatalság minden csodálkozó kérdés és minden homlokráncolás-reakció nélkül nyilváníthassa ki azt, hogy „író leszek!”

A minap az egyik rádióban olyan ismert és kevésbé ismert embereket hívtak fel, akik nagyon éles kanyarral módosítottak pályát. Közgazdászból lett bonbonkészítővel, ügyvédből lett fodrásszal, tévésből lett vállalkozóval beszélgettek. Kissé cinikusan mondom, hogy az roppant érdekes, hogy a pályamódosítás ilyen formája teljességgel hírértékű, de az, hogy ha valaki író akar lenni, akkor minimum megjelennek a károgók, akik rögtön a tehetséget és a magas színvonalú irodalmat, illetve a nyelvőrzés feladatával való azonosulást kérik számon az éppen szárnyait bontogató fiókától, aki még azt sem tudja magáról, hogy rigónak született-e, vagy sasnak…

Senki nem kérdezi meg a közgazdászt, amikor bonbonkészítő akar lenni, hogy „te figyelj csak, van ehhez tehetséged?”, ahogy az ügyvédből lett fodrászt sem rohanja le senki azzal a kérdéssel, hogy „és a fodrászszövetség jóváhagyta ezt?”, de a celebek vállalkozótevékenysége is teljességgel hétköznapi dolog, holott vállalkozni egy külön életstílust és gondolkodási sémát igényel, ami az addig alkalmazottként működő ember számára óriási hullámvasutat fog jelenteni.

Ha egy gyerek ma fodrász akar lenni, vagy bonbonkészítő, vagy kőműves, vagy bolti eladó, akkor eleve sokan felszisszennek, hiszen ezekhez nem kell diploma, és Magyarországon diploma nélkül mit sem ér az ember – ami nem igaz, de a köztudatban ez él. Viszont senki nem ingatja a fejét, hogy „de hát hogyan akarsz ebből megélni édes fiam?”, hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy a fodrászok, bonbonkészítők, kőművesek és a bolti eladók is megélnek valahogy. Néha könnyebben, néha nehezebben, de megélnek. Tudjuk, hiszen már láttuk ezeket a modelleket.

Az írói létet viszont sűrű homály fedi. Amiben bűnösök az írók is.

Nem adnak modellt arról, hogy milyen egy író élete, honnan jön a pénz, ki fizet kinek, alkalmazottnak kell-e lenni, vagy vállalkozónak, mik az ilyen életstílus al-folyamatai, mik a buktatói. Mindezeket az információkat köd borítja, és csak remélni tudom, hogy nem azért, mert senki nem kíváncsi rájuk.

Vállalkozóképzésekkel és OKJ-s tanfolyamokkal dugig van az ország, az íróvá válásról meg évente maximum egy-két sikersztorit olvashatunk a bulvármagazinokban, és ha nagyon kíváncsiak vagyunk a háttérre, akkor legfeljebb külföldi írók önéletrajzi ihletésű munkáiban tudunk kutakodni információk után, amik itthon nem ültethetők át a gyakorlatba, mert minden másképp működik ott, mint nálunk. Ha pedig konkrétan kortárs írókat keresünk az Interneten, akkor halálosan unalmas sztorikat találunk.

Hogyan lehet megváltoztatni a jövőt?

Úgy, hogy megváltoztatjuk a mát.

Ha azt akarjuk – márpedig én azt akarom –, hogy a jövőben egyre fiatalabbak tömegei tudják majd kijelenteni magukról azt, hogy ők írók akarnak lenni, és ez a döntésük ugyanolyan vegyértékkel rendelkező elem legyen a választható szakmák periódusos rendszerében, mint azok, amiket már ismerünk, akkor már ma ezen kell dolgoznunk.

És én dolgozom is.

Az előző könyvem, az Így szeresd a tehetséget!²⁸ olyan szülőknek szól, akik úgy gondolják, hogy valamiben tehetséges a gyermekük. A könyvben természetesen leírom azt, hogy igazából mindenki tehetséges, ha hagyjuk, hogy elég időt foglalkozhasson azzal a tevékenységével, amit éppen kinézett magának. Azzal a könyvvel már megkezdtem az aknamunkát a szülőknél, hogy kicsit átformáljam a fejükben azt a mentális modellt, mely szerint csak diplomával és fix alkalmazotti fizetéssel lehet boldogulni az életben.

Ha egy szülő elég időt hagy arra, hogy a gyermeke kedvére gyakorolhassa az írás, de leginkább a kreatív írás tevékenységét, és egyéb, pénzbe nem kerülő módokon támogatja is ebben (például egy nyugodt írósarokkal), ráadásul gátat szab a száján kiszaladni készülő „édesjóistenem, de ugye nem fog éhenhalni íróként?” kérdéseknek, akkor mindent megtett azért, hogy a gyermeke sikeres író legyen.

A jobb agyféltekés írás „azt is tudja”, hogy a folyamatos írás-gyakorlás révén automatikusan fejlődik is az íráskészség, a stílus, a kifejezésmód. A jobb agyfélteke – ha fel van hozva a bal agyfélteke szintjére az integráló gyakorlatok segítségével – támogatja a bal agyféltekét a szavak egyedi, stílusos, gördülékeny használatában, így a legrosszabb írásunk is remekműnek tűnhet másokéhoz képest. Ez, hogy vállalkozói kifejezéssel éljek, egyenesen versenyelőny az életben.

Ha egy gyermek mihamarabb megtanulja a jobb agyféltekés írást, és ezt rendszeresen alkalmazza is, akkor az ő számára már ez lesz a természetes, és nemcsak az írásban, de az élet minden területén könnyebb lesz a dolga. Jobb lesz a térérzékelése, jobbak lesznek a megérzései, az érzelmi élete mélyebb lesz, fejlett lesz a humorérzéke, és egységesebben, ugyanakkor átfogóbban látja majd a világot.

Ezért az a célom, hogy a gyerekek hamarosan jobb agyféltekés módszertannal tanító iskolákban tanulhassanak.

Olyan iskolákban, ahol a kerettanterv a jobb agyféltekés módszertanra – ismerőseim szerint jobb elnevezés a Vidi-módszer, de kiegyeznek a RitArt-módszer névvel is – épül.

Hogyan lehet megváltoztatni az agyat?

Nemrég egy tanulmányból kiderült²⁶, hogy az olvasás megváltoztatja az agyunkat. Az olvasott történetek hatására az agyban olyan változások zajlanak le, amelyek azok agyára jellemző, akik át is élték a történteket. A kutatók megállapították, hogy a jó történetek úgy stimulálják az agyat, hogy abban olyan változások tapasztalhatók, mintha az alanyok valóban megélték volna az – egyébként „csak” – olvasott eseményeket.

A történetek olvasása bizonyítottan és mérhetően hat az idegrendszerre, és bár a kutatásban a pozitív érzetek és emlékképek voltak a fókuszban, azt borítékolni merem egy következő kutatásig, hogy ha a jó történetek és jó könyvek hatnak az agyra, akkor nyilvánvalóan a rosszak is.

Az emberiség számára életbevágó, hogy olvasson. Mindegy milyen verzióban, nyomtatott könyvben, vagy digitális formátumban, maga az olvasás tevékenysége a lényeg. És életbevágó az is, hogy NE ROSSZAT olvasson.

Félve teszem fel a kérdést: láttál te már általános iskolai olvasókönyvet mostanában?

Tudsz arról, hogy mit kell olvasniuk a gyerekeknek az iskolákban? És arról tudsz, hogy parázs vita folyik arról, hogy végre reformáció alá vessék a kötelező olvasmányok intézményét?

A fiam nem szereti, ha olvasnia kell. Nehézkes számára az olvasás, mert az ő bal agyféltekéje nem olyan domináns, mint az átlagé, kisebb kapacitáson dolgozik. Ezzel szemben a jobb agyféltekéje meg dominánsabb, mint az átlagé. Ezért ő nézni szereti a történeteket egyelőre, és nem olvasni (8 éves). Azt nagyon szereti, ha felolvasunk neki, de nagyon nem mindegy, hogy mit. Például utálja a Hetvenhét magyar népmesét, amin még én is megdöbbentem.

Ugyanakkor imádja Teller Ágnes Julcsi és a Színsárkányok című könyvét, hangosan kacag rajta, és rendre kéri, hogy olvassam tovább, és újra és újra megrendeli a felolvasást.

Teller Ágnes 2013-ban vett részt az Író születik tréningen, és bár úgy ment haza vasárnap este, hogy nagyon jól érezte magát, de köszönte szépen, könyvet biztosan nem fog írni, ezzel szemben karácsony előtt már ki is jött nyomtatásban a meseregénye. A „Julcsi” egy jobb agyféltekés könyv. Ez előtt a könyv előtt egyetlen egy sem tudta áttörni a jobb agyféltekés fiam igen magas elvárásait, de nem vagyok meglepődve, hogy a színsárkányok és Teller Ági megugrották a szintet. Marci úgy érzi, hogy benne él a történetben, és ott csatangol Julcsival meg a büdös lovaggal a kalandok során.

A jobb agyféltekés módszertanra épülő kerettanterv mindenben más lenne, mint a legelterjedtebb – államilag kitalált – kerettantervek, de ott kezdődne, hogy a tantermek tele lennének jobb agyféltekés módszerrel megírt könyvekkel, és a gyerekek ezekből olvasnának, a kisebbeknek pedig ezekből olvasnának fel a tanítók – vagy a nagyobb gyerekek.

Az a tervem, hogy a gyerekek eleve jobb agyféltekésen tanuljanak meg írni, olvasni, sőt számolni is, jobb agyféltekésen fedezzék majd fel maguknak a nyelvtanulást, a földrajzot, kémiát, és életük minden napján domboríthasson a jobb agyféltekéjük: a zenében, a képzőművészetekben, az írásban, és bármilyen előadó művészetben elmélyülés által is. A jobb agyféltekés tantervből nem fog kimaradni a vállalkozószemlélet erőteljes támogatása sem, de nem ám a mostani évi 2-3 órás keretben, hanem minden napon.

A jobb agyféltekés módszertanra épülő iskolákban nem létezik majd fekete pont, szomorú jel, vagy bármilyen hasonló, leminősítő és fegyelmező, dorgáló eszköz, kizárólag a dicséret, a csodálat, és a felmagasztalás fokozatait használjuk majd. Sok szülőnek az az alapelve, hogy a végletekig el akarják kerülni azt, hogy a gyerekük azt higgye magáról, hogy ő a világ közepe, de mi pont arra koncentrálunk majd ebben a kerettantervben, hogy erősítsük a gyerekekben azt, hogy ők a világ közepei. Mindannyian. Mert sok kis világközepe-gyerek fog majd világközepe-közösséget alkotni. A megtört, elgyötört, emberszámba nem vett gyerekek közösségére a harc a jellemző, a mi gyerekközösségeinkre pedig az ön- és mások elfogadása lesz, és az alapelvünk a demokrácia lesz. Sokan már erre is felszisszennek, hiszen egy demokráciában minden résztvevőnek azonos érvényű szava van, és a felnőttek azt hiszik, hogy a gyerekeket nem szabad bevonni olyan döntésekbe, amikhez még kicsik, így szavazati jogot sem szabad nekik adni, és nyilván ezt a kérdést nem is lehet elintézni egy könyv egyetlen bekezdésével, de a jobb agyféltekés módszertannal dolgozó iskolákban biztosan nem a tekintélyelvűség és a felnőttek dominanciája fog érvényesülni, mert az kimondottan bal agyféltekés megközelítés lenne.

A jobb agyfélteke érzékeny, érezni és átérezni képes, kreatív és intuitív. Kizártnak tartom, hogy egy ezt támogató, ezt alapvetésül elfogadó, senki és semmi által felülről nem uralt közösségben megoldhatatlan problémák legyenek, és hogy ott a gyerekek boldogtalanul, túlhajszoltan, kedvetlenül lézengjenek, kizárólag a szünetekre várva…

Ma az oktatás a matematika és a nyelvtan tengelyére van felfűzve, igencsak szélsőséges módon, kizárólag a bal, logikus agyfélteke érdekeit szolgálva. Csakhogy a bal agyfélteke nem tud tanulni a jobb agyfélteke nélkül, hiszen ahogy Dr. Hámori József is mondta, a jobb agyfélteke lát rá az összefüggésekre, az talál ki új dolgokat, ugyanis a jobb agyfélteke a kreatív, ő teszi a tanulást örömtelivé, és önműködővé!

A kerettanterv-cél megvalósulásának előkészületei már elkezdődtek. Reményeim szerint egy-két év múlva már bármelyik iskola számára hozzáférhető lesz a jobb agyféltekés módszertanra épülő kerettanterv, és lehet, hogy addigra még nem leszünk a 10 millió író országa, de az biztos, hogy egyre több jobb agyféltekés állampolgár lesz körülöttünk, a fiatalok számára pedig nem ködös álom, hanem egyszerűen választható szakma lesz az írás.

Mert, ahogy bárkiből lehet cukrász, pék, tanár, vagy miniszter, úgy igaz a következő mondat is:

Írni bárki tud.

Író bárki lehet.

Jó munkát kívánok mindkét agyféltekédnek!

Vidi Rita

2014

Azért tettem közzé ezt a részletet, hogy mindenki értse majd a későbbiek folyamán, hogy honnan ered a következő nagy tervem :).